A „mi lett volna, ha…?” történelmietlen kérdés, mégis mindig ott kísért a múlt traumáit hordozó utódok lelkében. A trianoni békediktátumra gondolva ugyanúgy felmerül bennünk, ahogy annak a jogszabálynak a kapcsán, amely 1956-nak a trianoni döntéssel megegyező nyár eleji napján lépett hatályba, és a magyar történelem során elsőként engedélyezte szinte korlátozás nélkül a nem kívánt terhességek művi megszakítását.

A szimbólumok iránt fogékony ember számára hátborzongató a két dátum egybeesése: Magyarország területi megcsonkítása és a magzati korukban megölt magyarok millióinak nyomasztó emléke ugyanis összeér ezen a júniusi napon.

Trianonban elveszett az ország kétharmada, családok százezrei szakadtak szét, gazdasági erőforrásaink és kulturális értékeink sora lett oda. Az 1956-os forradalom kirobbanását megelőző nyáron pedig egy szovjet mintára (a Szovjetunióban 1955-ben liberalizálták az abortuszt) ránk erőltetett rendelettel e napon indult el a tragikus folyamat, amelyet meg nem született életek milliói és megtört nők, családok százezrei szegélyeztek a mai napig, s amely – más tényezőkkel együtt – nagyot lendített a demográfiai lejtmeneten.

Olyan sötét évtizedek következtek, amikor az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintettek. A liberalizációt a magyar kutatók által „abortuszjárványnak” nevezett folyamat követte, amit tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rezsim hosszútávra megtörte a magyarok lelkét, és ebben nemcsak a közéleti reményvesztettség, az igazság folytonos elhazudása, a Kádár-rendszer 1956 utáni megtorlásai, majd kiegyezős-összekacsintós politikája volt a bűnös, hanem az is, hogy a korszakban volt olyan év, amikor 100 várandósságra 134 terhességmegszakítás jutott.

Három évvel a rendelet hatályba lépését követően már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született, a legsötétebb, 1969-es esztendőben pedig 206 ezer magzat életét oltották ki.

Bár kényelmetlenül hangzik, de sajnos igaz: szinte minden magyar az abortusz közvetlen alanyaként vagy néma cinkosként bűnrészessé vált, ami legalább akkora személyes és nemzeti traumát jelent, mint a trianoni döntés szomorú következményei.

Az abortusz teljes szabadságáért küzdő aktivisták közül néhányan a nem kívánt embriót szövetcsomónak tartják, és azt állítják, hogy a magzat elpusztítása önmagában nem okoz sem testi, sem lelki traumát. Holott abortuszon átesett nők beszámolóiból tudjuk, hogy nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem. Ma megélt frusztrációink, párkapcsolati defektjeink mélyén bizony ott lehet sok fel nem dolgozott, el nem gyászolt magzati élet is.

20. századi kis magyar abortusztörténet évszámokban
1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetőtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését a Budapesti Nemzeti Bizottság, és kimondta, hogy azt egészségügyi intézetben kötelező ingyenesen elvégezni az erőszakban fogant terhességek esetében. A néhány hónapra tervezett intézkedés után elvileg visszaállt a korábbi abortusztilalom.
1952. május 29-én megjelent az egészségügyi miniszter (Ratkó Anna) 81/34/1952.EüM számú utasítása a terhesség megszakításának szabályozásáról: bizottságokat hoztak létre, amelyek szigorúan bírálták el a terhesség megszakításának orvosi indokoltságát, szociális indok nem jöhetett szóba.
1953 február 1-jén hatályba lépett 8100—9/1953. EüM. utasítás az abortusz szabályozásának magyarországi történetében először lehetővé tette, hogy a terhes nő „életkorára s rendkívüli méltánylást igénylő személyi vagy családi körülményeire tekintettel” kérvényezze a művi vetélést. Nagyon kevés ilyen engedélyt adtak ki.
1956. június 3-án jelent meg a Magyar Közlönyben a Minisztertanács 1.047/1956. (VI. 3.) számú határozata, amely lényegében lezárta az abortusztilalom korszakát Magyarországon, a bizottságnak már csak véleményezési joga volt, kérelemre az abortuszt végre kellett hajtani.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 9.