Nyilatkozat az egyházi zene jelenlegi helyzetéről

E04a-photo

[2017] Március 5-én volt a VI Pál pápa által kiadott Musicam Sacram instrukció 50. évfordulója. Ennek tiszteletére több mint 200 zenész, lelkipásztor és tudós az egész világról összeállított egy egyházzenei nyilatkozatot, melyet 6 nyelven adtak közre. Alább közöljük ennek magyar fordítását.

“CANTATE DOMINO CANTICUM NOVUM”

Nyilatkozat az egyházi zene jelenlegi helyzetéről

Mi alulírottak – zenészek, lelkipásztorok, tanárok, tudósok és a szent zene kedvelői – alázatosan átnyújtjuk ezt a nyilatkozatot a katolikus közösségnek világszerte, kifejezvén nagy szeretetünket az egyházi szent zene kincstára iránt és mély aggodalmunkat jelenlegi helyzete kapcsán.

Bevezetés

Cantate Domino canticum novum, cantate Domino omnis terra (Zsolt 96): ez az istendicséret visszhangzott a kereszténység teljes történelmén át, kezdettől a mai napig. A Szentírás és a szent Hagyomány egyaránt tanúságot tesz a zene szépsége és ereje iránti nagy szeretetről a mindenható Isten imádásában. A szent zene kincsestárát mindig ápolták a katolikus egyház szentjei, teológusai, pápái és világi hívei.

A szent zenének ezt a szeretetét és gyakorlatát tanúsítja a teljes keresztény irodalom és a számos pápai dokumentum, amely a szent zenéről szól, XXII János  Docta Sanctorum Patrum (1324) és XIV Benedek Annus Qui (1749) dokumentumától egészen Szt. X Piusz Tra le Sollecitudini motu propriójáig  (1903), XII Piusz Musicae Sacrae Disciplina (1955) dokumentumáig, Szt. II János Pál A Szent zenéről szóló leveléig (2003), és így tovább. A dokumentumok nagy sokasága arra sarkal minket, hogy igen komolyan vegyük a zene jelentőségét és szerepét a liturgiában. Ez a jelentőség kapcsolódik a liturgia és annak zenéje közötti mély összetartozáshoz, mely összetartozás kettős irányú: a jó liturgia nagyszerű zenét szül, de a gyenge minőségű liturgikus zene is rendkívüli módon befolyásolja a liturgiát. A zene ökumenikus jelentőségéről sem feledkezhetünk meg, ha tudjuk, hogy más keresztény hagyományok – mint az anglikán, lutheránus és a keleti ortodox – nagy becsben tartják a szent zene jelentőségét és méltóságát, amiről tanúskodnak saját féltve őrzött „thesaurusaik”.

Egy jelentős mérföldkőre emlékezünk, a Musicam Sacram liturgikus zenéről szóló instrukció kibocsájtásának ötvenedik évfordulójára, 1967 március 5-én, B. VI Pál pontifikátusa alatt. Amikor ma újra olvassuk a dokumentumot, nem kerülhetjük el, hogy a szent zene via dolorosajára gondoljunk, a Sacrosanctum Concilium utáni évtizedek alatt. Ami ugyanis ebben az időben (1967) történt az Egyház egyes közegeiben, egyáltalán nem volt összhangban a Sacrosantum Concilium-mal vagy a Musicam Sacram-al. Olyan eszméket erőltettek rá a gyakorlatra, melyek soha nem voltak jelen a zsinati dokumentumokban, olykor a klérus vagy az egyházi hierarchia éberségének hiánya miatt. Számos országban a zsinat által megőrizni kívánt szent zene kincsét nemcsak, hogy nem őrizték meg, hanem egyenesen ellenezték. Mindezt teljesen a zsinattal szemben, mely világosan kijelentette:

Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. Valóban, a szent ének jelentőségét a Szentírás, a szentatyák és a római pápák is hangoztatják, akik korunkban, élükön Szent X. Pius pápával, nyomatékkal mutattak rá a szent zene szolgáló szerepére az istentiszteletben.
Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek és helyt ad nekik az istentiszteleten.
(SC 112)

Az aktuális helyzet

Az Egyház oly sokszor kifejezett szándékának fényében nem kerülhetjük el az aggodalmat a szent zene jelenlegi helyzete kapcsán, mely nem kevesebb, mint kétségbeejtő, mivel a szent zene terén elkövetett visszaélések ma szinte inkább normának számítanak, mint kivételnek. Itt szeretnénk összefoglalni néhány olyan elemet, melyek hozzájárulnak a szent zene és a liturgia jelenlegi siralmas állapotához.

1. Kiveszett a „liturgia zenei formájának” megértése, nevezetesen, hogy a zene magának a liturgia lényegének, mint nyilvános, formális, ünnepélyes istentiszteletnek szerves része. Nem egyszerűen éneklünk a misén, hanem a misét énekeljük. Ezért, ahogyan a Musicam Sacram maga emlékeztet minket, a pap részeit énekelni kell a Misekönyvben megadott dallamokon, a népnek pedig válaszolnia kell; bátorítani kell a miseordinárium éneklését gregorián vagy a gregorián által ihletett dallamokon; a mise propriumainak pedig elsőbbséget kell adni, tekintve történelmi gyökereiket, liturgikus szerepüket és teológiai mélységüket. Hasonló elvek vonatkoznak a zsolozsma éneklésére. A „liturgikus lustaság” megnyilvánulása a liturgia éneklésének elutasítása, a „népszerű zene” használata a szent zene helyett, az önképzés vagy mások nevelésének elhanyagolása az Egyház hagyományi és kívánalmai szerint és az erőfeszítések valamint források megtagadása egy kidolgozandó szent zene – programtól.

