Laci atya csendből született hangjai

Messze földről vándoroltak hozzá Somogysámsonba. Az ottani lelki napok legendásak voltak. Pedig ő nem tartott ékesszóló előadást. Lényegében csak oda lehetett menni hozzá, csöndben lenni, szentségimádást végezni, böjtölni, s úgy mellesleg gyónni és beszélgetni. És tömegek jöttek… Voltak, akik miatta költöztek családostul a faluba, ahol kezdett kialakulni egy sosem volt, felemás civil–pap szerzetesközösség.

A falusiak kora reggel együtt zsolozsmáztak a pappal… Balás Béla megyéspüspök mondta ezt Varga Lászlóról, azaz Laci atyáról a közösségteremtő papról, akit 1993 – ban – első püspöki döntésével – ő hívott Kaposvárra a Szent Imre-plébániára. A plébánia ezerszínű, pezsgő hitélete ma példa, a püspök szerint azonban Laci atya alázatos és lelki ember, aki nem szédül meg a sikertől, s azt nem is tulajdonítja önmagának. Óvakodik, hogy magából sztárt csináljon. Azért is, mert tudja, hogy az fájna egyes, a sikertelenség keresztjét hurcoló paptársainak, s azt is, hogy olyan kegyelmet birtokol, amivel élni óriási felelősség.

– Sokan elpanaszolják, hogy a lelküket kiteszik, ám a közösség közömbös marad, a hitélet pedig formális. A Szent Imre-plébánián viszont a kezdeményezőkészség a jellemző, s ennek örömteli eredményeiben – saját állítása szerint – csak lubickol…

– Hiszek abban, hogy a közösség közösségben születik – mondta Varga László. – Életem során megértettem, ha élő, személyes kapcsolatom van az Istennel, aki önmagában is Atya, Fiú, Szentlélek szeretetközössége, s ha ez a kapcsolat betölt, akkor – mintegy önmagától – közösség születik. Somogysámsonban például nem létezett ilyen. Egyedül kezdtem el, azzal, hogy mindennap beléptem ebbe az isteni közösségbe. S már egy hónapon belül formálódni kezdett egy olyan emberi közösség, amelyik máig is él. Az itteni, úgynevezett csendes napok varázsa a puszta jelenlét volt. A lehetőség, hogy tanulják ezt a kapcsolatot, s közel kerüljenek Istenhez. Később megszületett a sérültekkel, fogyatékosokkal való közösség a plébánián. Családok költöztek oda, s egy tágabb közösség jött létre, amelyik segített a pasztorációban… Pedig hát én mindezt nem szerveztem, csak befogadtam. A kegyelem abban áll, hogy ha benne vagyok ebben a kapcsolatban, az magától megtermi a többit. Ha úgy tetszik, ez ragályos.

– Vannak, akik buzgón imádkoznak, ájtatoskodnak, s mégsem kerülnek közel Istenhez. Másoknak viszont – anélkül, hogy törekednének erre – egész életük, minden cselekedetük imádság.

– Az Isten szent lelke mindenkiben ott van. Döbbenetes volt ezt látnom például börtönmissziós munkám során. A kereszténynek azonban küldetése van arra, hogy ezt az élő Isten-kapcsolatot, az Isten országát megjelenítse. Ennyiben más a feladata, mint a többi embernek.

– Sokan szeretnének személyes kapcsolatot találni Istennel, s csalódottak, ha nem sikerül.

– Kezdetben ez valóban nagyon nehéz. Először meg kell tanulni a jelenlétet. Pilinszky szerint jelenlétvesztésben élünk: a múlttal foglalkozunk vagy a jövő törmelékeit rakosgatjuk, ám nem vagyunk jelen, amikor történik velünk valami. A valóságot kell szeretni. Másrészt hozzánk nőtt a morgás, a panasz, a türelmetlenség, a negatív látásmód. Jómagam ezen fordítottam azzal, hogy mindig a hála az elsődleges azért, hogy Isten itt van és szeret. Ez az alap, s utána rengeteg energia szabadul fel a szolgálatra, a másik ember segítésére.

