Evangelizáció

Valójában sok minden

A MetaCatholic apostolátus úttörő szerepet játszik abban, hogy az egyház evangelizációja hogyan nézhet ki a virtuális és kiterjesztett valóságban, és megmutatja, miért van szükség arra, hogy az egyház jelen legyen a Metaverse felületen.

A játéktechnológia az önálló konzolokról átugrott az internetre, és ma új, fantáziadús, háromdimenziós digitális világokat hoznak létre, melyeket széles körben „Metaverse”-nek neveznek, olyan élménydús megoldásokat tartalmazó technológiával, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy felfedezzék és interakcióba lépjenek a virtuális valósággal.

Amikor anya túl korán, 2013-ban rákban meghalt, miután nyolc gyermeke közül az utolsó is elhagyta az otthont, nem tudhattam, mennyire fog hiányozni az elkövetkező években. Talán a nosztalgikus ír szívem az oka, de ahogy a nélküle töltött évek tágultak, gyakran azon kaptam magam, hogy csak egy-két napot szeretnék még vele tölteni.

Mostanában Judy Wells úgy áll előttem, mint egy Jacob Marley-szerű szellem. Keze, melyet egykor oly gyakran kulcsolt össze imára, most mintha figyelmeztető lámpást lóbálna huszonkilenc unokája fölött, akiket látszólag úgy fogtak egybe, mint egy mezőn legelő gazellacsaládot a guggoló oroszlánok között.

„Ne vond meg segítő kezedet szolgáidtól” (Józs 10,6)

Ha túl vagy a sokkon, hogy milyen körülmények között kell ma élni, ha ki tudod fizetni az energiaszámlákat, ha túl vagy azon, hogy segítesz saját családodnak és esetleg a szomszéd néninek is a bevásárlásban – jusson eszedbe az is, hogy a plébániád, a templomod, a papod piaci áron jut energiához. Az ima most nem elég, azonnali segítségre van szükség.

Amikor nagyon naiv tizenegy éves voltam, egy csapat fiú az iskolából elkapott a szomszéd udvarában, egyedül. Egy barátnőm volt velem, de ő elszökött. . Alig tudtam eleget ahhoz, hogy féljek, de azt tudtam, hogy nem szeretem, ha egy nálam nagyobb ember lefog.

Mivel egyértelműen túlerőben voltak, nem küzdöttem. Nem is beszéltem erről, egészen a húszas éveimig. Gondolom, olyan károkat okozott, amelyeket nem is értek, de Krisztuson keresztül a megbocsátásig jutottam, és az egészet magam mögött hagytam.

„Az igazság nem egy bunkósbot, amivel ütni lehet azokat, akik figyelmen kívül hagyják azt, hanem világosság, melyet nem lehet a véka alá rejteni, világosság, amely talán eleinte vakít, de amit a jóakaratú és jó lelkiismeretű emberek nem hagyhatnak figyelmen kívül."

A dicsőítésről (az áprilisi és májusi Fire&Light-okon elhangzott tanítások alapján)

Mindannyian nagyon jól ismerjük a kérő és hálaadó ima lényegét, de keveset tudunk kezdeni a dicsőítő ima mibenlétével. Miért kell Istent dicsérni? Leginkább az a kép él a fejekben, hogy ha dicsőítjük Istent, quasi hízelgünk Neki, akkor utána esetleg jóindulatát elnyerve kérhetünk Tőle.

Ez egy nagyon fals elképzelés, nagyon emberi.

Az olimpián elég sok szó szó esik a vallásról, a hitről. (Még, ha ebből nem is mindig lesz hír.) Sok versenyző tartja fontosnak megköszönni Istennek a sikert. Én most csak a legnagyobb figyelmet kapót emelném ki. Fidzsi rögbi válogatottja, miután megnyerte az ország valaha volt első olimpiai érmét, ráadásul mindjárt aranyat, ráadásul a világ egyik legnépszerűbb sportjában, ami most volt először (ismét) az olimpia műsorán (és nem is akármilyen játékkal) adta elő a fenti gospelt. 

Az elmúlt hetekben a Facebookon élénk eszmecsere zajlott a liturgikus zenéről, és ott Balázs atya neve is szóba került. Kérésére az alábbiakban közzétesszük az erre vonatkozó reflexióját.

Bucsy Leventének, Försönits Andrásnak minden olvasónak és kommentelőnek

Először is: tisztelettel kérem, hogy ha valamihez hozzászólunk, akkor érveket hozzunk, ne pedig a hozzászóló partnert minősítsük. Minden, a beszélgető partnert minősítő jelző csak arra utal, hogy az igazi érvekből kifogyott az illető.