2. A liturgiai és teológiai megértés hiánya kéz a kézben jár a szekularizmus elfogadásával. A népszerű zenei stílusok szekularizmusa hozzájárult a liturgia deszakralizációjához, miközben a profitorientált üzleti szellem ráerőltette a középszerű zenei anyagok gyűjteményeit a plébániákra. Olyan emberközpontúságot vezetett be a liturgiába, mely aláássa annak természetét. Manapság széles egyházi körökben helytelen kapcsolat alakult ki a kultúrával, melyet „kapcsolati hálózatként” lehet értelmezni. Liturgikus zenénk jelenlegi állapotával (és magának a liturgiának állapotával, mert a kettő elválaszthatatlan), szétszakítottuk ezt a kapcsolati hálózatot múltunkkal és megpróbáltunk a jövőhöz kapcsolódni, melynek nincs értelme a múltja nélkül. Ma az Egyház nem használja aktívan kulturális gazdagságát az evangelizációban, hanem engedi, hogy őt használja az uralkodó szekuláris kultúra, mely a kereszténységgel szemben jött létre és mely kilúgozza a keresztény hit szívét képező imádás szellemét.

Úrnapi homíliájában 2015 június 4-én Ferenc pápa arról beszélt, hogy „az Egyház csodálja ezt a valóságot (a legszentebb Eucharisztiát) … Ez a bámulat mindig táplálja a szemlélődést, az imádást és az emlékezést.” Vajon templomaink sokaságában világszerte hol van a szemlélődés, az imádás szelleme, az Eucharisztia misztériumának csodálata? Elveszett, mert egyfajta lelki Alzheimer betegségben szenvedünk, vagyis elvették tőlünk lelki, teológiai, művészeti zenei és kulturális emlékezetünket. Azt mondták, hogy minden nép kultúráját be kell hoznunk a liturgiába. Ez igaz lehet, ha helyesen értelmezzük, de nem abban az értelemben, hogy a liturgia (és a zene) az a hely, ahol fel kell magasztalnunk a szekuláris kultúránkat. Inkább az a hely, ahol a kultúrát, minden kultúrát egy magasabb szintre emelünk és megtisztítunk.

3. Az Egyházban vannak csoportok, melyek olyan „megújulást” szorgalmaznak, mely nem az Egyház tanítását tükrözi, hanem inkább saját ágendájukat, világképüket és érdekeiket szolgálja. Ezeknek a csoportoknak vannak olyan vezető pozíciókban lévő tagjaik, ahonnan meg tudják valósítani terveiket, kulturális elképzeléseiket, és azt a módot, ahogyan szerintük kezelnünk kell a kortárs ügyeket. Egyes országokban hatalmi lobbik érték el a II vatikáni zsinat rendelkezéseihez hűséges liturgikus repertoár de facto lecserélését gyenge minőségű anyagokra. Így jutottunk el a szövegileg és zeneileg egyaránt nagyon gyér minőségű új liturgikus zenei anyagokhoz. Ez érthető, ha belegondolunk, hogy semmilyen tartós érték nem születhet a gyakorlat és szakértelem hiányából, különösen, amikor semmibe vesszük az egyházi hagyomány bölcs előírásait:

Ezért a gregorián éneket mindig is a szent zene legfőbb mintájának tekintették, úgy hogy teljesen jogosan állíthatjuk fel a következő szabályt: minél jobban megközelíti egy egyházi szerzemény dinamikája, ihlete és zamata a gregorián formát, annál szentebbé és liturgikusabbá válik; de minél kevésbé hasonlít erre a legfőbb mintára, annál kevésbé méltó a templomhoz. (Szt. X Piusz, Motu Proprio Tra le Sollecitudini)

Ma ezt a „legfőbb mintát” sokszor lekezelik, ha nem lenézik. A teljes egyházi Tanítóhivatal emlékeztet minket milyen fontos ragaszkodnunk ehhez a kiváló modellhez, nem hogy elfojtsuk a kreativitást, hanem mint alaphoz, mely ihletet támaszthat. Ha azt akarjuk, hogy az emberek keressék Jézust, fel kell szerelni házunkat a legjobbal, amit az Egyház kínálhat. Nem hívhatjuk meg az embereket házunkba, az Egyházba, hogy a zene és a művészet melléktermékét kínáljuk fel nekik, amikor sokkal jobb popzenét találhatnak az Egyházon kívül. A liturgia egy limen, egy küszöb, mely lehetővé teszi, hogy mindennapi életünkből átlépjünk az angyalok istentiszteletébe: Et ídeo cum Angelis et Archángelis, cum Thronis et Dominatiónibus, cumque omni milítia cæléstis exércitus, hymnum glóriæ tuæ cánimus, sine fine dicéntes…

A teljes nyilatkozat elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.