Manapság mindenkit aggaszt a társadalmi patológia erőteljes növekedése Amerikában: függőség, mentális betegségek, öngyilkosság, erőszakos bűncselekmények és így tovább. A gazdaságot, a közösségi médiát, a gyógyszeripart, a fegyverlobbit akarják hibáztatni. Nemrégiben egyesek összefüggést véltek felfedezni a tömeges lövöldözések és a marihuánafogyasztás között. Amit tudni szeretnék, az a következő: Hány tömeggyilkost neveltek fel szüleik ép, biológiai házasságban? Miért nem gyűjtik össze ezt az információt?

Úgy tűnik, senki sem akar beszélni arról, ami valószínűleg a legnagyobb mértékben hozzájárul társadalmi kórképeinkhez: a házasság és a család felbomlásáról. A bizonyítékok nagy része rendelkezésre áll (lásd például a Virginiai Egyetemen működő National Marriage Project által összegyűjtött adatok összefoglalóját, de Ryan Anderson, Robert George és Sherif Gergis, Charles Murray, Katie Faust és Stacy Manning, Allan Carlson és mások fontos könyveit is), de a mögöttes igazság erősen szembe megy az expresszív individualizmus uralkodó kultúrájával.

Az igazság az, hogy természetünknél fogva nem autonóm egyének vagyunk, hanem függő racionális állatok; az ép, biológiai házasság (egy férfi és egy nő átfogó egyesülése) szükséges (ha nem is elégséges) feltétele az emberi fejlődésnek és virágzásnak. Az igazsággal való szembenézés megköveteli, hogy szembenézzünk a széles körben elterjedt gyakorlatokkal, különösen a promiszkuitással, az együttéléssel és a ’no fault’ [különösebb indoklás nélküli] válással, de az azonos neműek házasságával és a béranyasággal is.

Azok a historikusok vagy kulturális relativisták, akik azt állítják, hogy az emberi gondolkodás szükségszerűen kötődik az adott kulturális és politikai feltételekhez, nem olvastak eleget. Amikor például hallgatóim Platón Köztársaságát olvassák, amit egy nem élő fehér férfi írt vagy 2500 évvel ezelőtt, megdöbbenve fedezik fel benne a férfiak és nők egyenlősége melletti érvelést, valamint a politikai és társadalmi egyenlőségre vonatkozó politikai javaslatot, amely megfelel a legradikálisabb második hullámos feministák lázas elképzeléseinek.

De Platón Szókratésze is elég józan ahhoz, hogy elismerje, hogy javaslatának sikeréhez szükség lesz arra, hogy a férfiak és nők „együtt meztelenül gyakoroljanak”; az állandó, monogám házasság megszüntetésére; az univerzális napközire (a „nővérek műszakot jelölő tollára”); és „hazugságok és csalások tömkelegére.”

Más szóval, bár Szókratész hangneme tökéletesen komoly, nem hiányozhat belőle némi irónia (és véleményem szerint a Köztársaság egésze szatíra az anti-utopisztikus célok szolgálatában, de ez egy másik vita tárgya): a természetes egyenlőségen alapuló rendszer nagyon természetellenes konvenciókat követel. Ez az irónia a közös emberi természet misztériumából fakad, amit a diadikus [két elemből álló] szexuális differenciálódás jellemez. Az itt felhozott okok miatt úgy gondolom, hogy a ’diadikus’ jobb kifejezés, mint a ’bináris’, mert kiemeli a biológiai, reproduktív különbségek eredendően kapcsolati és komplementer jellegét.

A szexuális differenciálódás nem egy felületes dolog, mint a bőrszín vagy a kopaszság. Átjárja és formálja közös emberi természetünket a legkisebb sejtekig. A nagy kihívás az, hogy miként lehet egyszerre elismerni és biztosítani a hasonlóságot és a különbözőséget, valamint az ebből születő gyermekeket. Egy dolog világos: a férfiakat és a nőket egyszerűen ugyanolyanként kezelni, szexuális különbözőségük figyelmen kívül hagyásával, nem megvalósíthatóbb és nem igazságosabb, mint kizárólag a különbözőségük alapján kezelni őket. Egyszerűen nincs mód leképezni az emberi egyenlőséget és a természetes különbségeket a közpolitikára vagy a személyes döntésekre. A valóság zűrzavaros lesz.

