Irgalom és házasság

alt

Mi a házasság? A választ világosan megfogalmazza a Katolikus Egyház Katekizmusa:

„A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte.” (KEK 1601)

A házasság tehát nem rejtély, de jól körül van határolva. Lehetne úgy folytatni, hogy még jobban kicsomagolom ezt a meghatározást, feltárni, hogy mi és mi nem a házasság, hivatkozva egyházatyákra, egyházi dokumentumokra, filozófusokra, valamint teológusokra.

De ekkor kívülről beszélnénk a házasságról, és az hiba lenne. Belülről akarok beszélni a házasságról. A szívemből akarok beszélni, nem arról, hogy mi a házasság, hanem arról, hogy mit jelent a házasság. Mert a házasság nem csupán egy ünnepélyesen meghatározott cikkely a katekizmusban; ez nem egy absztrakció vagy tudósok ötlete a játékhoz. Mint minden szentség, ez is egy megtapasztalt, konkrét valóság. És erről a valóságról akarok beszélni.

Amikor fiatalabb voltam, és sokkal éretlenebb, úgy tekintettem a házasságra, mint vágyaim beteljesülésére. Azt hittem, hogy ez volt a válasz az intimitásra való éhségemre, a megerősítési vágyamra, és igen, még a szexuális vágyaimra is. Bárcsak találnék egy feleséget, így képzeltem, akkor elégedett lennék.

Végül találtam egy gyönyörű nőt, akit szerettem, és aki csodák csodája, viszonozta szeretetemet. Gyorsan eljegyeztük egymást, és kezdtünk készülődni a házasságra. Mohón lapozgattam a házassági könyveket és cikkeket, és számtalan beszélgetést hallgattam arról, hogyan legyek jó férj.

Naivitásomban meg voltam győződve arról, hogy pontosan tudom, miről szól a házasság, és kétségtelenül csodálatos és irigylésre méltó férj leszek. Kívülről értettem a házasságot, nem belülről.

De aztán megházasodtam. Alighogy megtettem, szemtől-szembe kerültem saját éretlenségem rútságával, saját önzőségemmel, saját büszkeségemmel. Sokkoló volt, enyhén szólva. Nem voltam-e jobb ennél? Nem tudtam-e többet a házasságról, mint a legtöbb fiatal férj? Hogyan bánthatom meg azt a nőt, akit szeretek? Mi a baj velem?

Ilyen és hasonló kérdések gyötörtek házasságunk első napjaiban, mert teljes kudarcnak éreztem magam férjként, nagyon rövid idő alatt. Annak ellenére, hogy igazán szeretem a feleségemet, szüntelenül a saját szükségleteimet és vágyaimat helyeztem az övéi elé, és nem értettem, miért.

Amire akkor nem jöttem rá, de most már igen, hogy a házasság nem az önmegvalósításról szól. Ez biztosan nem a szexuális vágyak kielégítéséről, vagy pusztán érzelmi megerősítésről szól. Ez a szeretet iskolája. És mint olyan, egy halálig tartó párbaj rendezetlen szenvedélyeinkkel és vágyainkkal. Minden nap ez egy halál a bűnös önmagunkra. Ez a keresztút pillanatról-pillanatra történő választása, ami az áldozathozatal útja.

A jól megélt házasság valójában több örömet fog okozni, mint amit el tudsz képzelni. De nem találhatod meg ezt az örömöt, ha közvetlenül keresed ezt. Ez csak kiábrándultsághoz vezet. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti”, mondja az Úr, „aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16, 25). Az életet csak lemondás által lehet megtalálni. Így van ez a házasság örömével is, csak önfeláldozással és önátadással lehet megtalálni.

A feleségemmel nyolc éve vagyunk házasok, és bár tudom, hogy majdnem közhely, de most jobban szeretem, mint amikor összeházasodtunk. Házasságunk évei alatt sokat tanultam az autentikus szeretetről és áldozathozatalról (bár még sokat kell tanulnom). És mégis rájöttem, hogy nem számít, mennyit adok a feleségemnek, ő sokkal többet ad nekem.

