Az elmúlt napok vezető hírei a zátonyra futott óceánjáró hajóról  szóltak. A kis  olasz  sziget  plébánosának elmondása  szerint  a  szerencsétlenség estéjén az  egész  lakosság megmozdult  és  részt vett  a  bajba  jutottak mentésében. Ő is megnyitotta  a templom kapuit,  hogy a túlélők  menedéket találjanak. Az atya meghatottan beszélt  a Vatikáni Rádió adásában  arról, hogy takarókról  gondoskodtak legalább  a  gyerekek számára  és  próbáltak mindenben segítséget nyújtani, másnap pedig a szentmisén a kenyér és a bor mellett a túlélők  körmenetben vitték a  mentőmellényeket is az  oltárhoz, így adtak hálát Istennek, akinek életüket, megmenekülésüket  köszönhették.

A  példát  azért  említem,  mert  a  mai  evangéliumban   emberhalászatról hallottunk. Az emberhalászat, amelyre  Jézus egykor meghívta  tanítványait és amely feladatra ma is hív fiatalokat, napjainkban sokszor az emberek, a bajbajutott emberek mentését  jelenti. Azokra az  emberekre és  családokra gondolok,  akinek  az  élete  zátonyra  futott,  bajba  kerültek  és  most segítségre  szorulnak.  És  nekünk,  az  Egyház  tagjainak   kötelességünk segíteni ezeknek  az embereknek.  Kötelességünk  felvállalni az  ebben  az értelemben vett emberhalászat feladatát.

Az evangéliumi beszámoló szerint a Jézus által elsőként meghívott Péter és András otthagyták  a  csónakot  és  a  hálót,  eredeti  mesterségüknek, a halászatnak eszközeit, és rögtön az  Úr nyomába indultak, s ugyanígy  tett valamivel később a másik két halász, Jakab és János is. Meghívásukhoz elég volt annyi, hogy Jézus meghívja őket az „emberhalászatra”, de eszükbe  sem jutott, hogy  megkérdezzék  tőle,  mit is  jelent  az  emberhalászat.  Azt tudták,  hogy  mit   jelent  a  halászat   fáradságos  munkája,   amelyből megélhetésüket   biztosították,   de   arról   aligha   lehetett    pontos elképzelésük, hogy mire  hívja őket Jézus.  Mindenesetre nyitott  szívvel, készségesen fogadták  el,  hogy  Jézus,  az  első  emberhalász  és  minden emberhalász legfőbb tanítója elsőként őket fogja hálójába. Talán már ekkor megsejtették és  példájukból mi  is megérthetjük,  hogy senki  sem  válhat igazi emberhalásszá,  ha előzetesen  nem fogadja  el Krisztus  hálóját,  a szeretet közösségét, az Egyház  közösségét, amely összetartja  mindazokat, akiket az Úr az  emberek megmentésére kiválaszt  és hív, valamint  azokat, akik az ő szolgálatukat várják.

Amikor újra  és  újra  elolvasom  az  első  apostolok  meghívását,  mindig elcsodálkozom azon,  hogy  ezekben  emberekben  nincs  félelem,  nincs  az aggodalomnak még a nyoma sem, nincs bennük semmiféle bizonytalanság, hanem egyetlen,  határozott,  nagyszerű  döntéssel  válaszolnak  a  hívásra   és vállalják az emberhalászatot, mindazt, amire meghívást kaptak. Ugyanezt a bátorságot látom azokban, akik elfogadják napjainkban a papi hivatást. Sok fiatalban látom a vágyat, hogy  kilépjenek a középszerűség szintjéről, és látom bennük a szándékot, hogy  valami igazán emberhez méltót és  Istenhez méltót cselekedjenek életükben.  De néha  hiányzik belőlük  a bátorság  és megbénítja őket  a félelem.  Hiányzik belőlük  az, hogy  életüket  egészen odaadják Istennek, odaadják az emberek szolgálatára.

Néha azt mondják a fiatalok, hogy azért nem vállalkoznak a papságra, mert nem  akarnak  egyedül  élni.  De  hát  nincs  is  erről  szó.  Nincs  szó magányosságról egy  pap életében.  Jézus ezt  mondta és  érdemes  pontosan idéznünk  szavait:  „Jöjjetek  velem,  és  én  emberek  halászává  teszlek titeket.” Jöjjetek velem, éljetek velem!  – így szól Jézus hívása.  Hogyan lehetne magányos az a pap, akit Jézus a vele való életre hív? Legyenek  ma is fiatalok, akik meghallják a mi Urunk hívását és bátran vállalják,  hogy Krisztussal mennek, ővele élnek és az ő nevében végzik az emberhalászatot, az emberek mentését!(

(A mai Evangélium hírlevél elmélkedése)

Létrehozva 2012. január 22.