18. fejezet: A többi gyászos következmény

A szerelem hevében, az érzékiség mohóságában, a szenvedély vakságában könnyű magát túltenní az Isten, Egyház és lelkiismeret előtt érvénytelen házasság és bűnös viszony szörnyű lelki következményein.

De Isten törvényeinek megvetése, lábbal tiprása nem maradhat végzetes következmények nélkül.

Az Isten törvényét kijátszani nem lehet! Miben különbözik a zene a zenebonától? Abban, hogy az előbbi a zene törvényeihez alkalmazkodik, az utóbbi nem!

Egy többemeletes, hatalmas, nagy palotában miért érzed magad biztonságban a felől, hogy a felsőbb emeletek súlya nem szakad rád? Azért, mert az illető épületet az építkezés törvényei szerint emelték. Ha e törvényeket kijátszottak volna, minden pillanatban összedűléssel fenyegethetne az épület.

Miben különbözik a mély vízben úszni tudónak játéka, sportja, élvezete, ugyanabba a mélyvízbe pottyanó, de úszni nem tudó embernek életveszélyes vergődésétől? Abban, hogy az úszó a víz törvényeinek megfelelő mozdulatokkal fenn tudja magát tartani a felszínen, a másik meg nem alkalmazkodik a víz törvényéhez és ezért a víz halálveszedelemmel, megfullasztással hat vissza.

És aki Isten törvényét akarja kijátszani, semmibe venni vagy vele dacolni, az a legszörnyűbb és legfélelmesebb következményekre számítson.

Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan, kerekei pedig kegyetlenül csikorognak. És Isten nem ver bottal, hanem már e földi életben általunk nem sejtett lelki kínokkal, lelki furdalással, lelki mardosással és kínzó önvádakkal.

Ezt mi papok tudjuk legjobban – mindennapos tapasztalatainkból.

Hány, még hozzá vallásos fiatalember és fiatal leány lett Júdássá azért, mert oly házasságot kötött, amely Isten, Egyház és lelkiismeretük előtt érvénytelen és bűnös viszonyt jelent. Ezzel azután mintegy elreteszelték saját maguk előtt lelkiismeretük nyugalmának és örök boldogságuknak kapuját. Bezárult! Azt többé megnyitni, újra feltárni gyakorlatilag alig is lehetséges. A háttérbe szorított mennyei Atya a legritkább esetben adja meg ehhez a szükséges kegyelmet, módot és segítséget.

A felek, mint már említettük, többé nem gyónhatnak, nem áldozhatnak, gyermeküket kiszolgáltatják más vallásnak, vallás dolgában közömbösek lesznek, az Egyház büntetése miatt haragusznak, neheztelnek, néha dúlnak-fúlnak az Egyházra, papságra, katolicizmusra; megtagadják, szidják, rágalmazzák Isten földi jegyesét s süllyednek talán egészen a hitetlenségig, a hitbeli megátalkodottságig.

Igen ám, de a lelkiismeretet állandóan elaltatni lehetetlenség. Minél tovább és minél mélyebbre süllyesztjük, annál elemibb erővel tör fel, annál erőszakosabban, annál sivítóbban és kínzóbban dörömböl, szúr, nyugtalanít minket.

Jön egy betegség, egy műtét, egy halálveszedelem, egy gyászeset. Jön alkalom, amikor érezzük, hogy most különösen rászorulnánk a jó Isten segítségére. Csak Ő, egyedül Ő segíthetne, de nem emelhetjük fel szavunkat és lelkünket Hozzá, akit rútul elárultunk.

Ilyenkor támad fel, tör elő és kínoz a ráeszmélés és vád: Mit is tettünk?!

És ilyen esetben hányan fordulnak kétségbeesetten, türelmetlenül, feldúlt, megtört lélekkel hozzánk segítségért, jóvátételért, valamiféle kiútnak ajánlásáért. Sajnos, mi már nem segíthetünk. És futnak, szaladnak más és ismét más paphoz, szerzeteshez, kopognak püspökök ajtaján, kísérleteznek Rómában, de a segítség már elkésett!

Máskor vagy mások meg sírnak, zokognak, tördelik a kezüket egy-egy előre nem sejtett, következményében csak most tapasztalt szörnyű eset miatt. Pl. a reverzális nélkül kötött házasságból született gyermeküket katolikusnak nevelték, de most a másvallású hitoktató a világi törvény nevében követeli őket az ő hitoktatására. Ismét máskor a gyermek elsőáldozáshoz járul. Hívja szülőjét is, hogy tartson vele, de nem mehet, mert érvénytelenül kötött házasságot.

