Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató az apák szerepéről

Ferenc pápa tavaly meghirdette a Szent József-évet, amely 2020. december 8-tól 2021. december 8-ig tart. A Szentatya ezzel állít emléket Mária jegyesének, Jézus nevelőapjának, akit a Katolikus Egyház védőszentjeként tisztelünk immár százötven éve. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót az apa családban betöltött szerepéről kérdeztük.

– Átmeneti korban élünk az apaszerepről való gondolkodásunk szempontjából is. Vannak, akik hiányolják a férfias férfiakat, a családokban ugyanakkor kívánatossá vált és egyre elterjedtebb az érzelmeit kifejező, házias, megértő, gondoskodó édesapa típusa. Mit mond a neveléstudomány az apáknak a családban betöltött szerepéről? Melyek a napjainkban tapasztalható szemléletváltozás pozitívumai és esetleges veszélyei?

– A ma is gyakran elfogadott felfogás igen sekélyes háttérszerepet szán az apáknak. Már-már azt gondoljuk, hogy ez mindig is így volt. Pedig a férfiak valójában nem is olyan régen, az ipari forradalom következményeként kerültek távol a földtől és ezáltal a családtól is. Azt megelőzően az apák, a nagyapák és a közösség többi férfi tagja is jelen volt a gyerekek életterében. Az apai energiák megtapasztalása ugyanolyan természetes volt a felnövekvő fiatalok számára, mint az anyai, a női valóság. Látták a férfiakat dolgozni, barátkozni, imádkozni, szenvedni, szeretni, mulatni, konfliktusokat jól-rosszul megoldani. Ezenkívül a nevelésben részt vevő és a közösségért felelősséget vállaló szereplők is sokkal nagyobb arányban voltak férfiak, mint ma: a tanító, a pedellus, az orvos, a hitoktató, a kántor, az iskola és a falu vezetője is férfi volt.

A kiegyensúlyozott, férfi- és női arcú társas közeg nagyon jelentős formáló erő, ami ma hiányzik, elsősorban a családból, de a nagyobb közösségekből is.

Ami pedig az érzelmeit kifejező, házias, gondoskodó apaképet illeti: ez egyáltalán nem mond ellent sem az emberben mélyen élő férfias apaképnek, sem pedig a neveléstudomány által megfogalmazott apaszerepnek. Mai korunk – nagyon tévesen – torz, macsós keménykedéssé fokozza le a férfiúi eszményt, és már-már elfogadjuk, hogy csak nők lehetnek gondoskodó, lelki értékekre érzékeny, megértő emberek.

Minden szakmai állásfoglalás azt bizonyítja, hogy az apa mint a teremtő erő és a jóság képviselője alkotó, bátor, felelősségvállaló, ugyanakkor gyengéd, biztonságot nyújtó és gondoskodó személy.

S mint ilyen, a személyiségfejlődés szempontjából kulcsfontosságú, semmi mással nem helyettesíthető tényező.

Csak néhány meghatározó vonás a sok közül: az életünkben az apa az első külső személy. Ez azt jelenti, hogy vele és általa tanulunk meg egy másik emberhez kötődni, elfogadni valakit. Az, hogy az apánk visszautasít vagy elfogad bennünket, az első támpont számunkra a tekintetben, hogy megbízhatunk-e a világban vagy sem. Ő az, aki behozza a világot a gyermek életébe, és biztos kézzel kivezeti őt a szűk családi közegből. Segít neki, hogy helytálljon a kihívásokban, küzdjön, ha arra van szükség, felfedezze és meghódítsa a világot. Éppen ezért az apa a legmeghatározóbb mércévé is válik az elvárásaival és az elfogadásával együtt. Vele kapcsolatban élhetjük át – jó esetben –, hogy értékesek, életképesek vagyunk a korlátainkkal és a botlásainkkal együtt. Az önbizalom és az identitásfejlődés szempontjából tehát az apa vagy az életünket igenlő kulcsélményünk lesz, vagy a hiánya komoly sebzettséget és hosszan tartó krízist eredményez. 

Ő az istenképünk első mintája is, a teremtő és gondviselő erő személyes képviselője az életünkben.

Ma, a szemléletváltás idején az is előfordul, hogy átesünk a ló másik oldalára, és az anya akar apa lenni vagy fordítva. Az egyensúly mindenfajta megbomlása veszélyes. Ilyenkor nagyon használható iránytű a régi bölcsesség: Légy azzá, ami vagy, és boldog leszel!

– Mit mond a Szentírás az apaságról, létezik-e keresztény apamodell?

– Nem vagyok biblikus szakember, így az apakép szentírási elemzésére nem vállalkozom. Annyit mégis látnunk kell, hogy az Ószövetség könyörtelen atyaképét Jézus egyértelműen átrajzolta, vagy legalábbis jelentősen árnyalta. Saját férfiúi személyiségében is megnyilvánul a sebezhető, szolidáris, gyógyító, a másik emberhez, a gyengéhez, a bűnöshöz, a beteghez és a kitaszítotthoz érzékenyen odaforduló magatartás. Megismerjük a határozott énjét is – például abból a szentírási szövegrészből, amely arról szól, hogyan űzi ki a kufárokat a templomból –, de odaadó szeretete vezeti az útján egészen a kereszthalálig.

Az Újszövetségben is fel-felvillannak apák, akiket Józsefhez hasonlóan csendes, de a végsőkig kitartó felelősségvállalás és irgalom jellemez. Jairus is ilyen, aki elöljárói méltóságát félretéve leánya gyógyulásáért könyörög. Nem lehetett könnyű a halállal versenyt futva kivárnia, amíg útközben feltartja Jézust a vérfolyásos asszony, azután pedig elviselnie, hogy a házbeliek kinevetik a „vakhitűségét”, hiszen a lányt már halottnak hiszik. Az ő bizalma azonban feltétlen, és minden követ megmozgat a gyermeke életéért.

Ugyanígy tesz az ördögtől megszállott fiú apja is. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a későbbi tanítványok éppen az apjukkal együtt dolgoznak, amikor Jézus elhívja őket. És az apjuk elengedi őket.

Minden kor embere számára ragyogó példa a tékozló fiú végtelenül igazságos és végtelenül irgalmas apja is. Ahogyan Nouwen írja Rembrandt ábrázolásáról: ez az apa már valóban Isten képmása, akiben a férfiúság és a nőiség, az apaság és az anyaság teljesen és egyszerre van jelen. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő.  

Igen, van keresztény apaeszményünk. Ez pedig a mennyei Atyáról alkotott újszövetségbeli képben gyökerezik. Jézus a zsidók bosszúálló istenképével szemben úgy beszél Istenről, mint szerető atyáról. Joseph Kentenich szerint „az apa hivatása, hogy a mennyei Atya képmása legyen”. Ez azért fontos számunkra, mert a legfőbb nevelőerő nem a szó, hanem a példa.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. február 3.