Amikor hirtelen megszűnik az az abortusz értelme

A Roe kontra Wade ítélet idején főiskolás voltam – egy háborúellenes, anyaföld-barát, feminista, hippi főiskolás. Abban a bizonyos januárban éppen kihagytam egy fél évet, Washington belvárosában éltem, és önkéntesként dolgoztam az Off Our Backs nevű feminista „földalatti újságnál.” Ahogy sejthető, határozottan az abortusz legalizálása mellett álltam. Az autómon lévő lökhárítómatrica felirata ez volt: „Ne szenvedj tévhitben; legalizáld az abortuszt!”

Az Off Our Backs első számában a Roe-ítélet után volt az egyik filmkritikám, valamint a kollektíva egy másik tagjának az ítéletet bíráló esszéjét. Szerinte nem mentek elég messzire, mert megengedték a szövetségi államoknak, hogy korlátozzák az abortuszt a harmadik trimeszterben. A Legfelső Bíróságnak nem kellene beleavatkoznia abba, hogy mi az, amit a nő és az orvosa kell, hogy eldöntsön. A nőnek a terhesség mind a kilenc hónapjában biztosítani kellene a döntést a várandósság vagy abortusz mellett.

De akkoriban még nem nagyon értettük, hogy mi az abortusz. Semmit sem tudtunk a magzati fejlődésről. A magzatot következetesen „szövetdarabnak” neveztük, amit csak így képzeltünk el – egy differenciálatlan, nyálkahártyaszerű pacni, amely nem volt felismerhető emberi vagy akár élő lényként. Még körülbelül 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a várandós párok mutogathassák születendő gyermekük ultrahangfelvételeit, megdöbbentve minket a születendő gyermek nyilvánvaló emberségével.

Akkoriban azt gondoltuk, hogy kevés abortuszra kerül majd sor. Borzalmas élmény átesni egy abortuszon, és feltételeztük, hogy egy nő csak végső esetben választja az abortuszt. Mi ezért az „utolsó lehetőségért” harcoltunk. Fogalmunk sem volt arról, hogy az eljárás mennyire elterjed; ma minden ötödik várandósság abortusszal végződik (az összes adat az USA-ra vonatkozik. A szerk.).

Azt sem tudtuk elképzelni, hogy az abortuszok száma milyen magasra fog felszökni. A Roe kontra Wade ítélet óta eltelt 43 év alatt 59 millió abortusz történt. Még felfogni is nehéz egy ekkora számot. Húsz évvel ezelőtt valaki azt mondta nekem, hogy ha az összes elvesztett csecsemő nevét felírnák egy falra, ahogy a vietnami veteránok emlékművén is megtették, a fal 50 mérföld hosszú lenne. Most, 20 évvel később ennek a falnak kétszer olyan hosszúnak kellene lennie. De nem lehetne a neveket odaírni, azoknak a csecsemőknek nincs nevük.

Arra számítottunk, hogy az abortusz ritka lesz. Nem fogtuk föl, hogy ha egyszer az abortusz elérhetővé válik, akkor az lesz a legvonzóbb lehetőség mindenkinek a várandós nő körül. Ha abortuszra kerül sor, az olyan, mintha a várandósság soha nem is létezett volna. Senkinek sem okoz kellemetlenséget. Nem okoz gondot a baba apjának, a nő főnökének vagy az egyetemi ösztöndíjért felelős személynek. Nem hozza zavarba az anyukáját és az apukáját.

Az abortusz olyan, mint egy tölcsér; azt ígéri, hogy minden problémát egyszerre megold. Így jelentős nyomás nehezedik egy nőre, hogy az abortuszt válassza az örökbefogadás vagy a gyereknevelés helyett.