De a legszörnyűbb eset az, ha mint fentebb említettük, súlyos betegség lepi meg az illetőt vagy életveszélyes műtét előtt áll. Ó, ilyenkor egyszerre kijózanodik az ember: szeretné jóvátenni hibáját, szeretne lelkén könnyíteni, lelkiismeretét rendbehozni, meggyónni, minden áldozat ellenére, de nem lehet…

És ilyenkor jön a kétségbeesés, az idegösszeroppanás. Még a test betegségére is átszövődik, átevesedik a lélek betegsége. Még a műtét sikerére is erős hatással van a lélek nyugtalansága és vergődése.

Hány idegbaj, hisztéria, apátia, öngyilkossági vágy, kétségbeesés, családi békétlenség, veszekedés, szemrehányás, családi jelenet, válás a következménye annak, hogy egykor a szenvedély elvakította, az érzékiség megszédítette, az érdek megtántorította az egyik vagy mindkét felet.

A bűntudat, lelkiismeretfurdalás és önvád kínzása okozta ideg-rendetlenség a gyermekekre is átöröklődik és bennük is érezteti kellemetlen hatását. (Vö.: Dr. med. Bochor Ádám egyet. m. tanár: „Házasság és egészség” 14. és 29. old.)

De mindez a sok földi következmény is eltörpül hatásra és időtartamra a síron túl következő, örök tragédiával szemben!

Majd ha az Úr ítélőszéke elé kerülünk! Mi lesz akkor? És mi következik utána?!

19. fejezet: Ezért fontold meg most, míg nem késő!

Természetes, hogy minden férfi és nő, aki beleveti magát érvénytelen házasságba, tehát állandó bűnös viszonyba, lelkiismerete megnyugtatására, helyesebben ennek ideiglenes elcsitítására és elaltatására különböző okokat hoz fel.

Ezek az okok bizonnyal okok az érvénytelen házasságkötők szemében, de nem okok Isten előtt. Sőt nem is maradnak okok a lelkiismeret előtt.

Műtétnél a fájdalommentesség csak addig tart, míg az altató- vagy kábítószer hat. Utána annál élesebben jelentkezik a fájdalom. Az érzéki szerelem illúziói el tudják altatni a lelkiismeretet. De ha szétpukkannak színes golyói és eltűnik a boldogság mámora, előtör ám a lelkiismeret-furdalásnak szúró, kínzó fullánkja, amely fájdalmasabb és nyugtalanítóbb, mint a rák vagy tüdővész.

Hogy ilyen lelki szerencsétlenségnek ki ne tegyük magunkat, elhamarkodott lépéstől visszariadjunk és inkább a legnagyobb áldozatra határozzuk el magunkat, semhogy érvénytelen házasság mellett döntsünk, halljuk csak Krisztus Urunknak egy mondását. Olyan nagy mondását, amely magában foglalja az egész hittudományt és átkarolja, érinti minden idők minden emberének földi és örök sorsát. így hangzik:

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?” (Mt 16,26)

Mit jelentenek az Úr Jézusnak, Isten Fiának ezek az eget és földet megremegtető szavai?

Azt jelentik, hogy az Úr szemében, tehát a valóságban egy lélek többet ér, többet nyom a latban, mint a világnak minden öröme, élvezete, kéje, szerelme, gazdagsága, gyémántja, aranya, híre, kitüntetése!

Mert a földi élet rövid, esendő, hamar múlik, mint a füst és lehellet. Váratlanul jön a halál és utána az ítélet nagy napja. Ide azután nem vihetem magammal sem élettársamat, sem szerelmemet, sem érzékiségemet, csak egyet: halhatatlan lelkemet és ezt azzal az örökre szóló kérdéssel: Megtartottam-e Isten törvényét vagy nem?!

E fejezet befejezéséül és üdvösséges tanulságul hadd közöljem itt Dömölki Szent János példabeszédét. Olvassuk el lassan, elmélkedve:

A Szent bizonyos emberről emlékezik, akinek három barátja volt. Ezek közül kettőt szívből szeretett, szeretett annyira, hogy érettük élt-halt, érettük kész volt minden áldozatra, érettük: tűzbe ment volna.

A harmadik barátját azonban nem sokba vette, hideg szívvel volt hozzá, irányában a barátságot jóformán csak a külső illem végett s csak színre tartotta fenn.

Azonban történt, hogy a törvény emberei szólának be hozzá azzal az üzenettel, hogy jöjjön a bíróságra és adjon számot a rábízott tízezer aranytallérról.

A mi emberünk ezt a hatalmas összeget jobbára elköltötte, mégpedig éppen az említett két jóbarátja társaságában és kedvükért.

Hogyan fog ő most számot adni erről az összegről?

