A nyolc boldogság (Mt 5,1–12) 

1 Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és amint leült, odamentek hozzá tanítványai.

2 Ő pedig szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: 

 3  „Boldogok a lélekben szegények,
                        mert övék a Mennyek Országa.
 4  Boldogok a szelídek,
                        mert ők öröklik a földet.
 5  Boldogok, akik sírnak,
                        mert ők megvigasztaltatnak.
 6  Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra,
                        mert ők megelégíttetnek.
 7  Boldogok az irgalmasok
                        mert ők irgalmasságot nyernek.
 8  Boldogok a tiszta szívűek,
                        mert ők meglátják Istent.
 9  Boldogok, akik békét teremtenek,
                        mert ők Isten fiainak neveztetnek.
10  Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért,
                        mert övék a Mennyek Országa. 

11 Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. 12 Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”

1) A szöveg

A boldogmondásokat az ún. új protestáns fordítás alapján idéztük (1975). Fontosnak tartjuk azonban a szó szerinti fordítást, mert a világirodalom egyik legtömörebb szövegét tartjuk a kezünkben, amely mélységes mély gondolatokat, hatalmas isteni tudást néhány rövid mondatban közvetít. Ezért helyenként kissé eltértünk az említett kiadás szövegétől, és a görög eredetihez nyúltunk vissza. A Vulgata a 2. és a 3. mondást fordított sorrendben hozza (szelídek; sírók), az egyházatyák így értelmezték a szöveget. Mi is ezt a sorrendet követjük.

2) Adatok

A boldogmondások a Lukács-evangéliumban is megtalálhatók (6,20–23) két főbb eltéréssel. Ott a mondások száma négy, a lényegi mondanivaló azonban megegyezik Máté változatával. A beszéd pedig, amelynek része ez a szöveg, Lukácsnál nem „Hegyi beszéd”, nem hegyen, hanem egy síkságon hangzik el. Ez nem ad alapot arra, hogy hitelességét kétségbevonjuk. A helyszínek eltérését már az ókori egyházatyák is a két szerző sajátos céljával hozták kapcsolatba. A Máté-evangélium zsidókeresztényeknek készült. Szerzője számára fontos volt, hogy hallgatói Jézusban az új Mózest, az új szövetség új törvényadóját ismerjék fel, ezért helyezi az egész beszédet egy hegyre. Ahogyan Mózes a Sinai hegyen kapta meg a Törvény kinyilatkoztatását, úgy Jézus is egy hegyen közli Isten új, tökéletes törvényét. – Lukácsnál, a pogányok evangélistájánál ez a szempont nem játszik szerepet. Nála Jézus „a hegyről lejövet” (6,17), a síkságon beszél, és ez azt jelzi, hogy nem elkülönülve, az isteni magasságból adja az új törvényt, hanem az emberi lét legmélyéig, ahogy Szent Ambrus kifejezi: „az ember sebeinek legmélyére leszállva” szólja Isten szavait, hogy éppen általuk gyógyítsa be ezeket a sebeket.

3) Szövegkörnyezet  
 (Beszédgyűjtemények – Hegyi beszéd – Nyolc boldogság)

Máté evangéliuma öt nagy beszédgyűjteményt tartalmaz, ezek együtt alkotják nála Jézus tanítását. Az első ilyen beszédgyűjtemény a Hegyi beszéd (Mt 5–7), amelyet Máté Jézus működésének kezdetére helyez. Jézus megkísértése után még csak általánosságban olvasunk arról, hogy „hirdetni kezdte a Mennyek Országának evangéliumát”, illetve „gyógyított minden betegséget” (4,23). Konkrét tanokról és konkrét betegekről itt még nem esik szó, megelőzi mindezeket a Hegyi beszéd. A Hegyi beszéd eszerint Jézus programbeszéde, tanításának foglalata. Szövegünk ennek a programbeszédnek az élén olvasható. A nyolc boldogság tartalma nem más, mint Jézus emberképe, embertana, Isten elgondolása az emberről. Azt mondja el, milyennek kell lennie annak az embernek, akihez tanítása szól. Jézus tehát először, teljesen ésszerűen, leírja, kik a címzettei beszédeinek. A nyolc boldogság Jézus tanításának szíve és kiindulópontja. Ezt jelzi a bevezető ünnepélyes, emelkedett kifejezése: „szólásra nyitotta ajkát” (5,2).