Egy abortuszon átesett nő azt mondta nekem: „Mindenki azt mondta körülöttem, hogy ’mellettem lesznek’, ha abortuszom lesz, de senki nem mondta, hogy ’mellettem lesznek’, ha megszülöm a gyereket.” A várandós nő körül mindenkinek az abortusz tűnik az ésszerű választásnak. Az a nő, aki ehelyett úgy dönt, hogy folytatja a nem tervezett várandósságot, úgy tűnik, mintha ostobán makacs lenne. Mintha valami ésszerűtlen hobbit űzne. Az emberek azt gondolják, hogy ha csak ezt az egy dolgot tenné meg, akkor minden rendben lenne.

De ez csak illúzió. Az abortusz nem igazán tudja „visszaforgatni az időt”. Nem tudja megnyomni a visszatekerés gombot az életben, és nem állíthatja be úgy, mintha soha nem is lett volna várandós. Megkönnyítheti, hogy a nő körül mindenki elfelejtse a várandósságot, de ettől még maga a nő küzdhet. Amikor először meglátja a pozitív terhességi tesztet, pánikszerűen érezheti úgy, hogy minél gyorsabban meg kell szabadulnia tőle. Az élet azonban az abortusz után még hónapokig és évekig – sok-sok hosszú éjszakán át – folytatódik, és a nő egész életében gondolkodhat azon, hogy milyen visszafordíthatatlan döntést hozott.

Ezt a kérdést úgy tálalják, mintha a nő és a baba közötti kötélhúzásról lenne szó. Úgy látjuk őket, mint halálos ellenséget, akik élet-halál harcot vívnak egymással. De ez elég furcsa elképzelés, nem? A történelemben bizonyára ez az első alkalom, amikor úgy véljük, hogy az anyák és a saját gyermekeik között háború zajlik. El kellene képzelnünk, hogy a gyermek megtámadja a nőt, megpróbálja tönkretenni a reményeit és terveit, és elképzelnünk azt, hogy a nő hálás az abortuszért, hiszen az megmentette őt a gyermeke karmai közül.

Ha ön lenne egy természetvédelmi terület vezetője, és észrevenné, hogy a vemhes nőstény emlősök megpróbálják meghiúsítani a vemhességüket, mérgező növényeket esznek vagy megsebesítik magukat, mit tenne? Úgy gondolna-e erre, mint a vemhes nőstény és a meg nem született kicsinye közötti harcra, és megtalálná-e a módját, hogy segítse a vemhes állatokat meghiúsítani vemhességüket? Nem, természetesen nem. Azonnal arra gondolna, hogy „Valami nagyon rossz lehet ebben a környezetben”. Valami elviselhetetlen stresszt okoz, olyannyira, hogy az állatok inkább elpusztítják saját utódaikat, minthogy világra hozzák őket. Arra törekednénk, hogy azonosítsuk és korrigáljuk azokat a tényezőket, amelyek ezt a stresszt okozzák az állatokban.

Ugyanez vonatkozik az emberi fajra is. Az abortuszt úgy tálalják nekünk, mintha a nők ezt akarnák; mind az abortuszpárti, mind az életpárti retorika erősítheti ezt az elképzelést. De a nők csak akkor teszik meg, ha minden más lehetőségük rosszabbnak tűnik ennél. Állítólag „az ő választása”, mégis oly sok nő mondja, hogy „tényleg nem volt választásom.”

Megváltozott a véleményem az abortuszról, miután 1976-ban elolvastam egy cikket az Esquire magazinban. Éppen hazaértem az egyetemről, apám magazinját lapozgattam, és rábukkantam egy cikkre, amelynek ez volt a címe: „Amit az abortusz alatt láttam”. Szerzője Richard Selzer sebész, aki abortuszpárti volt, de még sosem látott egyet sem. Ezért megkérte egyik kollégáját, hogy legközelebb elmehessen vele.

