A keresztény könnyűzenéről

 Mit is foglal és foglalhat magába az igazi egyházi zene, amellyel Istent méltó módon tudjuk dicsérni? Mik azok a szerkezeti és zenei egységek, amelyek objektívebb megítélési lehetőséget adnak a tudatos zenehallgatáshoz és darabválasztáshoz? Az alábbi cikkemben egy istenhívő zenész és zenetanár, Ferge Béla írásaiból szeretnék néhány összegző gondolatot felvázolni, amelyeket, úgy gondolom, hogy isteni bölcsesség hat át. Kiegészítésül pedig pár saját olvasmányélményemet és tapasztalatomat is szeretném veletek megosztani.

A zene egy olyan kritikus terület, amelyben nehéz egyértelmű határokat húzni, és megszabni, hogy melyik az a pont, amelyen túl méltó vagy nem méltó egy zenemű Isten dicsőítésére. Ennek az az oka, hogy figyelembe kell vennünk olyan tényezőket is, mint például a szokásrendszer, és az ehhez kapcsolódó hagyományok. Azaz, attól függően, hogy ki milyen –  akár gyülekezeti – környezetben – nevelkedett, változó az, hogy mit tanult meg arról, hogy miket ,,kell”, illetve ,,illik” betartani.

Így aztán jogosan merülhet fel a kérdés sok fiatalban, hogy nem túl régiek- e korunk egyházában a zenék, s hogy vajon lehet-e valamilyen módon alkalmazkodni a mai modern zenei stílusokhoz az egyházban és a gyülekezeteinkben. Fontos kérdéseket kell megemlítenünk ennél a pontnál. Vajon az aktuális divat, vagy mi magunk határozzuk meg, hogy milyen zenéket hallgatunk? Mi a mai zenék üzenete az egyházban és a gyülekezetekben? Van-e létjogosultsága annak, hogy egyfajta erkölcsi mérce lépjen működésbe bennünk, miközben az egyházban énekelt és előadott zenéket hallgatjuk? Mi is tulajdonképpen a keresztény könnyűzene, és mit jelent valójában ez az ige: „Dicsérjétek őt dobbal és tánccal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; Dicsérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal” (Zsolt. 150:4-5)?

Nagyon sok a kétely és eltérőek a vélemények, így nem ígérem, hogy pontos választ tudok majd adni a kérdésekre, azonban egy közös gondolkodásra hívlak benneteket, és kívánom, hogy a valódi bölcsességet Istentől kapjuk majd meg ebben a témában is.

Amikor ezzel a témával foglalkozni kezdtem, nagyon megragadott egy írásmű: Ferge Béla „Értékes, vagy divatos?” című könyve. Ez az írás segített pontosítani számomra, hogy mi is az a könnyűzene, ezen belül is pedig a keresztény könnyűzene. A könnyűzene egy több műfajt felölelő zenei terület és irányzat, amely folyton bővül, és a korral együtt fejlődik, változik. Összességében azt nevezzük könnyűzenének, amely nem sorolható sem a komolyzene, sem pedig a népzene műfajába. Napjainkban egyértelműen ez uralja a zenei piacot, így nem csoda, ha egyházi köreinkben is találkozhatunk vele.

A könnyűzene (ellenben a komolyzenével) kötöttségektől mentes, nincsenek benne olyan szabályok, amelyeket figyelembe kellene venni olyan szigorú értelemben, mint a komolyzene esetében. A dalok szerkezete többnyire tagolt, és a következő három alapvető részből áll:

1. Intro – bevezető rész, amely felvezeti a teljes dalt, mégis részben kitűnik a dal többi részétől
2. Verze – (verse-versszak), refrén és átkötés (bridge)
3. Outro – a záró rész, mely legalább olyan fontos, mint a bevezető, hiszen ez adja meg a „katarzist és feszültségoldást”

Ezen részek közül a verze és a refrén többször megjelenik a dalban. Minden egyes verzének ugyanaz a dallama, általában csak a szöveg az eltérő.

A könnyűzene kialakulása a zeneművek kiadásának, és a kották kereskedelmi forgalomba hozásának megjelenésével párhuzamosan kezdődött. A 19. században megkezdődő technikai újítások miatt egyre szélesebb körben nyílt lehetőség a könnyűzenei műfajok terjesztésére. Azonban nem lehet minden műfaj esetében egyértelműen meghatározni a célközönséget: a „generációs szakadék” a második világháború óta folyamatosan csak növekszik. A fiatalok szociális és gazdasági függetlenségi törekvésein túl a “tömegtől különbözőnek lenni, mégis azonossá válni vele” felfogás segítette elő azt, hogy az egyházakban is megjelenjenek a könnyűzene dallamai. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az „Istentisztelet érzelmi kiüresedésével egyidejűleg jelentkezett az igény a túláradó érzelmekben gazdag Istentisztelet gyakorlására”.

Szeretnék idézni Yehudi Menuhin „Az ember zenéje” című könyvéből, amelyet Ferge Béla is megemlít: ,,[A könnyűzene] édeskeveset tud azokról a szabályokról, struktúrákról, melyek segítségével az érzelem művészetté formálódik. Zenéjük sokkal inkább a struktúrák valamiféle feloldása, ahol minden felbomlik, nyers anyag lesz újra. Az öntömjénezés egy fajtája, egyszersmind bizonyítja, hogy milyen roppant szükségük van az embereknek arra, hogy elfojtsák egyéniségüket” (284-286. oldal).

A kellemesnek tűnő pótlékzenékre könnyen rászokhatunk, hiszen a már korábban említett verze- refrén párosításból fakadó sablonosságuk, tartalmi ürességük miatt nem kell hozzájuk idő, figyelem és gondolati erőfeszítés. Ezek a dallamok a hangerőn, az ismétlésen és a ritmuson nyugszanak, s éppen ez a felfokozott hangerő, ismétlődő ritmus és az érzelmek felszítása jellemző a napjainkban divatos könnyűzenékre is.

Az elmúlt 100 év könnyűzenéjének ritmusvilágát alapvetően az afrikai törzsek dobzenéje határozta meg; minden dallam mellett ugyanúgy megjelenik ez a monoton ritmika. Pécsi Géza „Kulcs a muzsikához” című művében ezt írja az afrikai zenéről: „A harmonikus európai muzsikához szokott embert valósággal ámulatba ejtette a soha nem hallott érdekes ritmus, az eksztázisig fokozódó, mozgással társított előadásmód.” Kutatások bizonyítják, hogy némely zenék segítségével az értelem kikapcsolható, és extatikus állapot idézhető elő. Ilyen esetben képtelenek vagyunk megfontoltan gondolkodni, mérlegelni, és az érzelmeken kívül más egyébre figyelmet fordítani.

A teljes cikk elolvasható itt.

Ferge Béla könyvének ismertetője ill. a könyv megrendelése itt. 

Létrehozva 2020. február 3.