A szentáldozás szépsége

altDicsértessék és áldassék Jézus a legméltóságosabb Oltáriszentségben most és mindörökké! Ámen.

Kedves Testvérek!

Elmélkedésemben elsősorban a három évvel ezelőtt megjelent kis könyvecskére támaszkodom, amit Athanasius Schneider püspök úr írt „Dominus est”, „Az Úr az” címmel. Püspök úr pedig a maga részéről, amikor megírta ezt a kis füzetet főleg az egyházatyákra és a hivatalos egyházi dokumentumokra támaszkodott. Most, amikor a napokban Urunk mennybemenetelének a misztériumát ünnepeljük, idézzük fel a távozó Üdvözítő búcsúzó szavait: „Nem hagylak árván Titeket! Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”

Az Úrnak ez az ígérete első sorban a legméltóságosabb Oltáriszentségben valósul meg, hiszen benne az Úr Jézus nemcsak a saját valóságos fizikai jelenlétével ajándékozott meg, de lelkünk táplálékává is lett a földi zarándokúton egészen addig, amíg a mennyben be nem teljesedik ez a szeretetben való egyesülés, hiszen a szentáldozás – ahogyan tudjuk – az örök élet záloga, s a mennyei boldogság előíze.

II. János Pál pápa „Ecclesia de Eucharistia” című enciklikájában így tanítja az Anyaszentegyházat: „Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharistiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem természetét, sem követelményeit. A misztérium magasztos tartalmát látva megértjük, hogy az Egyháznak az eucharisztikus misztériumba vetett hite nemcsak a benső áhítatban fejeződött ki évszázadokon át, hanem egész sor külső megnyilvánulásban is. Bár a lakoma természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó, közvetlenség kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese egyben az ő Ura.

Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik. A kenyér, amelyik megtöretik oltárainkon, az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni”. Ha tehát a szentáldozásban valóban nem közönséges étellel, nem egy egyszerű tárggyal találkozunk, hanem egy személlyel, magával, a mi Urunkkal, akkor magatartásunk nem lehet más, mint amit az egyházatyák megfogalmaztak: „Cum amore, ac timore”, „szeretettel és szent félelemmel”.

Aranyszájú Szent János ezt így fejti ki: „Közeledjünk tehát hozzá égő buzgalommal és lángoló szeretettel! A Napkeleti Bölcsek is ezt a Testet imádták, noha egy jászolban feküdt. Ezek az emberek, akik nem ismerik a vallást és barbárok voltak, nagy félelemmel és remegve imádták az újszülött Urat. Mi is, akik a menny polgárai vagyunk, próbáljuk meg legalább utánozni ezeket a barbárokat! Te a Bölcsekkel ellentétben nemcsak egyszerűen látod ezt a Testet, hanem már megtapasztaltad annak minden erejét és üdvösséghozó hatalmát. Serkentsük tehát saját magunkat, rettegjünk, és tanúsítsunk olyan áhítatot, mely nagyobb a mágusokénál!”

Szent Ágoston hasonlóképpen nyilatkozik: „Senki se egyen ebből a testből, ha előtte nem imádta! Vétkeznénk, ha nem imádnánk.” Az imádás a legősibb, legbiblikusabb és közismert, bevett kifejezése a térdre borulás, ahogyan ezt XVI. Benedek pápa is tanítja: ”A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha imádás hordozza és veszi körül. Ezért az élő Isten jelenléte előtti térdhajtás elengedhetetlen. A mennyei liturgia könyvében, a Jelenésekben a huszonnégy vén gesztusa, akik arcra borulnak a Bárány előtt mintája és mércéje lehet annak, hogyan kell a földi Egyháznak közelítenie Isten Bárányához”.

A szentáldozás kapcsán még egy fontos szempontra is rámutatnak az egyházatyák: „Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el! Ha egy rész a földre esne, azt úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal? És nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél.” – Így tanít Jeruzsálemi Szent Cirill.

A kopt egyház liturgikus rendtartása pedig részletezi: „Nincs különbség az eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között. Legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni, mind ugyanazt a méltóságot birtokolják és ugyanazt a tiszteletet érdemlik, akárcsak az egész kenyér.” Éppen ennek a tiszteletnek biztosítására határozta el az Egyház már a hatodik századtól keleten és nyugaton egyaránt, hogy a világi híveknek közvetlenül szájba adja a legszentebb szentséget.

Az évszázadokon át, egészen a mai napig a katolikus Egyház ezt a formát, tehát a térdelve és nyelvre áldozást tekintette, és még ma is tekinti a szentáldozás rendes, normatív alakjának. Ezért láttuk XVI. Benedek pápát, amint 2008 Úrnapján a pápai szentmisében ismételten bevezette és gyakorolta ezt az ősi formát. A mostani szentatya, Ferenc pápa, bár személyesen nem áldoztatja a híveket, de mégis úgy akarta, hogy a pápai oltár előtt kezéből áldozó diakónusoknak meg kell tartaniuk ezeket az ősi gesztusokat, még pedig minta és példa gyanánt az egész Egyház számára. Tehát a mi szentáldozásaink mélysége és gyümölcsöző mivolta nagyban függ a méltó lelki és testi előkészület mellett annak külső formájától is.

II. János Pál pápa mondja: „Soha sem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget.” Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen kötelessége, hogy az eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse. Hogy pedig a rítus formájában a lehető legnagyobb mértékben biztosítania kell a tiszteletet az eucharisztia szent jellege iránt, ezt Newmann bíboros így fejti ki: „Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint, ez rendellenes, és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség. Ahhoz, hogy illő módon közeledhessünk Istenhez, mindig elengedhetetlen volt az istentisztelet, az olyan formák, mint a térdre borulás, a csend és hasonlók.”

Összefoglalva tehát sohase engedjük, hogy a szentáldozás számunkra egy megszokott rutin, reflexszerű cselekedet legyen. Mindig legyen egy olyan élő találkozás az élő Úrral, amire tudatosan, gondosan felkészülünk testben és lélekben, amit a legnagyobb imádással és szeretettel végzünk, ami után nem mulasztjuk el a kellő hálaadást sem, végül pedig további, hétköznapi teendőink közepette sem feledkezünk meg arról, hogy Kivel egyesültünk, Kit hordunk a szívünkben, és Kit kell sugároznunk mindenhol, ahová a Jóisten küld minket.

Zárásként imádkozzuk Columba Marmion bencés szerzetes szavaival: „Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejtetted felségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni. Ámen.”

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

(forrás: gloria.tv)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.