Selzer leírta, hogy látta a 19 hetes várandós pácienst, aki hanyatt feküdt az asztalon. (Ez szokatlanul késői időpont; a legtöbb abortuszt a tizedik vagy tizenkettedik hétre végzik el.) Az eljárást végző orvos egy fecskendőt szúrt a nő hasába, és prosztaglandin oldatot fecskendezett a méhébe, ami összehúzódásokat vált ki, és vetélést okoz. (Ezt a módszert ma már nem alkalmazzák, mert túl gyakran előfordult, hogy a baba túlélte az eljárást – kémiailag megégve és elcsúfítva, de kapaszkodva az életbe. Az újabb módszerek, köztük a „részleges szülési abortusz” és a „csonkításos abortusz” nevű megbízhatóbban biztosítják a halált).

Miután befecskendezte a hormont a páciens méhébe, az orvos a fecskendőt függőlegesen a hasba szúrva hagyta. Ezután Selzer azt írta: „Valami mást látok itt, mint amire számítottam… A nő hasában lévő tű csúcsa megrándult. Először az egyik oldalra. Aztán a másik oldalra. Még egyszer inogni kezd, megrántják, mint a horgászzsinórt, amit egy naphal rángat.”

Rájött, hogy a magzat kétségbeesett küzdelmét látja az életért. És ahogy nézte, azt is látta, hogy a fecskendő mozgása lelassul, majd megáll. A gyermek meghalt.

Bármi mással nem, de egyvalamivel rendelkezik egy meg nem született gyermek: az élni akarással. Harcolni fog, hogy megvédje az életét.

Selzer esszéjének utolsó szavai így hangzanak: „Bármi mást mondanak is az abortusz védelmében, ennek a másik védelemnek [vagyis a saját életét védő gyermeknek] a látása nem fog eltűnni a szemem elől. És megtörtént az, amiről már nem lehet velem vitatkozni. Mert mit tehet a nyelv az igazság ellen, amit én láttam?”

Annak igazsága, amit ő látott, mélyen felkavart engem. Ott voltam én, a háborúellenes, a halálbüntetés ellenes, sőt vegetáriánus, és szilárdan hittem abban, hogy a társadalmi igazságosságot nem lehet erőszak árán kivívni. Nos, ez bizony erőszaknak tűnt. Hogyan egyezhettem bele, hogy ez az ocsmány cselekedet legyen a feminizmusom középpontjában? Hogyan gondolhattam, hogy helytelen kivégezni gyilkos bűnözőket, helytelen lelőni az ellenséget háborús időkben, de az rendben van, hogy a saját fiainkat és lányainkat megöljük?

Mert ez egy másik nyugtalanító gondolat volt: az abortusz nem idegenek, hanem a saját gyermekeink, a saját húsunk és vérünk megölését jelenti. Nem számít, ki az apa, minden abortált gyermek az adott nő saját fia vagy lánya éppúgy, mint bármelyik gyermek, akit valaha is kihord.

Valahogy elhittük, hogy az abortuszra szükség van, ha a nők fel akarnak emelkedni a szakmájukban, és versenyezni akarnak a férfiakkal a munkaerőpiacon. De hogyan jutottunk el odáig, hogy elfogadjuk, hogy feláldozzuk a gyermekeinket, mint az előrejutás árát?

Mikor kell egy férfinak valaha is választania a karrierje és a gyermeke élete között?

Amint felismertem az abortuszban rejlő erőszakot, a feminista érvek egyikének sem volt tovább értelme. Mint például az az állítás, hogy a magzat nem is igazi személy, mert olyan kicsi. Nos, én csak 180 centi vagyok. A nők általában kisebbek, mint a férfiak.

Tényleg azt az elvet akarjuk érvényesíteni, hogy a nagy emberek értékesebbek, mint a kisebbek? Hogy ha elkapjuk őket, mielőtt elérnek egy bizonyos méretet, akkor nyugodtan megölhetjük őket?

Mi a helyzet a „nem kívánt” gyermekkel? A korai feminizmus egyik alaptétele volt, hogy a nők ne arra alapozzák értékérzetüket, hogy egy férfi „akarja-e” őket vagy sem. Egyszerűen azért vagyunk értékesek, mert az emberi faj tagjai vagyunk, függetlenül bármely más személy jóváhagyásától. Tényleg azt akarjuk mondani, hogy a „nem kívánt” emberek akár halottak is lehetnek? Mi a helyzet azzal a nővel, akit fiatalon és szexisen „akarnak”, de idősebb korában már kevésbé? Melyik az a pont, amikor már szabad őt megölni?

