Liturgikus előírások nélkül káosz lenne

altHogyan hivatkozzunk úgy az ókorra, hogy azt sem tudjuk pontosan, hogy például miként miséztek akkor? – teszi fel a kérdést Kajtár Edvárd, a Magyar Egyházzenei és Liturgikus Intézet (MALEZI) vezetője az ősegyház idealizálása kapcsán. Mint mondja: az ókori források többségét asszimilálta a középkor. Rámutat arra is: már az ókorban is szabályozták a pápák a liturgiát, és épp a misén belüli rögtönzések sikertelensége miatt honosodtak meg a kötött formák. Kajtár Edvárd azt is elárulta: mit tehet az egyszerű hívő, ha liturgikus visszaélést tapasztal. 

A liturgikus visszaélések elkövetői többnyire a lelkipásztori szempontokra hivatkoznak: amit csinálnak, azt megszerették a hívek, sőt igénylik, mivel közelebb áll hozzájuk, mint a „merev formák”. Hogy lehet úgy visszaszorítani az abúzusokat, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon?

A novus ordo, a zsinat utáni reform nagy előnye, hogy sok esetben a papra hagyja a választást. Azonban csak meghatározott dolgok közt választhat a pap, nem akármiben. Azért is bizonytalanságot keltett ez, mert szöges ellentéte volt a zsinat előtti liturgikus mentalitásnak, ott nem voltak alternatív lehetőségek. Nem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa XXIII. János misekönyvét tette meg etalonnak a régi rítus végzésére, mivel az áttörés volt a korábbi tridenti misekönyvekhez képest a liturgikus szabadságot tekintve. Sokak számára üdítően hatott, hogy már nem csak egyféleképpen lehet csinálni dolgokat halálos bűn, kiközösítés meg a mise érvénytelenségének terhe mellett, ami sokszor egyfajta spirituális és morális görcsöt okozott a miséző papokban.

Erdő Péter bíboros mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy az abúzusok és a liturgikus feszültségek azokban az országokban voltak igazán nagyok, ahol a zsinatot követően egyfajta képromboló hév jelent meg: akár fizikai értelemben is le akarták rombolni a múltat, azaz tönkretettek olyan liturgikus tereket, amelyeket évszázadokon keresztül csiszolgattak nemes anyagból hozzáértő és imádságos emberek. Ott az abúzusok sokkal borzasztóbbak, ott a hívekben nagyobbak a sebek, és, éppen ezért általában ott jobban elterjedt a rendkívüli forma, vagyis a régi rítus iránti igény is a hívekben. Észak- és Nyugat-Európában, valamint az Egyesült Államokban sok ilyen probléma van, ami feszültséget teremt. Nagyon sok elgondolkodtató van abban, amit a régi rítus hívei mondanak azzal kapcsolatban, hogy mit tapasztaltak, mik történnek a zsinat nevében. A visszaélések oka egyfelől a tudatlanság: nem ismerjük az előírásokat, ami persze szabadságnak tűnik. Másfelől rosszul állunk hozzá a liturgikus utasításokhoz. 

A lelkipásztorkodás, mint olyan, a hit gyümölcse, ami mögött biblikum, dogmatika, egyházjog áll. Nem a lelkipásztorkodás határozza meg ezeket, hanem ezek határozzák meg a lelkipásztorkodást. Az önkényes liturgikus újításoknak nincs reflektált teológiai előzménye. Persze ilyenkor azt mondja a pap, hogy „a hívek így jobban szeretik”. Erre mondta Várnagy Antal, az itthon használt liturgikus tankönyv szerzője, hogy a hívek azt csinálják a szertartáson és azt szeretik meg, amire a pap megtanítja őket. Ennek a gyökere a lelkipásztori felelősségben van. Ha a lelkipásztor bevezet valamit, akkor jó, ha óvatosan teszi, és előtte utánanéz, hogy lehet-e olyat. Egyébként nagy abúzusokról ritkán hallani itthon. Sokszor azonban nem csak az egyházon belüli liberálisok, hanem a konzervatívok is elfelejtik, hogy a liturgia mindenek előtt ajándék, Isten ajándéka az ő népe számára. Ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanítja: a megtestesüléssel Jézus elhozta a földre azt az örök liturgiát, ami a Szentháromságban örökké van. Azaz a liturgia elsősorban nem emberi alkotás, nem a lelkipásztor kreativitásának gyártmánya, hanem a kinyilatkoztatás része, mint Krisztus műve.

A beszélgetés elolvasható itt.

 

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.