Hasonlóképpen, minden emberi lény természeténél fogva egyszerre függő és szabad, mégpedig az élet különböző szakaszaiban és különböző módokon. A csecsemőkortól a halálig az emberi lényeknek gondoskodásra és segítségre van szükségük a boldogulásukhoz, de teljes kibontakozásuk végső soron saját döntéseikben gyökerezik. Szókratész javaslatának lényege nem a függőség megszüntetése, hanem annak teljes átruházása az államra. Ez a modern liberalizmus vagy progresszivizmus stratégiája is, amint azt a híres (vagy hírhedt) „Júlia élete” című Obama-reklám is példázza.

FDR [F.R. Roosevelt] nyilatkozata, miszerint „a rászoruló emberek nem szabad emberek” (kell azt mondanunk, hogy „emberek”?) jelentette a fordulópontot a klasszikus liberalizmustól, amely csupán a mesterséges „pszeudo-arisztokratikus” hierarchiák, például a jogi nemesi címek és primogenitúra [elsőszülöttség] felszámolására törekedett, a progresszív liberalizmus új formájáig, amely a hierarchia minden formájának felszámolására törekedett. A modern liberálisok azonban figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az ’állam’ csak egy absztrakció az ’emberek’ számára, hogy az egyik függőségtől való megszabadulásuk feltétele egy másik függőség felkarolása, és hogy a mesterséges ’kormányzati férfiak’ sokkal kisebb valószínűséggel lesznek jó gondviselők, mint a házas, biológiai anyák és apák.

Itt van ismét egy másik dilemma: az emberi lények szükségszerűen függnek más, esendő lényektől. A kérdés az, hogyan lehet a legjobban megteremteni ezt a függőséget, figyelembe véve, amit az emberi természetről tudunk?? Itt sincs egyszerű megoldás. Az emberek nem angyalok. Nincs okunk tagadni, hogy még a biológiai szülők is lehetnek hanyagok és bántalmazók, vagy hogy a nem biológiai gondozók, sőt, bizonyos esetekben még a kormányzati dolgozók is tudnak jobbat nyújtani. A legjobb bizonyítékok azonban határozottan arra utalnak, hogy a házas, biológiai szülők a legjobb gondozói a gyermekeiknek, és erős érvek szólnak amellett, hogy feltételezhetően joguk (és kötelességük) van arra, hogy ők legyenek gyermekeik elsődleges gondozói.

A „vélelmezhető” azt jelenti, hogy megkerülhetetlen: azok a szülők, akik súlyosan visszaélnek vagy elhanyagolják a gyermekeik gondozásával kapcsolatos kötelezettségeiket, elveszíthetik azokat, és úgy tűnik, hogy erre csak jogi beavatkozással van mód, de csak erős eljárási garanciákkal. Ez azonban kivétel, míg itt a szabályról szeretnék beszélni: Hogyan néz ki egy házasság- és családbarát társadalom, és mit lehet tenni ennek előmozdítása és védelme érdekében? 

Először is vissza kell állítanunk a házasság helyes jogi meghatározását, amely egy férfi és egy nő átfogó szövetségét jelenti. A házasság, akárcsak a természetes jogok, olyan transzpolitikai valóság, amelyet az állam nem hozhat létre, ehelyett kötelessége elismerni és védeni. Amint azt a házasságkötésen alapuló kapcsolat támogatói többször is hangsúlyozták, a törvényes házasságnak nem az a célja, hogy más kapcsolatokat megkülönböztessen, hanem hogy megerősítse az ilyen típusú kapcsolat igazságát. A házasság, mint egy férfi és egy nő átfogó (beleértve a szexuális) egyesülése valóban egyedülálló kapcsolati forma, de a házasságnak a gyermekvállalás és -nevelés pótolhatatlan munkájával való lényegi kapcsolata az, ami indokolja a jogi elismerést és védelmet. 