4) A szöveg felépítése

A boldogmondások szövege nyolc egyforma szerkezetű rövid összetett mondat. Minden főmondat a „Boldogok” szóval kezdődik, minden mellékmondat „mert” szócskával vezeti be a magyarázatot, amely megindokolja a főmondat állítását. Az olvasó feladatai tehát a következők. 1. Meg kell keresnie az egyes mondások értelmét a „lélekben szegény”, „Isten fiai”, „szelíd” stb. fogalmak jelentésének tisztázásával. 2. Meg kell világítania egy-egy mondás két részének, fő- és mellékmondatának kapcsolatát: miért mondja például, hogy éppen a szelídek öröklik a földet, vagy hogy éppen a békességteremtőket hívják majd Isten fiainak? 3. Végül meg kell találnia a nyolc mondás közötti összefüggést: miért ebben a sorrendben követik egymást?

Mind a nyolc mondás többes szám harmadik személyben fogalmaz, a következőkben azonban Jézus áttér a második személyre: „Boldogok vagytok. . .” Ez nem egy újabb, „kilencedik” boldogság, hanem a nyolcadik tartalmának megismétlése második személyben. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mindaz, amit az előbb általánosságban  elmondott, személyesen értendő, a mindenkori olvasóra is vonatkozik: „ti vagytok ezek”, „tirólatok beszélek itt”. Persze nem mind a nyolc mondást ismétli meg ebben a személyes formában, csak az utolsót, de azt akarja, hogy így értsük a többit is.

5) Előzetes megfontolások a szövegelemzéshez

Mielőtt az egyes mondásokra figyelnénk, szót kell ejtenünk arról a fogalomról, amely mindegyikben közös. Ez a boldogság.

a) A nyolc boldogság Jézus emberképét nyújtja. Először tehát szenteljünk figyelmet annak az egyszerű, mégis megrázóan hatalmas ténynek, hogy Jézus szerint az ember életének célja a boldogság. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember boldog legyen. Boldogságra teremtett minket. Ilyen egyszerű. Nagy írók, gondolkodók, filozófusok sokat elmélkedtek arról, mi is az emberélet célja és értelme. Jézus válasza az, hogy ez a cél nem az anyagi jólét, nem a hatalom, nem is a küzdelem a haladásért, vagy más efféle. Ezek lehetnek a boldogság eszközei, de az ember célja maga a boldogság.

b) Persze, ahogy már láttuk, ez a boldogságfogalom nem egyezik meg pontosan a mi hétköznapi felfogásunkkal. Nem azt jelenti, hogy én személy szerint jól érzem magam. A Bibliában az boldog, aki Isten szemével nézve boldog, vagyis áldott. Boldogságának oka pedig az, hogy jó úton van Istentől rendelt célja, az üdvösség felé. Ám ezen az úton szenvedések is várnak az emberre. Ahhoz, hogy valaki ennek ellenére személyesen is érezze ezt a fajta boldogságot, az szükséges, hogy ő szintén Isten szemével, Isten értékrendje szerint nézze saját magát, sorsát; ha ez sikerül, akkor a boldogság még nehéz életkörülmények, szenvedések közepette is lehetséges számára.

c) A mondások tehát azt tárják fel, miként lehet boldog az ember. Ezért a nyolc boldogságot így is nevezik: „A boldogság törvénye.” Meglepő dolgot tudunk meg: A boldogságnak törvénye van! Nagyon kevés ember gondolja így. Az ember hajlamos azt hinni, hogy boldogsága rajta kívüli tényezőktől függ, pénztől, jó állástól, egészségtől és más hasonlóktól, csupa olyasmitől, ami végső soron a kiszámíthatatlan szerencse dolga. Jézus ellenben azt állítja, hogy a boldogság nem a véletlenen és nem a rajtunk kívüli körülményeken múlik, hanem törvénye van, tehát mindenki elérheti, mindenki boldog lehet, ha megszívleli ezeket a törvényeket. Hogy a boldogságnak nem akadálya a pénz hiánya, a szépség, a kivételes adottságok hiánya, a pénz, a jó állás, a hatalom hiánya, de még az egészség hiánya sem. Kijelenti, hogy boldogságunk egyedül tőlünk függ, csak azon múlik, akarunk-e ezen törvények szerint élni, vagy nem. Ez a hallatlan újdonság, amelyet Jézus mégis oly megingathatatlan bizonyossággal hirdet – igazi örömhír, evangélium.

