Barsi Balázs atya a liturgikus zenéről

alt

Az elmúlt hetekben a Facebookon élénk eszmecsere zajlott a liturgikus zenéről, és ott Balázs atya neve is szóba került. Kérésére az alábbiakban közzétesszük az erre vonatkozó reflexióját.

Bucsy Leventének, Försönits Andrásnak minden olvasónak és kommentelőnek

Először is: tisztelettel kérem, hogy ha valamihez hozzászólunk, akkor érveket hozzunk, ne pedig a hozzászóló partnert minősítsük. Minden, a beszélgető partnert minősítő jelző csak arra utal, hogy az igazi érvekből kifogyott az illető.

A liturgikus zene bármilyen lexikonban talált meghatározása rossz meghatározás, ha nem Isten imádásából és Jézus Krisztus vértelenül megjelenő áldozatából, vagyis a szentmiséből indul ki (Passió!).

A liturgia egyházzenei alapja ma is az (gitáros misében is), amikor a pap ezt énekli: „Az Úr legyen veletek” és a nép válaszolja: „És a te lelkeddel”, nem popzenével válaszol, nem is Mozarttal. Nem! Gregoriánnal válaszol! „Emeljük fel szívünket!” Hogyan válaszol a nép? „…isteni tanítása szerint így imádkozunk: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…” Milyen dallamon énekli ezt a nép? Popzenei dallamon?

A szentmise Jézus Krisztus áldozata és Isten imádása, és csak ebben a kontextusban „menyegző”. Jézus keresztáldozatához, Isten imádásához (ha szemünkkel láthatnánk Istent, mint Izajás) illik-e a naturalista (az inkább magunkat kifejező zene)? Kelet és Nyugat összes egyházában a legújabb korig hogyan éneklik a „Sanctust”? Az már nem csupán ízlés kérdése, hanem a liturgia lényegét érintő kérdés, hogy ezekhez a dallamokhoz milyen dallamokat társítok hozzá!!!

Ami a szubjektivizmust illeti: pontosan a liturgikus könnyűzene szubjektív: egészen odáig merészkedve szubjektív, hogy lecseréli a szent szövegeket – pl: „Miatyánk, ki vagy a kenyerünk” stb.

Pontosan a szubjektivitás eluralkodása ez a liturgiában, ami kiszorít és elválaszt nemzedékeket, csoportokat az egyetemes és objektív Isten-dicséretből. A divatzene kicserélődik. Tehát a nemzedékeket elválasztja egymástól a misén.

Dr. Gál Péter írását ajánlom, ahol adrenalin-szintről van szó, nem pedig az én szubjektív benyomásomról, ami mögött bűnös hozzáállást szimatol a velem vitázó.

Illetve, ha „Barsi elfogult és végletes”, akkor még vele sokan mások is, pl. XVI. Benedek pápa, akinek társaságát szívesen vállalom, még ilyen szubjektív értékelés címkéje alatt is. Ajánlom Új éneket az Úrnak című könyvét (Jel Kiadó, Budapest, 2015) s abból is különösen ezt a részt:

"A zene jó néhány vallási irányzatban a bódulat, az eksztázis céljait szolgálta. Az emberi lét korlátainak eltörlését, amire az ember végtelenbe irányuló vágya igyekszik, a szent őrület, a ritmus és a hangszerek bódító hatása révén akarják elérni.

Az ilyen zene feloldja az egyéniség és a személyiség határait; az ember felszabadul saját tudata terhétől. A zene eksztázissá válik, megszabadulássá az éntől és egybeolvadássá a mindenséggel.

Az effajta zene profanizált visszatérését élhetjük meg manapság a pop- és a rockzene több irányzatában. Ezek fesztiváljai hasonló irányultságú antikultuszt tartalmaznak – a pusztítás élvezete, a mindennapok korlátainak ledöntése, a megváltás illúziója az éntől való megszabadulásban, a tömeg és a lárma vad eksztázisában. A megváltás praktikáiról van itt szó, amelyek megváltásformája a bódító méreggel rokonítható, s ez a megváltás keresztény hitével alapvetően ellentétes.