— Az örökös időhiány, rohanás és a világból felénk áradó megannyi felzaklató hatás közepette megtalálhatjuk-e egyáltalán azt a belső békét, amelyik nyitottá tesz bennünket például a karácsonyi örömhír befogadására?

– Az információk és hatások özönét az emberek nem tudják feldolgozni. Ehhez csend kell. Nem feltétlenül a templomban, ám naponta le kell állni, el kell csendesedni, hogy helyére tudjuk tenni mindazt, ami bennünket ért. Valóságos bűn, s ez ma különösen jellemző, ha valaki elégedetlen azzal, ami van, és egyre a hiányzó után vágyakozik. Így aligha tudja eltölteni a szeretet. Ez a nyughatatlanság oda vezet, hogy állandóan újabb feladatokat akar végrehajtani. Egyre újabb célok után veti magát, s közben nem mer csak lenni. Jelen lenni a szeretetben, amelyik pedig mindig jelen van.

– Miért imádkozik a leggyakrabban?

– Azért, hogy Isten szeretete és jelenléte túláradjon bennem.

– Meg ugye, azért is, amit egyszer tréfálkozva mondott, hogy sikerüljön szentebbnek lennie…

– Ez az előbbi következménye lesz, ha lesz – mondta jót derülve.

– Sokat dolgozott fiatalok között. Jelenleg is kollégiumigazgató. Milyenek hát a mai fiatalok?

– Hiszek a bennük levő szeretetben akkor is, ha az nem látszik, ha éppen az egész életük káoszban van. Mert ez a szeretet csak akkor jön felszínre, ha hiszünk benne. S ha hiszek és bízom bennük, akkor meg is tudom őket szólítani. Azután egyszerre már ők is hinni kezdenek saját értékeikben, és rátalálnak jobbik énjükre.

– A fiatalokkal foglalkozók rendszerint úgy gondolják, modernnek kell lenniük, hogy kapcsolatot találjanak ezzel a korosztállyal. Ez valóban olyan fontos?

– A megszólítás hangszerelése tényleg lényeges, még fontosabb azonban a meghallgatás. Mert túl sokan akarnak ma lélekvadászként közel kerülni a fiatalokhoz, ám csak kevesen hallgatják meg őket. Egy nyelvet mindenki ért: a szeretet nyelvét. Ez a nyelv egyetemes, s ezt ők is értik. Akkor is, ha ezt nem tudom modernül kifejezni. Ha megértem és befogadom őket, s a kapcsolat létrejön, a „lelki befektetés” már magától kamatozik.

– A Laci-atyázás nem zavarja?

– Ezt a megszólítást magam kértem, még káplán koromban, s rajtam maradt. Örülök ennek, sőt fontosnak tartom. Ha a Jóistent nem magázzuk, akkor engem igazán lehet tegezni.

(2008)


 Varga László1956-ban született Tapolcán. A győri bencéseknél, majd a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen tanult.
1982-ben szentelték pappá. Először Várpalotán lett káplán.
1987-től Somogysámson plébánosa.
1993-tól a kaposvári Szent Imre-templom plébánosa.
1998 óta a Szent Imre Kollégium igazgatója.
1999-ben az Év somogyi emberének választották a Somogyi Hírlap olvasói.
Három lelkigyakorlatos könyve jelent meg. Az utolsó most, karácsony előtt, A halál tehetetlen címmel.


 Leánykérés a templomban
A szüleimnek sokat köszönhetek. Édesapámnak, aki csaknem fél százada kántor és édesanyámnak, aki sekrestyés volt. A jegyeseknek gyakran elmondom, hogy miként kötöttek házasságot a szüleim. Apám meglátta anyámat novemberben a szomszéd faluban. Nem szólt neki, hanem elment a paphoz, s megkérdezte, milyen ez a lány. A pap meg csak visszakérdezett: te ki vagy? Megmondta, s azt is, honnan jött. Akkor most elmegyek, és megkérdezem a plébánosodat – így a pap. Miután a plébánostól megtudta, hogy a legény rendes ember, már ő is válaszolt a leányra vonatkozó kérdésre. Egy hónapon belül házasságot kötöttek, s ez a kapcsolat már csaknem 50 éve jól működik.