d) A nyolc boldogság értékrendje azonban merőben ellentétes a világban szokásos értékrenddel. A világ szemében a gazdagok boldogok – Jézus szerint a lélekben szegények; a világ szemében az erőszakosak – Jézus szerint a szelídek; a világ szemében az örvendezők – Jézus szerint a sírók; a világ szemében a jóllakottak – Jézus szerint az igazságra éhezők; a világ szemében a másokon átgázolók – Jézus szerint az irgalmasok. A boldogmondások címzettjei tehát olyan emberek, akik vállalják, hogy benne élnek ugyan a világban, de nem a világ erkölcsi törvényei szerint élnek. Akik elutasítják a világ természetesnek tetsző elgondolását a boldogságról, mert látják, milyen kevés embert tett valójában boldoggá ez a felfogás, és milyen sokakat boldogtalanná. Akik azon igyekeznek, hogy életük példájával ezt a másféle, jézusi értékrendet mutassák fel a világban a valódi boldogság lehetőségeként.

6) A szöveg elemzése

I. „Boldogok a lélekben szegények. . .”

Lukács szövege egyszerűen ezt mondja: „Boldogok a szegények.” A Bibliában azonban a „szegény” nem csak anyagiakban szűkölködő embert jelöl, hanem mindazokat, akiket bármiféleképpen elnyomnak, sanyargatnak, megvetnek, kiközösítenek. Azokat, akiknek nincs más támaszuk az életben, csak Jahve. Ők „Jahve szegényei”. Máté éppen azt akarja elkerülni, hogy csak anyagi szegénységre gondoljunk, ezért teszi hozzá a „lélekben” szót. Boldogok azok, akik lelki értelemben szegények. Így az is lehet szegény, aki gazdag valamiben. Sokféleképpen lehetünk és vagyunk is gazdagok: képességekben, tehetségben, szépségben, esetleg pénzben. Ha ilyen vagy, ha szép, okos, tehetséges, ügyes, netán gazdag vagy, ezt nem kell holmi álszerénységből letagadnod! Jézus nem erre buzdít! Sőt, büszke lehetsz rá. De azt tudnod kell, hogy mindez nem tőled származik, nem te vagy a forrása, nem saját magadtól birtokolod, hanem ajándékba kaptad. Még ha a magad erejéből értél is el sok mindent, magát az erőt sem magadnak köszönheted. A Biblia szerint mindez Istentől jön, tőle származik „minden jó adomány és minden ajándék” (Jak 1,17).

Az emberben önmagától egyetlenegy dolog van: a rossz, a bűn. Ez nem Istentől való. A Jel 3,17 így írja le, milyen a bűnbeesett ember pőrén, önmagában, Isten nélkül: „Azt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs szükségem semmire. Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” – Aki azt hiszi, hogy saját erejéből „gazdagodott meg”, hogy „nincs szüksége semmire”, Istenre sem, hogy elég ő önmagának – nos, az „szánalomra méltó”, mert éppen a lényeget nem tudja önmagáról („vak”), így ki van szolgáltatva a külvilág és saját ösztönei pusztító erőinek („mezítelen”). Akik ellenben tudják, hogy minden pillanatban Istenre, az ő adományaira és vezetésére szorulnak, azok boldogok, „mert övék a Mennyek Országa”, azaz Isten uralma. Így, jelen időben. Nem „övék lesz” Isten uralma, hanem már most az övék, vagyis Isten uralkodik az életükben. Tud az életükben uralkodni Isten, mert nem szorítja ki őket onnan a másik uralkodó, az önhittség uralma.

II.  „Boldogok a szelídek. . .”

A szelídség bibliai fogalmán gyakran valamiféle csöndes, jámbor, visszahúzódó, mindenbe beletörődő, alázatoskodó viselkedési módot értenek. Pedig nem erről van szó. A szelídség persze magatartás is, de ez csak következmény, egy mély belátás eredménye. Jézus a maga szelídségét állította példának tanítványai elé: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Jézus szelídsége azonban a legszilárdabb határozottsággal párosult; a szelíd Jézus tudott roppant szigorú is lenni. Kemény szavakkal szólt Péterhez („Távozz tőlem, sátán!” – Mt 16,23), kemény szavakat mondott a farizeusoknak, Jeruzsálem lakóinak, sőt korbáccsal kergette ki a kufárokat a Templom udvaráról. Akkor hát mi is ez a szelídség?