Az Obergefell kontra Hodges ügyben, amely az Egyesült Államok egész területén legalizálta az azonos neműek házasságát, a Bíróság nemcsak feltalált egy olyan jogot, amely sehol sem található meg az Alkotmányban vagy nemzetünk hagyományaiban, hanem meghiúsította a demokratikus mérlegelés egészséges folyamatát, érvénytelenítette a demokratikus többség döntését az államok több mint felében, ténylegesen fanatizálta a törvényes házastársi házasság védelmezőit azáltal, hogy figyelmen kívül hagyta annak alapvető indoklását és logikáját. Elvileg az Obergefell ügy érvelése a törvényes házasságot személyes meghatározás kérdésévé teszi; és ha ezt az érvelést nem utasítják el, csak idő kérdése, hogy a törvényes házasságot kiterjesszék bármilyen társulásra, amelyben felnőttek megállapodnak – monogám, többes számú, poliamor, nyitott, ideiglenes, szexuális vagy nem szexuális jellegű. 

Az Obergefell-logika eredménye az, hogy a gyermekek jólétét a felnőttek szeszélyeinek rendelik alá. Katy Faust szavaival élve ez azt jelenti, hogy „magunkat helyezünk eléjük”, ahelyett, hogy „őket helyeznénk magunk elé”. Hány felnőtt tette fel magának a kérdést, mielőtt engedett volna a gyermek utáni vágyának, hogy vajon ő maga is azt kívánta volna, hogy egy névtelen spermadonor által egy petri-csészében foganjon meg, vagy azt kívánta volna, hogy több felnőtt nevelje fel, vagy pedig egyedülálló anya vagy anya nélkül? Nagyon kétlem, hogy bármelyikük is azt kívánná magának, amit hajlandók másoknak okozni.

Az Obergefell visszaszorítása nem lesz könnyű feladat, tekintettel az expresszív individualizmus erős kulturális erejére és arra a nehéz tényre, hogy sokan az Obergefellre támaszkodtak intim életük megszervezésében. De a Demokrata Párt és néhány republikánus közelmúltbeli törekvésének határozottan ellen kell állni, hogy megerősítsék az azonos neműek házasságát. A közelmúltbeli Dobbs-ítélet azt mutatja, hogy ez az ellenállás nem reménytelen.    

Másodszor, fel kell lépnünk az önhiba nélküli válás ellen, amely a házasságot kevésbé kötelező erejűnek tekinti, mint egy közönséges szerződést, és amely a válási arányok gyors növekedéséhez vezetett. A politikai spektrum tudósai elismerik az önhiba nélküli válás anomáliás jellegét és igazságtalan, nem kívánatos következményeit, de senki sem javasolja annak megváltoztatását. Miért nem? Legalábbis nagyon jó lenne feléleszteni a házassági szövetség mozgalmat, amely lehetővé teszi a leendő házastársak számára, hogy maguk válasszanak egy jogilag kötelezőbb érvényű házasságot.

Harmadszor, itt az ideje, hogy jogilag is elismerjük a szülők legfőbb jogát gyermekeik nevelésére. Figyelemre méltó, hogy az amerikai [állam]alapítás vezető dokumentumaiban nem esik szó a szülői jogokról, beleértve a Függetlenségi Nyilatkozatot, a szövetségi állami alkotmányokat és az Egyesült Államok alkotmányát. Amikor Oregon állam 1922-ben olyan törvényt fogadott el, amely előírta, hogy a gyermekeknek szüleik akarata ellenére állami iskolába kell járniuk, a Legfelsőbb Bíróság nehezen talált erre alkotmányos kifogást. A Pierce kontra Society of Sisters ügyben (1925) végül úgy tettek, mintha felfedeznének egy ilyen jogot a Tizennegyedik Módosításban a szabadság védelmében, ez egy sorsdöntő döntés, amely végül segített előkészíteni az utat a „magánélethez való jog”, és ezáltal az abortuszhoz való jog felfedezéséhez az Alkotmányban.

