Egyházzene kontra gitáros zene?

altBubu blogjáról már hivatkoztam az Egyházzenei idegengyűlölet c. írásra.  Találtam nemrégen az akkori bejegyzés alatti megjegyzések között egy Andorka Péter írást, amit mindenképpen érdemesnek tartok elolvasni. A szerk.

5 éves korom óta zenét tanulok. Ütőhangszereket, majd zongorát, zeneszerzői érdeklődésem megjelenésével harsonázni,  egy keveset brácsázni, fuvolázni tanultam, illetve 14 évesen, amikor bekerültem a szentendrei Ferences Gimnáziumba és  láttam két osztálytársamat gitározni a miséken, magam is elkezdtem autodidakta módon gitárt tanulni.

Persze csak akkordokat. Mivel 4 ellógott és 2 tényleges év szolfézson (de azért 6-7 év rendes zenei képzésen) voltam már túl, a jazz-lejegyzés (főleg ezen egyszerű verziója, amit a karizmatikus énekek használnak) gitáron történő kiszámolgatása nem jelentett különösebb gondot. Így kezdtem el a miséken való gitáros éneklésbe bekapcsolódni. Ezek a misék hetente egyszer voltak a 0. órában az osztálynak, majd másodiktól (tizediktől) az évfolyamnak, ahol a diákok szolgáltak zenészként,  ministránsként, olvasóként. A Ferences Gimnázium kápolnájához, ami egy matt-hangzású tetőtéri helyiség, a családias hangulathoz, Viktor atya nekünk szóló, fiatalos prédikációihoz nagyon jól illett a zene is, és a legfontosabb az volt, hogy mindenki énekelt. Tudta, nem tudta, Istent dicsérte közösségben. Kell ennél több?

Bubnó Tamás is azt írta, hogy a „szent színpad” (ezzel a szintagmával mondjuk van némi problémám) célja ez az egy. Tehát eddig nincs is gond. Első évben kezdtem bele-beletanulgatni a szolgálatba. Nekem ez akkor csak „jó buli” volt, szerettem zenélni, és bevallom, kicsit magamat is mutogatni, mint zenész. De Isten terve ennél komplexebb volt velem, az akkor  gyerekkel. Ügyesen tartott a Tűz körül, szolgáltam, bár nem tudtam, és ahelyett, hogy az iskola elvégzése után a nagy semmibe kerültem volna, egy Fülöp kurzuson a szakmámban már ismert és elfogadott terepen hitelesnek hatott és megtérésem eszközéül szolgált a dicsőítő ének egy olyan amatőr interpretálásában, akit mellesleg nagyon hiányolok az Új Aratás közösségből már egy ideje (azóta házas, 3 gyermekük van és sajnos jó messze laknak), és aki nem énekelt teljesen tisztán, nem tudott kétféle ritmusnál és az alapakkordoknál többet a gitáron (Matyi, bocs, ha ezt olvasod, olvasd tovább!), de nem ezeken rágódtam, hanem azon a fantasztikus alázaton, áhítaton álmélkodtam, ami áradt a szolgálatából. Sokat kaptam és tanultam tőle, és az ő tükrében érzem igazán a magam hátrányait a dicsőítés vezetésében - a magamét, aki itt sem tud zenészi bőréből kivetkőzni, és ez egy imavezetésnél sok nehézséget okoz. Legalábbis magamban biztos. De térjünk vissza a tárgyra!

Az első év végére egész jól belejöttem a miséken való zenés részvételbe. Másodikban elmentem egy évet klasszikus gitárt tanulni, mert érdekelt, hogy mi van még az alapfekvésű akkordokon túl, mit tud a hangszer, és hogy a technikám az autodidaxis miatt mégse fejlődjön rossz irányba. Aztán harmadikban osztály szinten megnéztük a Passió c. filmet. Nem némán és sírva jöttem ki a moziból, hanem felháborodva, hogy hogy lehetünk ilyen méltatlan, stílustalan hozzáállásúak, hogy ezeket a primitív, buta dalocskákat énekelgetjük, és azt sem tudjuk mit mondunk ki, ezért nem zavarnak se a teológiai problémák időnként a szövegekben, se az összhangzattani hibák, a rossz dallamok, az egész zenei igénytelenség. Nem akartam többet misén játszani."

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.