A második boldogmondásban a szelídség az első mondás következménye. Csak az az ember lesz szelíddé, aki előzőleg valóban belátta szegénységét, azt, hogy ő Isten nélkül – semmi, azt, hogy minden adománya, vagyona, képessége Istentől való. Az ilyen ember szelíd lesz és (vagyis) alázatos szívű. Az előbbi idézetben ez a második jelző magyarázza az elsőt: az ember nem magasztalja-magasítja fel magát szívében, hanem belátja kicsiségét, „alacsony voltát”. Ezt jelenti az „alázatos szív” és a szelídség. Ezért a szelíd ember nem csak belül látja be gyengeségeit, hanem kívülről is elfogadja a bírálatot, elfogadja mások ítéletét. Másrészt elfogadja a másik ember értékét. Nem tartja magát különbnek másoknál, mert tudja, hogy Isten a másik embert is adományokkal ajándékozta meg, akárcsak őt. Ez nem valamiféle hamis egyenlősdi. A másik különbözhet és különbözik is tőlem, mert az adományok sokfélék (ld. 1Kor 12,4). De ettől még nem helyezhetem magamat a másiknál magasabbra. Így értelmezve a szelídség valóban magatartásforma: magamra nézve a bírálat elfogadása, illetve a másik értékének tisztelete. Ezzel a személyiség mélyebb rétege felé tettünk egy lépést. Egy tudás, a szegénység tudása (I. mondás) itt már a magatartásra hat, átformálja azt (II. mondás).

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” – Meglepő ez a kijelentés, hiszen a világ gondolkodása szerint a „föld”, a hatalom, a gazdagság éppen hogy az erőseké, az erőszakosoké, nem a szelídeké. Itt azonban az „új égről és új földről” van szó, az örök élet színteréről (Jel 21,1). A mondás tulajdonképpen idézet a 37. zsoltárból: „A szelídek öröklik a földet.” Ha ez idézet, akkor magyarázatért is a zsoltárhoz kell fordulnunk. Ezt írja: a szelídek azért öröklik a földet, mert „kipusztulnak a gonoszok” (9). Eszerint tehát a szelídek egyszerűen azért öröklik az új földet, mert a gonoszok ott sem lesznek az új földön, az örök élet színterén, Isten közösségében. Hogyan értsük ezt?

Nem valamiféle direkt isteni bosszúállásként! Hiszen a zsoltár nem azt mondja, hogy „Isten pusztítja ki” a gonoszokat, hanem azt, hogy azok valami módon „kipusztulnak”. Vajon miért? – Istennel csak azok tudnak közösségre lépni, akik akarják ezt. Akik nem akarják Istent, akik visszautasítják közösségét, és ez a visszautasítás haláluk pillanatával véglegessé, visszavonhatatlanná válik, azok éppen emiatt, saját elhatározásuk következtében nem lépnek közösségre vele. Az üdvösséget, mint minden rajtunk múló dolgot, akarni kell. Így értjük azt, hogy „a gonoszok kipusztulnak”, és következésképpen a megmaradók, „a szelídek öröklik a földet”.

III. „Boldogok, akik sírnak. . .”

Az első lépés tehát az, amikor valaki igazi jelentőségében belátja és átéli, hogy Isten nélkül semmije sincs, hogy saját magától csak a rossz, a bűn van meg benne („szegény”). A második állomáson jelentkezik ennek a belátásnak az egyik eredménye az ember önmagával és másokkal szembeni magatartásában. Elhagyja önző énközpontúságát és gőgjét, szelíd lesz. A másik eredmény pedig az, hogy az ember mélyen megrendül valódi helyzetének felismerésétől. Állapota egyelőre reménytelennek tűnik. Padlón van. Már csak sírni tud tehetetlenségében. Nem képes egyedül kiszabadulni nyomorult helyzetéből. Ez a harmadik lépés, amely, látjuk, még mélyebbre hatol a személyiség belsejébe. Mélyebbre, mert a sírás a személyiségnek mélyebb rétegéből fakad, mint a szegénység tudása, belátása, és mélyebbről, mint a magatartás szelídsége. Tudásunkról számot tudunk adni szavakkal, és magatartásunk okát is meg tudjuk magyarázni. Sírásunkét legtöbbször nem. „Miért sírsz?” – valószínűleg hiába kérdeznénk ettől az embertől. A „sírni” szóval fordított görög ige első jelentése: „gyászolni”. Az ember gyászolja azt a régóta dédelgetett, szép, de merőben hamis képet, amit eddig őrzött önmagáról. – Jézus mégis boldognak mondja az ilyen embert. Vajon miért?

