Kissé le vagyok maradva hálaadásaimmal. Az a helyzet, hogy közeledvén az ünnep, egyre kevesebb az időm, amit gép előtt tölthetek. De azért az utolsó hálaadásokat még képernyőre vetem. És utána holnaptól karácsonyi szünetet tartok a blogolásban, hogy minél több időt tölthessek a családommal. Hogy mikor fogok legközelebb jelentkezni? Még nem tudom.

Nos, íme a hálaadó lista, erről a hétről.

Hálát adok:
azért, hogy Isten meghallgatja az imáinkat,
a megaláztatásokért,
a jó ötletekért,
a gyónás szentségéért,
és a várakozás izgalmáért.

Nos, akkor sorban a magyarázatok is.
Hálát adok azért, hogy Isten meghallgatta az imánkat. Valami rejtélyes pénzügyi malőr következtében (ami nem igazán rajtunk múlt) úgy tűnt, idén tényleg át fogjuk élni, mi a lényege az igazi ünnepnek – mert bizony úgy tűnt, még karácsonyfát sem biztos, hogy tudunk venni, nemhogy ajándékot a gyerekeknek. Nagyon érdekes élmény volt azon töprengeni, hogyan adunk mégis valamit a gyerekeknek, és hogy mi is a valódi lényege ennek az ünnepnek. A végén már komolyan nem is bántam volna, ha így marad a dolog. Tanulságos lett volna.

Azért imádkoztam Istenhez, hogy legalább annyi legyen, hogy a gyerekeket megajándékozhassuk. (Ők még kevésbé értik meg, miért nem kapnak ajándékot. És itt érzem, meg kellene tanítanom nekik azt is, a karácsony egyáltalán nem erről szól – ez a jövő feladata!) És Isten meghallgatott minket. Ő, akinek születése a legnagyobb szükségben történt meg, megadta, hogy mi gazdagon ünnepelhessük meg az ő születését. Mert került pénz a karácsonyi ételekre, fára, és ajándékokra is. És nem csak a gyerekekére, hanem a család többi szorosabb tagjának is tudtunk venni valami apróságot, amivel kifejezhetjük: gondoltunk rájuk. Mi ez, ha nem mennyei bőkezűség! Isten mindig felülmúl! 😀

Kedden nagyon megalázó élményben volt részem egy nőgyógyász által, akinek kiderült később, csak ilyen nyers a stílusa, de egyébként jó szakember. Bajban lévén fordultam hozzá. Az előző orvosom annyira el volt havazva, hogy nem tudott odafigyelni rám, így olyan leleteim sem voltak meg, amik pedig már réginek számítanak. Nyugtalanító, nem?

Szóval orvosváltás, elmentem ahhoz, akihez tartozom. Nos, és ő pedig olyan megjegyzéseket tett a történetemhez, amik nagyon rosszul estek. Úgy éreztem, nem szabadna így visszaélnie a helyzetével. De a “legjobb” mégis a vége volt. Javasolta orvosilag a harmadik császár után (eleve leírta a természetes úton szülés lehetőségét a drága) a művi meddővé tételt. Hát, mosolyogva mondtam neki, hogy ezt szinte 100%, hogy nem fogom választani. Persze arra nem volt idő, hogy elmondjam, miért. De azért tudtam, az az egy mondat is kiállás volt a keresztény értékrend és Isten ajándéka, a termékenység mellett. A doki rám mosolygott és azt mondta: “Ön már meghozta a maga döntéseit. Legfeljebb hoz még egyet, ami megkérdőjelezhető. A többit meg azért nem mondom, mert azt már magánemberként tudnám mondani.” Kedves, mi? A világ bolondnak néz minket. Mint ahogy ez a doki engem. Sőt, inkább az volt az érzésem, hülyének néz. 🙂

Aznap nagyon bántott a dolog. Az Embert meg még jobban, amikor elmeséltem neki a dolgokat. De aztán az jutott eszembe, amit anyukám és a kereszténység tanított nekem: én attól nem leszek kevesebb, ha türelemmel eltűröm a megaláztatást. Inkább szánnom kellene ezt az orvost, aki hamar megítél, és visszaél orvosi “hatalmával” – amit nem magától kapott. Mit mondjak, kihevertem. 😀

Nagyon örültem, amikor megszállt az ihlet szerdán, és végre tök jó ötletek jutottak eszembe, mit is adhatnék a családomnak. A legmeglepőbb inkább az volt – hogy a történetet folytassam – hogy minden gondolkodás nélkül az Embernek is jó ötleteket tudtam adni. Szentlélek… Erre nincs más magyarázat.
Tegnap végre eljutottam, és elvégeztem a karácsonyi gyónásomat. Örömmel és beletörődéssel vettem tudomásul, milyen hosszú sornak kell a végére állnom. De azt hiszem, holnap még hosszabb lett volna… A legjobb mégis azok a gondolatok voltak, amelyeket a gyóntató atya mondott nekem a kis fülkében, végig a szemembe nézve. Igazi ajándék volt minden egyes szava. Annyira úgy éreztem, hogy a szívemet most öltözteti igazán aranyhímes ünneplőbe, hogy méltón várhassam a Gyermek arcú Vőlegényt… Hála Uram, neked a kiengesztelődés csodájáért!!!

És végül, ma előre adok hálát. Azért, hogy ma van a legutolsó nap, és holnap már Szenteste napjára ébredünk. Fenyőfát díszítünk, a gyerekek legnagyobb gyönyörűséggel fognak segíteni benne, halat eszünk, és hideg krumplisalátát (amit még ma elkészítek, hogy jól összeérjenek az ízek…), és mindent megteszünk azért, hogy mindenkinek a lehető legszebb legyen az ünnep.

Én azzal kezdtem ezt, hogy szigorú beosztást készítettem arról, mit készítek el előre, hogy ne az utolsó pillanatban legyen sok a dolgom, és az ekkor bennem felgyülemlő feszültség ne tegye tönkre az ünneplést. Jól állok, s ezt ismét Istennek köszönöm. Szinte csak az van hátra, amit beterveztem. Ma még húslevest főzök a krumpli salátán kívül és ajándékokat készítek el, illetve csomagolok és talán még díszítgetem a lakást.

Nem kell a holnapnak tökéletesnek lennie. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, bármilyen lesz is. 😀

Forrás: Manka blogja

Létrehozva 2012. január 5.