Az abortusz szokásos indoklása az, hogy a meg nem született gyermek nem „személy”. Azt mondják, hogy „senki sem tudja, mikor kezdődik az élet”. De ez nem igaz;

mindenki tudja, mikor kezdődik az élet – egy új, egyéni emberi élet. Akkor, amikor a spermium feloldódik a petesejtben. Ennek az új, egyetlen sejtnek vadonatúj DNS-e van, amilyet még soha nem látott a világ. Ha mikroszkópon keresztül megvizsgálnánk három egymás mellett sorakozó sejtet – az újonnan megtermékenyített petesejtet, egy sejtet az apától és egy sejtet az anyától -, a DNS alapján azt mondanánk, hogy a sejtek három különböző embertől származnak.

Amikor az emberek azt mondják, hogy a magzat „nem személy” vagy „nem élet”, akkor arra gondolnak, hogy még nem nőtt meg, és nem szerzett olyan képességeket, amelyek később, az élet során érkeznek. De nincs egyetértés abban, hogy mely képességek legyenek meghatározók. Az abortuszpártiak még egymással sem értenek egyet. Nyilvánvaló, hogy a jog nem alapulhat ilyen szubjektív kritériumokon. Ha olyan esetről van szó, ahol a kérdés az, hogy „megölhetem ezt?”, a válasznak objektív orvosi és tudományos adatokon kell alapulnia. És tény, hogy a meg nem született gyermek az első pillanattól kezdve egy új emberi egyén. Rendelkezik azzal a három alapvető tulajdonsággal, amely „emberi életté” teszi: Él és növekszik, teljes egészében emberi sejtekből áll, és egyedi DNS-sel rendelkezik. Ugyanolyan személy, mint mi mindannyian.

Az abortusz vitathatatlanul véget vet egy emberi életnek. De ezt a veszteséget általában szembeállítják a nő abortuszra való igényével, hogy szabadon irányíthassa saját életét.  Különös kegyetlenség az abortuszt úgy beállítani, mint valami olyasmit, amit a nők akarnak, amit követelnek, amit felszabadítónak találnak. Mert ezt senki sem akarja. Maga az eljárás fájdalmas, megalázó, drága – egyetlen nő sem „akar” keresztülmenni rajta. De ha már egyszer elérhető, akkor logikus, ésszerű választásnak tűnik. Az összes bonyolult dolgot bele lehet tolni ebbe a tölcsérbe.

Igen, az abortusz megoldja az összes problémát; de a nő testében oldja meg. És elvárják tőle, hogy ezt a fájdalmat egy életen át magában tartsa, és hálás legyen az abortusz ajándékáért.

Sok évvel ezelőtt írtam valamit egy esszében az abortuszról, és meglepődtem, hogy ezt a sort felkapták és gyakran idézték. Láttam mind életpárti, mind abortuszpárti kontextusban, úgyhogy úgy tűnik, mindkét oldal egyetért vele.

Azt írtam: „Senki sem akarja úgy az abortuszt, mint ahogyan egy fagylaltot vagy egy Porschét akarnak. Úgy akarja abortuszt, mint egy csapdába esett állat, amelyik le akarja rágni a saját lábát.”

Furcsa, hogy mind az abortuszpártiak, mind az életpártiak egyetértenek abban, hogy ez igaz? Az abortusz szörnyű és gyötrelmes élmény. Az, hogy a nők ilyen gyakran választják, mutatja, mennyivel rosszabb lehet a várandósság folytatása. Lényegében beleegyeztünk abba, hogy a nőket műtéti úton megváltoztatjuk ahhoz, hogy boldogulni tudjanak a férfiak világában. Aztán elvárjuk, hogy hálásak legyenek érte.

