A Gellért-hegy

Ha Duna-parti lakásom ablakán kitekintek, éppen a túlsó parton magasodó bozóttal, fákkal benőtt hegy szikláira látok. A lábánál folyó Duna itt a legkeskenyebb, ennélfogva sodrása sebesebb, mint másutt. Számomra különös szimbóluma történelmünknek, az állandóságnak és a változásnak egyaránt.

Itt állt már akkor is, amikor Pannónia néven a vidék az idáig nyúló Római Birodalom tartománya volt. Látta a népvándorlás népeit; a honfoglalókat; a pogányságból nehezen megtérő magyarokat; Szent Gellért és társai vértanúságát; II. Lajos királyunk seregét, akik innen, a Rudas-fürdő környékén gyülekezve indultak a mohácsi csatába. Az egykori – régi nevén – Kelenhegy; a régi metszeteken Blocksberg-nek nevezett sziklái fölött elzúgtak a századok. Ma egy világváros, hazánk fővárosa, Budapest öleli körül; keleti lábazatát a Halászbástya stílusában épült kerítés övezi; Gellért püspök szobra alól mesterséges vízesés hull a mélybe. A szent magasba emelt jobb keze keresztet tart a város fölé, a pesti oldalon álló Nagyboldogasszony (belvárosi) templom felé fordulva, amelynek kriptájában – 1046-ban elszenvedett mártíriuma után – nyolc éven át nyugodott a teste. Majd püspöki székhelyére, Csanádra szállították, ahonnan aztán a törökök elől szülővárosába: Velencébe, pontosabban a hozzá tartozó Murano szigetére menekítették.

Ennek Szent Kozma és Damjánról elnevezett plébániatemplomában mindmáig megőrizték hamvait. Csontjainak egy darabkája becses ereklyeként a fővárosi templom – mely egyben a pesti oldal első temploma (is) volt – főoltárában kialakított, elölről jól látható, kis fülkéjébe került, az eltelt több, mint ezer esztendőt áthidaló kapcsolat emlékeként. Innen a pesti oldalról jól látszik a pálos atyák kolostora, amely a hegy délkeleti sarkában kialakított Sziklatemplomhoz épült, a hegy belsejében rejlő átjáróval. A világháborút követő egyház- és vallásüldözés után helyreállított templomot a homlokzata fölött felállított magas kőkereszt jelzi. A bejárata előtti kis teret pedig Szent István királyunk igencsak modern felfogásban alkotott és felállított lovas szobra (!) díszíti.   

Mit jelent számomra a Gellért-hegy? Mindenekelőtt kamaszkorom éveit. Akkor még nem állt szobor a tetején, eredeti épségükben és szépségükben álltak a Duna-hídak. A Fáy András Gimnáziumba jártam akkoriban, és hétvégeken, főleg jó időben, az osztálytársakból verbuválódott banda, kevés pénzűek lévén, óriási hancúrozásokkal töltötte idejét a hegyen: föl-le a lépcsőkön; a panorámás erkélyeken; a Dunára néző meredélyen. A hegy oldalában már akkor is megvolt az a két gyalogos átjáró, amelyeken a Sziklatemplom felől át lehetett jutni a Gellért-szoborig, aztán egymást kergetve, zihálva, de jókedvűen az Erzsébet-hídon át hazáig.

Szinte mindnyájan a Józsefvárosban, vagy a Ferencvárosban laktunk. A főváros hetekig tartó ostroma rettenetes napjai után, az 1944–45. év havas, nagyon hideg tele elmúltával alig lehetett a hegyre ráismerni. A lakosság nem csupán a fákat, hanem még a bokrokat is egy szálig eltüzelte. A sziklákon és a nehezen sarjadó füvön kívül, nem maradt rajta semmi a mára már újra dús növényzetből. Kopasz, sivár lett a hegy, tele lőszermaradványokkal, – kirándulásainknak vége szakadt – még nappal sem volt biztonságos a felmenetel; a romos házakat, villákat lakóik elhagyták, megmaradt berendezésüket fényes nappal is fosztogatták.

Ma nemcsak úgy tekintek a Gellért-hegyre, mint a letűnt századok és a történelem tanújára, hanem számomra – bármilyen furcsán hangzik – egy különleges napóra is. Mutatja a napszakokat, az égtájakat, az évszakok változását. Szép időben, télen-nyáron, reggel és a délelőtt folyamán a Nap a hegy Dunára néző, keleti oldalát világítja meg, besüt a pálosok kolostorának ablakán, fénylő glóriát von Szent Gellért – Szent Imre herceg nevelője – szobrának feje köré. Délben fordul a fény iránya, a hegy fölé kerül a nap, majd lebukik mögötte, de addig sugarai szemkápráztatóan verődnek vissza a Duna vízéről, amelyre aztán lassan a hegy árnyéka borul.

Késő ősszel, télen, kora tavasszal a hegy más-más helyén búcsúzik a Nap. A tavaszi napéjegyenlőség idején innen a pesti oldalról nézve, a Citadella fölött, majd lassan, a nappalok hosszabbodtával a budai hegyek felé araszol. Szent Iván-nap környékén a Városmajor és a budai Várpalota irányában tűnik el, majd lassan a nappalok rövidülésével megindul visszafelé, és karácsony közeledtével éppen a Sziklatemplomnál nyugszik le.

Majd kezdődik minden elölről. A hegyen tavasszal virágba borulnak a díszcserjék, a mandula- és vadgesztenyefák, az északi oldalon, a Hegyalja út fölött a bódító illatú török orgonák. Aztán május végére minden bokor és fa kizöldül; hajnali órán a lombok közül a pesti oldalon is hallani lehet a madarak énekét; nyári zápor után érezni lehet a frissen öntözött hegy illatát. A bokrok, majd a fák sárgulása jelzi az ősz közeledtét, a színek kavalkádja felér a tavasz pompájával. A tél néhány örökzöld és fenyő kivételével, már csupasz ágakra lel. A hegy belseje rejti azonban az igazi kincseket: melegvízforrások buzognak belsejéből, századok óta táplálják a körülötte épült fürdőket. Emberkéz hatalmas víztározót létesített a hegy belsejében, ivóvízének jórészét a főváros ebből biztosítja.

Számomra a Gellért-hegy különleges, igazi értékét ugyancsak a hegy belseje rejti: ez a pálosok Sziklatemploma. A megpróbáltatások évtizedei után, megszépülve, helyreállítva várja az oda betérőket. Pár éve létesítették az egyiptomi ásatásoknál felfedezett Remete Szent Pál-kápolnát, amely tökéletes mása az eredetinek. Nem lehet a véletlen műve, néhány különös egybeesés az eredetivel: az Egyiptomban talált kápolna is folyó mellett fekszik. Ott a Nílus, itt a Duna jobb oldalán. És lássanak csodát! Mindkét helyen – Egyiptomban és itt Budapesten, a Gellérthegyben – a kápolnák egyformán 17 méter magasságban vannak a víz szintje fölött.

A hegy legnagyobb értékét ez a kápolna rejti: tabernákulumában őrzik az Eucharisztiát, a köztünk lakó Jézus Krisztus valóságos testét. Mindez leírva, látva, tapasztalva jelenti számomra a Gellért-hegye(me)t.

Forrás: Fehér barát, 2011/3. sz. (a Magyar Pálos Rend hivatalos lapja)

Létrehozva 2012. augusztus 31.