A karácsonyi nagyéneklés

alt

Karácsonyi népénekeinket nagyjából a következő csoportokba oszthatjuk:

1. Őskeresztény himnuszok, a misztérium-teológia gondolatkörében és szókészletével (Például: Jöjj nemzeteknek Váltója, Ahol a napnak fénye kél, stb.)

2. A liturgia peremén lévő műfajok (pl. Gyermek születék Betlehemben), és elterjedt középkori európai kanciók (pl. In dulci jubilo). Bibliai ihletésű, dogmatikailag kiérlelt, de kissé könnyedebb hangvételű versek és ennek megfelelő dallamok.

3. A 16-17. századi magyar énekköltés alkotásai, nagyrészt protestáns költők művei (például: Jer mindnyájan örüljünk). Bibliai jövendöléseket, eseményeket, az üdvtörténeti összefüggéseket elmondó tanító költemények; a régi modális-diatónikus melodikával élő „kemény” dallamok.

4. A korai barokk lírai kanciói, többnyire a született kis Jézusban gyönyörködő vagy az ő szegénységén sajnálkozó szöveggel; a lélek késztetése, hogy szeretettel szemlélje, illetve fogadja őt szíve hajlékába (pl.: Szép violácska; Kelj fel keresztény lélek).

5. Pásztorénekek; néhány régebbi darab (Csordapásztorok) után zömmel a 18-19. századból. Kedves, naiv hang, a lelket a pásztorok követésére szólító záróstrófák. Táncos, népies vagy kissé szkematikus formájú, könnyed (nem egyszer német vagy szlovák) dallamokkal (például: Pásztorok, pásztorok Betlehembe).

6. Késő 19. és 20. századi költők – többnyire populáris dallamokra írt – ro- mantikus, szentimentális vagy szecessziós stílusú versei (például: Ó gyönyörű szép titokzatos éj).

Lehetne a felsorolás részletezőbb, árnyaltabb is, alapvető tájékozódásra talán mégis elég. Az ünnep színes gondolat- és érzelemvilágához mindegyik fajta hozzáad valamit, és nem kell egyiket sem elvetni. Ám vallási (és művészi) értékük mégis erőst különbözik, s kár, hogy az 1-3. csoportot a 4-6. háttérbe szorította.

De lehetne-e a dogmatikailag, liturgiailag (és költőileg, zeneileg is) értékesebb énekeket újra behozni, anélkül, hogy a ma divatos darabok mellőzése felháborodást keltsen? A templomok manapság nem telnek meg napról-napra a szent tizenkét nap alatt, mint hajdanában, s a 3-4 templomos nap miséjébe (különösen a liturgikus reformok után) kevés ének fér bele. Lehet-e azt kívánni, hogy e szerény keretben a szinte ismeretlen jobb kedvéért elhagyják a szíveknek kedves, de gyengébb megszokottat? A megoldás az énekalkalom kibővítése lenne. S ha a misébe több már nem fér, azon kívül kellene alkalmat keresni.

A karácsony az éneklés kiváltságos ideje. Néhány éve sikerrel próbált egy templom a „két karácsony” közti napok egyikén karácsonyi nagyéneklést szervezni. A késő délutáni órán több száz ember gyűlt össze, egy órán keresztül ment az ének, a zene. A 60 percbe belefért az emelkedett és a népies, a régi és új, az énektanulás és a „kedvencek” végigéneklése, még hozzá nem egy-két versszakos (értelmetlenné rövidített) szövegválogatással, hanem akár 8-10 strófával. Sőt az ifjúság elhozhatta magával hangszerét is, és meghatározott énekek dallamát vagy kíséretét (a hangszer természetének megfelelően) hozzá játszhatta az orgonához. Belefért az időbe egy-két rövid orgonaszóló is. És három-négy énekenként megszakította a zenefolyamot egy-egy nagyon rövid összekötő szöveg, egymondatos elmélkedés vagy ima, hogy erősítse az összetalálkozás vallásos jellegét.

Nem lenne-e érdemes ezt a speciális „egyházzenei áhítatot” szélesebb körben is népszerűsíteni? Legjobb napja december 28. lenne. Még történelmi előzményre is hivatkozhatunk: a középkor akkor tartotta a liturgikus „gyermeknapot” (gyermekpüspökökkel és hasonló vígasságokkal). Talán jobban rá is érnek a népek e napokon, mint egyébkor. Próbáljuk csak meg!

Forrás: Tengernek Csillaga, 2013/5. szám

Share