Felkerekedik s elsőben is leginkább szeretett első barátját keresi fel. Elmondja váratlanul ért baját és emlékezteti őt arra, hogy mennyi szívességgel volt hozzá, hányszor kockáztatta érte vagyonát, életét, mindenét. Egész bizodalommal kéri tehát, hogy most segítsen rajta.

Azonban a szeretett barátja nemigen indult meg az egész fordulatra, sőt egészen hidegen szemébe mondja: „Ily helyzetben hozzám fordulsz? Mi gondom nekem a te számadásoddal? Csak csodálkoznom kell csalódásodon; barátod én sohasem voltam, azt sem tudom, hogy ki vagy; ha akarnék, sem bírnék segítem rajtad. Íme, adok egy lepedőt, amelybe takaródzhassál, többre részemről ne tarts számot!”

Emberünk a megütközés, szégyen és csalódás érzetével továbbállott s felkeresvén második barátját, emígy szólt hozzá: „Emlékezzél, kérlek, s vedd gondolóra, hogy mennyi jóban részesítettelek, mennyi tisztelettel és szeretettel voltam mindenkor irántad, most a végső bajba jutottam, esedezve kérem segítségedet.”

A második barátjának a válasza körülbelül a következő volt: „Lehetetlen dolgot ne kívánj tőlem! Annyi a magam dolga, hogy alig győzöm; már csak felelj magad személyedről. A bíróságra én teljességgel nem követhetlek. Ami tőlem telik, azt megteszem, elkísérlek az utcaszögletig, azontúl azután Isten-hozzád; én megyek a magam dolgára.”

Emberünk e második csalódás után támolyogva, szédülve távozott. Volt ugyan egy harmadik barátja is, de mint említettük, ezzel a legkevesebbet törődött. Hát hogyan is remélhetne éppen ettől segítséget. Nem is kereste volna fel, ha a végső szükség nem szorította volna rá.

Csüggeteg félelemmel kopogtatott harmadik barátja ajtaján s lábaihoz borulva, könnyek között ilyképen szólott:

„Bánatos lélekkel vallom, hogy eddig irányodban hideg szívvel viselkedtem, és hogy nem vagyok méltó barátságodra. De véginségemben és többi barátomtól elhagyatva, hozzád folyamodom; ne nézd méltatlan és hálátlan voltomat; könyörülj te rajtam!”

És e harmadik barátja a szeretet és részvét hangján szólt hozzá: „Igenis barátod vagyok, az voltam s az leszek örökre; ami szívességet tettél velem, azt most százszorta szándékozom viszonozni. Igenis megyek veled a bíróságra, érdemeimet, kérelmeimet és vagyonomat latba vetem érted; vigasztalódjál és kövess engem!”

Boldogtalan halandó, aki reményedet nádszálra akarod helyezni és bűnössé váló szerelmedet árnyékra, nem ismersz magadra a példabeszéd emberében?

Eljön majd a nagy nap, amikor a halál kopogtat tested ajtaján és lelkedet számadásra hívja az igaz és örök Bíró elé, hogy a tőle vett talentumokat kamatostul számonkérje. És akkor?

Mit ér akkor a „világ” barátsága? Boldogtalan halandó, aki érte kockáztattad lelked üdvösségét, lelkiismereted nyugalmát, mit adhat majd akkor a legszebb, a legeszményibb halandó társad? Legfeljebb halállepedőt ad hideg tetemedre, többet tenni nem képes érted.

És mit ér akkor a „test és vér” barátsága? Azok, akiknek férfiasságodat, szeretetedet, szerelmedet, vagyonodat, állásodat adtad, igen, ők majd elkísérnek az utcán végig, követik koporsódat a temetőig, azután visszafordulnak. Az egyik lehet, hogy egy darabig sír ott, a másik nekiesik a hagyatéknak, a harmadik más férfi szerelmére vágyik, mindnyája megy a maga dolgára. A bűnös életen pedig nincs, nem is lehet Isten áldása sem síron innen, sem síron túl, sem a meghalt egyénen, sem a hátramaradt félen.

Így válik be, hogy a halandó embernek nincs más, igazi, állandó barátja az Úr Jézusnál! Ő a harmadik barát. Egyedül amit Érte áldoztál fel, amit az ő kedvéért tettél vagy hagytál el, amiről Ő szent nevében mondottál le, ez és csak ez követ és követhet téged a síron túl. Ha itt kedvében jártál, barátságát kiérdemelted, ott majd ő maga szószólóul áll melletted, a saját érdemeit veti latba érted mégoly csekély szolgálataidért és hűségedért…

„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?”

„Ég és föld – kiáltja lelkünkbe az Űr Jézus – elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35; Mk 13,31; Lk 21,33)

(folyt.)

Létrehozva 2024. február 14.