Nem elég tudni, hogy Isten absztrakt értelemben szeret bennünket. Feltétel nélküli szeretetét és könyörületét kézzelfogható módon kell megtapasztalnunk, és ez leggyakrabban másokon keresztül történik. Az én tapasztalatom Isten szeretetéről legmélyebben a feleségem által érkezett.

Sok bizonytalanságot és önbizalomhiányt hoztam a házasságunkba. Féltem, hogy bárkinek teljesen felfedjem magamat, nehogy megvessenek és elutasítsanak, és ennek eredményeként többfajta védekezést kapcsoltam be, hogy megóvjam magamat az érzelmi sebezhetőségtől. Néhány módszer ártalmatlan volt, míg másokkal megsebeztem azt a nőt, akit szeretek.

De a gyakori ostobaságom ellenére a bizonytalanságaim egyenként kezdtek begyógyulni a feleségem rendíthetetlen szeretete által. Az ő megbocsátása és feltétel nélküli elfogadása révén kaptam egy ritka és értékes ajándékot, hogy teljesen úgy szeret, mint én saját magamat. A védekezésem elkezdett csökkenni, a szívem pedig gyógyulni. Megtanultam as valódi intimitás jelentését és az örömöt, amit hozhat. És még mindig tanulom ezt.

A házasság szentség, a kegyelem csatornája, egy módja annak, hogy megismerjük és megtapasztaljuk Isten szeretetét. Szent Pál azt mondja, hogy ez egy nagy misztérium, ami illusztrálja a kapcsolatot Krisztus és az Ő Egyháza között. Ezen igazságok tükrében látom, hogy van egy meghatározó tulajdonság, ami bármi másnál jobban jellemzi ezt a misztikus házasságot az Úr és népe között: az irgalom.

Miért szállt le az örök Ige, az Atya fényessége, alázta meg Önmagát, öltött testet, és szállt le Mária méhébe? Hogy megmentsen bennünket a bűneinktől. Miért hagyta minden teremtés Ura, hogy verjék, kigúnyolják és keresztre szegezzék? Hogy megbocsásson nekünk, hogy kibékítsen bennünket, hogy bemutassa az irántunk érzett kifürkészhetetlen szeretetét. „az igazért is alig hal meg valaki”,- mondja Szent Pál elámulva és csodálattal. „Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm. 5,7-8).

Az irgalom a megváltásunk középpontja. És a házasságé is. Adni és kapni. Meggyógyulni általa. Szilárd meggyőződésem, hogy akkor érünk a házasság középpontjához, amikor megbocsátunk - amikor pontosan olyannak látjuk egymást, amilyenek vagyunk, látjuk a bűnöket és mindent, és életünket adjuk egymásért.

Ezt a cikket az önfeláldozással és az önátadással kezdtem. Önelégült korunkban ezek csúnya szavak. Fájdalommal, kényelmetlenséggel, sőt nyomorúsággal társítjuk ezeket. De annak, aki megtapasztalta az irgalmat, az áldozathozatal nem teher. A szívből árad természetes módon. Ez a legnagyobb öröm.

A házasságomban valóban sokat adtam a feleségemnek és a gyerekeimnek az évek során. De amit tettem, semmi sem hasonlítható ahhoz, amit ők adtak nekem: az irgalom egy pillantását és az Úr Jézus szeretetét. Házasságunknak, családunknak a valódi szeretet és irgalom iskoláivá kell válniuk. Mert ha feltétel nélkül szeretjük egymást, ha irgalommal elfogadjuk egymást pontosan olyannak, amilyenek vagyunk, akkor egy leírhatatlan örömöt tapasztalunk meg, és a mennyország egy igazi ízét. Sőt, az otthonainkból jelzőfények lesznek, melyek életet és fényt sugároznak egy olyan világba, mely éhezi Isten szeretetét.

Mindenekelőtt szeressétek egymást figyelmesen, mert a szeretet befedi a bűnök sokaságát.” (1Pt 4, 8)

A cikk forrása angol nyelven

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.