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” – A szenvedő „megvigasztaltatnak” ige cselekvő alanya Isten, ő vigasztalja meg a síró, gyászoló embert. Az Iz 62,1-ben pedig azt olvassuk, hogy a Messiás a vigasztaló, aki éppen ebben látja egyik feladatát: „hogy megvigasztaljam a gyászolókat.” – Ugyan miképpen? Nyilván nem valami olcsó, hamis vigasszal, vagy az ember bűneinek kicsinyítésével. Hanem azzal, hogy ő felette áll a mi bűneinknek, be tudja gyógyítani a sebeket, amelyeket a bűn ejtett rajtunk, valami titokzatos módon a jóra tudja fordítani azokat. Azért, mert ő nagyobb. Nagyobb mindezeknél.

„Ha a szíved vádol valamivel – Isten   n a g y o b b   a szívednél!” (1Jn 3,20).

IV.   „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. . .”

Láttuk, miként hatolnak Jézus szavai egyre mélyebbre a személyiség rétegeibe. A harmadik boldogmondásnál az ember eljutott a teljes kétségbeesésig: nincs hogyan, nincs miből élnie, nincs semmije – üres. Mivel üres, éhezni és szomjazni kezd, mint az üres gyomor. Amikor „éhséget” mond, ne olyasmire gondoljunk, ahogyan akkor éhezünk, ha történetesen aznap nem volt időnk reggelizni! Olyan elementáris éhségről van szó, ami a mi életünkben szerencsére ismeretlen. Azt olvassuk, hogy amikor Jézus böjtölt a pusztában, negyven nap után „végül megéhezett” (Lk 4,2). Nos, negyvennapos böjtölés után olyan tápanyaghiány lép fel a szervezetben, ami a legelemibb életfunkciókat veszélyezteti. Az éhhalál előtti utolsó órák ezek. Így érti az evangélista, hogy Jézus „megéhezett”. És a negyedik boldogmondásban is ilyen ínségről beszél. Olyan emberről, aki nyomban éhen hal, ha nem kap enni és inni az igazságból.

Az „igazság” itt nem tudományos, matematikai vagy elvont filozófiai igazságot jelöl, hanem olyan életigazságot, amit Isten jelent ki, mivel az ember nem tudná azt önmaga megtalálni. Az éhező tehát Isten vezetésére vár, arra, hogy Isten töltse be őt az élete folytatásához szükséges igazsággal. – Ezzel a negyedik lépéssel eljutottunk az emberi lény legmélyére, oda, ahol már életről-halálról van szó. Oda, ahol a személyiség levetett magáról mindent; eljutottunk a magig. A jó magig, amely valódi kapcsolatra tud lépni Istennel. Olyan kapcsolatra, melyben Isten beszél, én pedig hallgatok.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” – Azt az egyszerű tényt mondja ki Jézus, hogy Isten csak azokat tudja megelégíteni, betölteni igazságával, akik „üresek”, nincsenek tele önmagukkal, saját igazságukkal. Csak az éhes embert lehet jóllakatni. Aki eltelt, nem éhes, azt hiába kínálod akár a legjobb falatokkal is, mert tele van a hasa, nem fér bele több. Mi is, amikor „jó étvágyat” mondunk, voltaképpen „jó éhséget”, az étel vágyát kívánjuk asztaltársunknak. Ugyanígy az önmagával eltelt (ön-telt) emberbe sem „fér bele” Isten igazsága. Isten pedig nem tolakszik. – Az éhség és a szomjúság tehát, bár fájdalmas dolog, nagyon fontos lelki képesség, az egyik legfontosabb képességünk. Nem pótolja semmi más. Aki nem éhezi és szomjazza az igazságot, azzal Isten – tehetetlen.