Isten meghívása a büntetőezredben
Bár a szolgálatra alkalmatlannak minősítették, mégis behívták a lenti büntetőezredbe, mondván, csak akkor lehet alkalmatlan, ha lemond arról, hogy pap legyen. 45 kilósan menetgyakorlatozott, ám amikor arra kapott parancsot, hogy vegye kézbe a fegyvert és lőjön, azt felelte: Nekem Isten parancsol, és nem a Varsói Szerződés. Ezek után persze egyik fenyítést kapta a másik után, s mégis most – minden gúny nélkül – élete két legszebb éveként emlékezik a büntetőezredben töltöttekre. Ott találta meg végérvényesen a hivatását, ott érte Isten hívása, amire igent mondott. Kézbe vette a Szentírást, és többé már nem félt: az ige élővé vált. A katonák körében – az elhárítótiszteket kijátszva – imacsoportokat szervezett, s közben kapcsolatba került a földalatti, katolikus Bokor-mozgalommal, amelyik az erőszakmentességet hirdette. Ott találkozott először olyan keresztény értelmiségiekkel, akik az életüket a Szentíráshoz igazították, kockáztatva ezzel az egzisztenciájukat. Ezek az élmények, a titokban tartott lelki gyakorlatok egész pályáját, értékrendjét meghatározták.

„Nehéz ember”
Megküzdött a hivatásáért. A papi szemináriumot két évre meg kellett szakítania, s addig a Thália Színházban díszletező segédmunkásként dolgozott. Politikai magatartása miatt sem a hatalom nem bízott meg benne, sem egyháza. Egyre azt a minősítést kapta: nem szabad fölszentelni. Megértette, túlságosan radikálisnak ítélik. Mindezek ellenére – életében számos ilyen vargabetű volt – évfolyamtársai közül elsőként szentelték pappá 1982-ben.

Áldott semmittevés
Éveken át mozgássérültek és szellemi fogyatékosok lelki gondozója volt, közben kapcsolatba került a karizmatikus megújulási mozgalommal. Tűzzel és lelkesedéssel dolgozott, ám egyszer csak azt mondta: szeretném megismerni az ajándékozót, akinek ajándékait már ismerem, szeretnék találkozni Istennel. Ezt a személyes kapcsolatot azonban csak később, már lehiggadva találta meg, amikor fölfedezte – ő úgy mondta – a későbbi papi pályáját meghatározó semmittevést, azaz a naponkénti szentségimádást. Még káplánként kezdte el: napi egy órát szánt arra, hogy befogadja az Istent, hogy találkozzon vele. Kezdetben nehéz volt megérteni a csendet, befogadni ezt a kapcsolatot. Megannyi szervezkedés és nyüzsgés után mégis megértette, hogy ez a csend a legfontosabb életében. Megtalálta belső békéjét. 16 éve Somogysámsonba kerülve már természetes volt számára, hogy a csendben meghallja a szeretet halk hangját. Ha nehézsége támadt, mindannyiszor elmondta Jézusnak: Te teremtetted ezt a népet. Te haltál meg értük, Te tudod, mit kell velük csinálni. Mondd meg és én megteszem. S a válasz rendszerint nem maradt el… Úgy mondta : igyekezett mindig megérteni, hogy Ő mit akar, s azután ennek engedelmeskedni. Később a kaposvári Szent Imre-plébánián is, ahol példája nyomán fokozatosan százak napi lelki élményévé vált a szentségimádás. Egyre többekben ébredt igény erre, s egy idő után azt kérték, legyen mindig nyitva a templom, legyen állandó szentségimádás. Ebben gyökerezett az egyre többeket megfertőző tenni akarás, amelyből öntevékeny kis közösségek sora nőtt ki.

Korábbi forrás 

Létrehozva 2021. szeptember 21.