Magától adódó következmény, hogy napjainkban e téren egyre inkább terjednek a sátánisztikus kultuszok és sátánisztikus zenék is, amelyek veszélyes hatalmát az egyén szándékos megsemmisítésében, a személyiség kioltásában még mindig nem vesszük elég komolyan.

Azon ellentét, amelyet Platón a dionüszoszi és az apollóni zene szembeállítása­kor kifejtett, nem tartozik kérdésünk boncolgatásának vitás pontjai közé, minthogy Apollón nem Krisztus. Ám az általa feltett kérdés számunkra is nagy jelentőséggel bír.

A zene napjainkban, egy olyan formában, amelyet generációkkal ezelőtt még csak nem is sejtettünk, meghatározó jelentőségűvé vált a vallásellenesség ideológiájában, és így a szellemitől való elszakadás színterévé is lett. A rockzene ugyanis megváltást keres a személyiségtől és a belőle fakadó felelősségtől történő megszabadulás útján, egyszersmind betagolódik egy anarchikus szabadságfelfogás rendszerébe, ami manapság a világ nagy részén egyre leplezetlenebbül üti fel a fejét. 

Ez az irányzat azonban épp ezért áll szemben radikálisan a megváltás és szabadság keresztény felfogásával, sőt valójában ezek ellentéte. Nem esztétikai okokból, nem avítt megrögzöttségből, nem tradicionalista merevségből, hanem ezt a zenét alapvetően lényege folytán kell kizárni az egyházból.

Tovább pontosíthatjuk kérdésfeltevésünket, ha folytatjuk a különböző zenei irányzatok antropológiai alapjainak elemzését. Létezik agitációs zene, ami az embereket különféle kollektív célokért lelkesíti. Létezik érzéki zene, ami az emberben erotikus vágyat kelt, vagy másképpen, lényegében érzéki örömök érzetének előidézésére irányul. Létezik pusztán szórakoztató zene, aminek nincs más célja, csak az, hogy tulajdonképp a csend ter­hét megtörje. Létezik racionális zene, amiben a hangok csupán racionális konstrukciót szolgálnak, ám ez a lelket és az érzékeket nem hatja át.

Néhány száraz katekizmus-dalt, néhány bizottságban megalkotott modern éneket sorolhatnánk épp ide. Az a zene, ami az emberré lett és a keresztfán felmagasztosult Krisztus istentiszteletének megfelel, a lélek és intuíció, az értelemmel bíró hangzás nagyobb és szélesebb szintéziséből meríti életerejét. Mondhatnánk, a nyugati zene a gregorián korálistól a katedrálisok zenéjén, a nagy polifóniákon át a reneszánsz és a barokk zenén keresztül ért el Brucknerhez, és ezen felül nyerte ennek a nagy szintézisnek belső gazdagságát, és bontakoztathatta ki a benne rejlő lehetőségek bőségét. Ez a nagyság csak itt valósul meg, mert egyedül ez nőhet ki azon antropológiai alapból, ami szellemit és profánt egy végső emberi egységben fog össze. Azon a ponton oldódik fel, ahol ez az antropológia eltűnik.

E zene nagysága számomra a minket a történelmi fejlődéshez kapcsoló keresztény emberkép és a megváltásba vetett keresztény hit legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb igazolása. Akit ténylegesen megérint, valahogyan belül ébred tudatára annak, hogy a hit igaz, akkor is, ha még sok lépésre van szüksége, hogy ezt a belátást értelemmel és akarattal teljessé tegye.