Elérkeztünk a boldogmondások feléhez. Így most már azt is látjuk, hogy ez a nyolc mondás nem nyolc egymástól független tulajdonságot sorol fel. Nem arról van szó, hogy boldogok a szegények, meg a szelídek, és a többiek, külön-külön. Nem arról van szó, hogy boldogok, akik szegények, de például nem szelídek, vagy nem sírnak. A nyolc boldogság egyetlen életútnak, a krisztusi ember életútjának egymásba kapcsolódó állomásait, stációit jelöli ki. Ez az út eddig lefelé vitt, egyre mélyebbre. Az első négy mondás az ember létének gyökeréig, mélypontjáig jutott el: az ember rádöbben, hogy nincs semmije Isten nélkül („szegény”); elfogadja ennek következményeit („szelíd”); felfedezése rettenettel tölti el („sír”); végül az életösztön dolgozni kezd, az ember vágyódni kezd valamiféle megoldás után („éhezik”).

Ez az út és ez a mélypont szükséges a hiteles keresztény élethez. Egyszer mindenkinek be kell járnia. Le kell vetni a régi embert, és ez nem fájdalommentes folyamat. Jézus a boldogmondásokban legalábbis három dolgot tesz. Egyrészt feltárja, milyen lépéseket kell megtennie az embernek ezen az úton. Másrészt nem titkolja, hanem világosan megmondja, hogy az út rögös és nehéz. Végül kijelenti, hogy mégis boldog az az ember, aki végigmegy rajta. Boldog, mert jó úton jár. Az út pedig innen már egyenesen felfelé vezet: ezt mutatja meg a másik négy mondás. 

                                                 szegény
                                                              szelíd
                                                                            sír
                                                                                      éhezik 

V.    „Boldogok az irgalmasok. . .”

Akik az előző állomáson éhezték, és megkapták Isten igazságát, most már eszerint látnak, nem csak magukat, de a többi embert is. Ez az első lépés felfelé. Ez az, ami miatt nem ítélik meg kegyetlenül embertársaikat, hanem őket is Isten szemével, a szeretet szemével nézik. Egyrészt megbocsátanak, ahogy Isten is megbocsátott őnekik, másrészt pedig valódi javukat akarják, amint Isten is a javukat akarja. A megbocsátás és a másik javának szolgálata: éppen ez az irgalom.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalomra találnak.” – Nem jutalomból, a saját irgalmuk viszonzásaképpen találnak irgalomra Istennél ezek az emberek, és ők sem efféle számítással irgalmaznak. Hiszen Isten nem azért irgalmaz nekünk, mert előzőleg mi irgalmaztunk valakinek. A kezdeményezés nem tőlünk indul ki. Fordítva áll a dolog. A mi irgalmunkat messze megelőzi Istené. És az ő irgalma hatalmas dolog, hiszen nagy árat fizetett érte, Krisztus keresztjét. Ha én nem tudok irgalmazni egy másik embernek, ez azt jelenti, hogy még nem értettem meg, nem fogtam fel Istennek Jézus Krisztusban megvalósult irgalmát, bocsánatát, kegyelmének nagyságát. Hiszen miről is van szó? Isten, amikor „egyszülött Fiát adta oda”, mert „úgy szerette a világot”, vagyis mert éppen ezen a módon és ebben a mértékben akarta szeretni (ld. Jn 3,16), akkor mindenét odaadta. A sajátjának teljességét adta oda. Istennek nincs mása, csak a Fiú. A világ a Fiú által az övé, mert általa teremtette, és „nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). És a Fiú nélkül nem lenne Istennek Szentlelke sem, aki az ő kölcsönös szeretetükből származik. De ne folytassuk! Abban az irgalomban, amit a Fiú odaadása jelent, Isten nincstelenné tette önmagát.

Ha tehát én nem irgalmazok, ez azt jelenti, hogy  még nem tudtam átélni ezt a tettet, mint olyat, ami énértem történt. Vagyis még nem tettem magamévá. Nem tudom, micsoda Isten irgalma. Az az irgalom pedig, amiről nem tudunk, valamiképpen hiábavaló irgalom. Hiába irgalmazni annyit jelent, mint nem irgalmazni. Így azután bármennyire vágyik Isten irgalmazni nekem, az irgalom az én számomra mégsem jön létre, mert én meghiúsítottam azt. Ezért lehetetlenség irgalmazni annak, aki maga nem irgalmas. Nem Isten kegyetlensége ez, nem is üzletelés, az irgalom adásvétele, hanem az ember képtelensége az irgalom befogadására. Minden ajándékozás aktusának része az ajándék elfogadása. Hozzá tartozik. Ha egy ajándékot visszautasítanak, akkor ott nincs is ajándékozás. Aki nem irgalmaz, éppen azt jelzi vele, hogy nem értette meg, nem fogadta be, és ezzel lehetetlenné tette Isten ajándékozó irgalmát. Így Isten irgalma csak annak a számára válhat valósággá, aki maga is irgalmas. Ezért mondja Jézus: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalomra találnak.”