Senki sem akar abortuszt. És ha senki sem akarja akkor miért teszik meg a nők, naponta 2800 alkalommal? Ha a nők naponta 2800-szor csinálnak olyasmit, amit nem akarnak, akkor ez nem felszabadulás, amit elnyertünk. Összejátszunk az elnyomás egy furcsa, új formájával.

* * *

És így jutunk el egy újabb Élet Menetéhez, mint a tavalyi, mint a jövő évi. A tüntetők érthető módon a meg nem született gyermekre összpontosítanak, mert az őt fenyegető veszély a legmegindítóbb aspektusa ennek a küzdelemnek. Ha az igazságtalanságnak különböző fokozatai vannak, akkor bizonyára az erőszak a legrosszabb megnyilvánulása ennek, és a gyilkosság a legrosszabb mind közül. Ha az ártatlan áldozatoknak különböző kategóriái vannak, akkor a kicsik és a gyámoltalanok bizonyára nagyobb igényt tartanak a védelemre, és a pici csecsemők a legnagyobbra mind közül. A kormányzat minimális célja, hogy megvédje a gyengéket az erősek visszaéléseitől, és nincs gyengébb vagy szótlanabb ember, mint a meg nem született gyermek. Ezért mondogatjuk, hogy őket is meg kell védeni, ugyanazokból az okokból, amelyek miatt az újszülötteket is védik. Az életvédők ezt már 43 éve teszik, és még annyi évig fogják tartani a gyertyát a sötétségben, amennyit csak kell.

Megértek minden okot, amiért a mozgalom elsődleges figyelme a meg nem születettekre összpontosul. De azt is elmondhatjuk, hogy

az abortusz nem üzlet a nők számára sem. Pusztító és tragikus. Nem szabad meggondolatlanul hallgatnunk az elkoptatott forgatókönyv másik változatát, amely azt mondja, hogy a nők abortuszt akarnak, hogy az abortusz felszabadítja őket. Sok abortusz utáni nő másképp tudna mesélni erről.

Az életpárti ügy örökké népszerűtlen, és az életpártiak hozzászoktak ahhoz, hogy félremagyarázzák és tévesen vádolják őket. Csak korlátozott számú ember van, aki elég bátor ahhoz, hogy egy népszerűtlen ügy mellé álljon. De néha egy ügy annyira sürgős, annyira drámaian egyértelmű, hogy megéri. Milyen ügy lehetne felháborítóbb, mint az erőszak – a halálos erőszak – emberi közösségünk legvédtelenebb tagjaival szemben? Ha ez nem mozgat meg minket, mennyire kemény a szívünk? Ha ez nem mozdít meg minket, mi fog valaha is megmozdítani minket?

Idővel lehetetlen lesz tagadni azt, hogy az abortusz a gyermekek elleni erőszak. A jövő generációi, ahogy visszatekintenek, nem feltétlenül fogják kímélni a miénket. Az abortusz szelíd elfogadása nem fog érthető baklövésnek tűnni. Sőt, az a fajta gyűlölet, amit most a nácik és a rabszolgatartók iránt táplálnak, a mi korszakunkra is rászakadhat.

A jövő generációi pontosan mondhatják majd: „Nem mintha nem tudták volna”. Azt mondhatják: „Végül is voltak ultrahangjuk.” Lehet, hogy ezt a vérontást a népirtás egy formájának tekintik. Lehet, hogy szörnyetegnek ítélik meg a mi generációnkat.

Egy nap a dagály meg fog fordulni. A Legfelsőbb Bíróság 43 évvel ezelőtti döntésével az abortuszvitában az egyik fél győzött. De előbb-utóbb ennek a napnak vége lesz. Egyetlen generáció sem uralkodhat a sírból.

Eljön az idő, amikor egy fiatalabb generáció fog ítélkezni a miénk felett. És ők nem kötelesek kedvesnek lenni.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2023. február 2.