Ez azt jelenti, hogy az egyház liturgikus zenéje az emberi lét azon integrációjához rendeli magát, amely a megtestesüléssel szembesít minket. Egy ilyen feloldódás nem nyerhető el oly könnyen, mint a bódulat. De ez az erőfeszítés maga az igazság érdekében kifejtett fáradság. Ennek pedig egyfelől az érzékeket a lélekkel kell egyesítenie; másfelől a sursum corda impulzusára kell figyelnie. Ám ez nem csupán átszellemülés, hanem a lélek és az érzékek integrációja, úgy, hogy mindkettő egymásban válik egy személlyé. Nem alacsonyítja le a lelket, ha az érzékeket magához emeli, hanem épp így hozza el neki a teremtés teljes gazdagságát. Ugyanakkor nem is tompítja el az érzékeket, ha eltölti őket a Lélek, hanem ez által részesednek az Ő végtelenségéből. Minden érzéki öröm szűken behatárolt, és végül is alig fokozható, mert az érzékelés aktusa nem haladhat meg egy bizonyos mértéket.

Aki ettől megváltást vár, kiábrándul, „frusztrált” lesz – ahogyan ezt manapság nevezzük. Ám a Lélekkel egy­ség­ben új mélységet nyernek az érzékek, és a végtelenségbe tett szellemi kalandozásnak lesznek részesei. Ez azt is feltételezi azonban, hogy a Lélek sem zárkózik el. A hit zenéje, a sursum corda dallamában keresi az utat az emberben végbemenő integrációhoz, de ezt az integrációt nem érhetjük el önmagunkban, hanem csupán akkor, ha saját magunk életteréből a megtestesült Ige szférájába lépünk át.

A szakrális zene, ami épp e folyamat hídja, így lesz az ember megtisztulásának és felemelkedésének útja. De ne felejtsük el: ez a zene nem az adott pillanat műve, hanem egy történetből nyert részesedés.

Nem az egyén egyedüli teljesítménye, hanem kölcsönösségben válik valóvá. Így bontakozik ki éppen benne a hit történetébe való belépés, Jézus teste minden tagjának kölcsönössége. Így tölt el örömmel, az extázis egy magasabb rendű érzésével, ami a személyt nem ki­oltja, hanem egyesíti és megszabadítja. Így sejteti meg velünk azt, hogy mi a szabadság, ami nem elpusztít, hanem összegyűjt és megtisztít."

Még két adat a szubjektivizmushoz.

1. F. András írja: „A Magyar Katolikus Lexikon egyházzenei szócikke tök (sic!) érdekes az egyházzene értelmezési tartományának kijelölésében, bár nyilván elfogult, mert itt jelent meg, és mert Dobszay.”

Dobszay László az egyházzene kutatás világszerte elismert szaktekintélye. Miért lenne „elfogult”? 2000 év nyugati, latin énekhagyományára van rálátása. És miért lenne elfogult a M.K.L.? Mert katolikus? Mert magyar? Tehát „semleges” ember (tudós mivoltában is semleges) nyilatkozna hitelesen és  esetleg egy semleges lexikon?

Természetesen más szint a liturgikus zene (szentmise!) világa a paraliturgikus, esetleg egy vallásos csoport ima-összejövetelének egyházzenei világa. Ezt soha senki nem tagadta. De a szentmisében nem lehet zenei beavatás a pop zene.

2. Maga ez a vita csak egy posztmodern világban lehetséges, amelynek kezdete egy száz évre visszanyúlik. Tudniillik a liturgia zenéje nem megszavazás kérdése. Nem nekünk kell eldönteni azt, hogy mi a liturgikus zene, hanem tanulmányozni kell elsősorban azt, hogy mi a Szentmise és csak utána azt, hogy mi annak a zenei része, amelyben a lényegnek kell felragyognia.

Nem magunkat kell ott kifejezni, hanem azt a misztériumot, amelyet ünneplünk. Ha magunkat fejezzünk ki (még vallásos érzéseinket is), akkor magunkkal találkozunk: esetleg vallásos magunkkal, de nem a misztériumokkal.

Nem használom az internetet. Személyesen szívesen folytatnám a beszélgetést, de ezen a helyen másokra bízom.

Tisztelettel: Barsi Balázs atya

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.