Más szóval, a Bíróság igazságos döntést hozott, de csak úgy, hogy erőszakot követett el a törvényen. Ennek figyelmeztető jelnek kellett volna lennie az amerikaiak számára, hogy szükség van valamiféle „szülői jogok törvényre”, amely megerősítené azt, amiben az amerikaiak többsége mindig is hitt és még mindig hisz: hogy a szülőknek (megkerülhetetlen) természetes joga van gyermekeik gondozásához. Talán ismét elérkezett a pillanat egy ilyen mozgalom számára, mivel a szülők a politikai spektrum minden területén erőteljesen reagálnak a káros iskolabezárásokra és gyermekeik ideológiai indoktrinálására.

Végül, és talán a legfontosabb, hogy alaposan el kell gondolkodnunk a „házasság és a család örökségéről” a modern világban. Bármit is mondanánk a coverture marriage [az angolszász jogban a feleség a férj vagyontárgyává válik] ésszerűségéről az agrárgazdaság kontextusában, és bármilyen általános fenntartásunk legyen is a feminizmussal szemben, az első hullám feministái, mint Mary Wollstonecraft, helyesen látták, hogy a házasság e modellje és az új természetjogi rendszer, valamint az ipari és kereskedelmi gazdaság között nincs összhang, amelyet az amerikai [állam]alapítás elvei tettek lehetővé,.

Az első hullám feministái az emberi egyenlőség és a szexuális különbözőség fent említett diadikus igazságát igyekeztek megerősíteni. Úgy vélem, ma az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy az első hullám feminizmusának vívmányait tudjuk hasznosítani és előmozdítani, miközben ellenállunk az ellentmondásos szélsőségeknek. Sem a különbség nélküli egyenlőség (a radikális feminizmus, amely jelenleg a transzneműség alatt omlik össze), sem az egyenlőséget elfedő különbség (patriarchális tradicionalizmus) nem szolgáltat igazságot a szexuális alapú emberi személyiség tényleges valóságának. Erika Bachiochinál talán senki sem dolgozott jobban ezen a kérdésen. (Lásd itt, itt, és legutóbb itt.) Bár nem vagyok hajlandó minden szakpolitikai javaslatát támogatni, Bachiochi olyan kihívásokat azonosított, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, ha egészséges házasságokat és családokat akarunk támogatni.

És akkor ott van még a házasság és a családi kultúra. Ahogy Leon és Amy Kass rámutat Wing to Wing, Oar to Oar című csodálatos könyvükben, a randizás kulturális forgatókönyve elveszett, és a fiatalok kételkednek abban, hogy a boldog házasság egyáltalán lehetséges-e. Ezt a saját diákjaimnál láttam egy kurzuson, amit gyakran tanítok a Hillsdale College-ban: „A szerelem, a szex és a házasság filozófiája”. Itt óriási kulturális munka vár ránk, és az olyan törekvések sikere, mint a The Dating Project, azt jelzi, hogy sok fiatal követeli a jobb utat.

Bármilyen formát is öltsön a kulturális megújulás, egy dologban biztos vagyok: addig nem fogunk egészséges házassági és családi kultúrát teremteni, amíg meg nem tanulunk ellenállni az expresszív individualizmus üres, romantikus varázsának. Tolsztoj tévedett, amikor azt írta, hogy „a boldog családok mind egyformák; minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan”. Szerintem pontosan az ellenkezője igaz. A kifejező individualizmus unalmas, és szinte mindig unalmas konformizmust eredményez. Az igazi kaland az otthonosság romantikájában rejlik. Végső soron a feladat nagyon egyszerű: családok, váljatok azzá, amik vagytok, és lángra lobbantjátok a világot.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. november 26.