Viki levele – Gyermekvállalás vagy karrierépítés?

altSzemélyes tapasztalatot osztok meg most Önökkel – veletek. Hogy egyetemistaként karriertervezés, életútegyengetés közben hogyan lettem anya, egy gyönyörű kisfiú édesanyja, akit ma már nem adnék oda senkinek és semminek a világ összes kincséért sem, pedig először igencsak megrémültem a gondolattól, hogy akkor most hogyan tovább… 

Nehéz volt az idáig vezető út, azt meg kell hagyni. Hiszen nem minden huszonéves egyetemista tervezi úgy a jövőjét, az életét, hogy még a tanulmányai alatt gyermeke lesz… Nem bizony! Mégis, néha azért előfordul, hogy úgy alakulnak a dolgok, hogy úgymond „becsúszik” egy kisbaba. Akár párkapcsolatban, akár nem úgy történik, mindig nagy válaszút elé állítja a helyzet nemcsak az apukát, de inkább a leendő édesanyát… hogy akkor most mi lesz velünk – illetve, hogy mi lesz vele?

Nagy kérdés. A legtöbbeknek egyből az abortusz jut eszébe – nem tagadom, nekem is az volt az első gondolatom. Mert nekem még tanulnom kell. Meg ha a szüleim megtudják, nem tudom, mi lesz… És miből fogom eltartani, felnevelni? És persze, mit szólnak a többiek? Jöttek a kérdések, csak jöttek, nem hittem, hogy valaha vége lesz…

A következő alternatíva az örökbe adás volt. Azért gondoltam erre, mert ugyebár azt gondoltam, hogy én azért nem tarthatom meg ezt a babát, mert nincs alaptőkém, amiből fel tudom nevelni, másrészt meg ugye még be kell fejeznem a tanulmányaimat, úgymond karriert kell építenem, keresnem kell majd valamilyen jó munkát, lakást, kocsit, ilyenek… tehát most nem fér bele az életembe egy gyerek!!!

Az azonban mindezek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyom az egyetemet, de még a halasztás sem – mondjuk úgy könnyebben gondolkodtam így, hogy már több, mint a felén túlvagyok. Mert számomra a tanulás nagyon fontos. És be akartam, akarom fejezni.

Megpróbáltam utánajárni mindennek, hogy milyen lehetőségeim vannak, de tényleg. Őszintén megmondva, nem szerettem volna most gyermeket szülni, féltettem a jövőmet, hogy mi lesz ezután velem, a barátommal, meg úgy egyáltalán a családommal. Mert azért nemcsak az én kisfiam lesz ez a kisbaba, hanem a szüleimnek az unokája, a húgomnak és az öcséimnek unokaöccse, belőlük meg nagymamák, nagypapák, nagynénik és nagybácsik lesznek… én meg anyuka. Aminek sokan nagyon örülnének. Mégis úgy gondoltam, hogy nem ez a megfelelő pillanat erre…

Sajnos a legtöbb esetben már idáig sem jutnak el a kétségbeesett fiatal lányok, hogy ezt mérlegeljék.

Nem is szólva arról, hogy azért az abortusz az egyrészt mégiscsak egy műtét, másrészt fennáll a kockázata – bármilyen kicsi is – , hogy soha többet később nem lehet gyereke, még ha nagyon szeretné, akkor sem… így jutottam el az örökbeadásig. Arra gondolva, hogy az lesz neki a legjobb, ha olyan családba kerül, ahol már rég szeretnének gyereket, csak valami miatt nem lehet nekik, biztos megvan az anyagi hátterük és nagyon fogják szeretni… Ennek is több változata van, nem részletezem, de természetesen megoldható, elfogadható megoldás ez is, ha tényleg nincs más választása az embernek. Elvégre nem kell abortuszra menni, kockáztatni, „csak” szülni kell egy gyereket – másnak.

Bármilyen ésszerű megoldásnak is tűnik ez hirtelen, azért nehéz lehet megbarátkozni a gondolattal, hogy valahol a világban van egy gyerekem, akinek én adtam életet…

Igen. Itt tartunk. Már két olyan lehetőséget megemlítettünk, ami arról szól, hogyan szabaduljunk meg ettől a kis élettől, aki odabenn rejtőzik, bennünk, pedig ő aztán igazán nem tehet semmiről… (sőt, azt mondhatjuk azért, hogy az ilyen „becsúszott” kisbabák nagyon sokszor szerelemgyerekek, akik viszonylag rövid, szenvedélyes szerelem gyümölcsei…)

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.