VI.    „Boldogok a tiszta szívűek. . .”

A Biblia szóhasználatában a tiszta vagy egyszerű szív, illetve a tiszta vagy egyszerű szem olyan gondolkodásmódot jelent, amely egyedül Isten szempontjait követi, nem vegyül bele más elem: vegyítetlen („tiszta”), nem összetett, nem áll eltérő részekből („egyszerű”). Ebben a mondásban még egy lépéssel magasabbra hágunk. Az ötödik mondás szintjén a szemlélet Istenhez idomult, itt pedig már tisztán és teljességgel ő uralja a gondolkodást.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.” – Csak az ilyen szív, az ilyen szem képes meglátni Istent. Azért látja meg, mert egyedül feléje néz, márpedig logikus, hogy azt a „tárgyat” látjuk, ami felé éppen nézünk. Másrészt azért látja meg Istent, mert látása „tiszta”: nem homályosítja el idegen szempont.

VII.    „Boldogok a béketeremtők. . .”

Nem csak azokról beszél Jézus, akik maguk „békességesek”, ahogy egyik-másik fordítás hozza. Igaz, a belső béke fontos feltétele a külső béke megteremtésének. Itt mégis azokról van szó, akik békétlen, vitázó, harcban álló felek között szereznek békességet. Ennek is Jézus a prototípusa, aki Isten és az ember között teremtett végleges békét: „ő a mi békességünk.” (Ef 2,14) – Vajon miért volt erre szükség?

Az Ószövetség sokszor beszél Isten haragjáról. Az ember azonban a bűn előtt Istennek csak a szeretetét tapasztalta meg, haragját nem. Nem volt miért tapasztalnia azt. Harmóniában volt Istennel. A bűn után ez megváltozik: az ember „a harag gyermeke” lett (Ef 2,3), vagyis reá zúdultak a bűn összes következményei, a háborúságok, szenvedések, betegségek, a gyengeség és a halál, ő pedig mindezt Isten haragjaként érzékeli. De az ember is „haragot tart” Istennel, aki úgymond megengedi, sokszor minden látható ok nélkül is, az ilyen csapásokat. Az ember konfliktusban, meghasonlottságban él Istennel. Éppen ezt a konfliktust és meghasonlott állapotot szünteti meg Jézus Krisztus, aki békét teremtett Isten és ember között mindkét irányban. Kiengesztelte Istent irántunk, és minket Isten iránt, hogy a világ ki is engesztelődjék Istennel (2Kor 5,19–20, Ef 2,16). Ezzel helyreállt az eredeti harmonikus kapcsolat. „Békességben élünk Istennel.” (Ef 5,1)

Így a boldogmondás béketeremtőinek ősmintája Jézus Krisztus, Isten Fia. Ezért az ő testvérei és hozzá hasonlóan „Isten fiai” azok is, akik őt követve kibékítik az embereket Istennel, és ezáltal egymással.

VIII.    „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért. . .”

A béketeremtésnek csaknem szükségszerű velejárója az üldözés. Ezt még a mindennapokban is tapasztalhatjuk. Aki például próbált már utcán, társaságban veszekedő embereket megbékíteni, gyakran láthatta, hogy az illetők felháborodtak: miért szólunk bele az ő dolgukba? Most már a legnagyobb egyetértésben és egyesült erővel fordulnak – a béketeremtő ellen. Így a béke ugyan létrejön köztük, de ennek ára a békítő üldözése. – Itt azonban sokkal többről van szó.

Az igazi béke nem alapulhat kölcsönös hazugságokon és megalkuváson, csak az igazságon. Béke csak ott jöhet létre, ahol a felek őszintén szembenéznek a való helyzettel, önmagukkal és a másik igazságával. Ám erre az őszinteségre kevés ember hajlandó. Amikor Jézus megpróbálta rábírni kortársait, hogy felismerjék saját igazi arcukat, vallásos magatartásuk őszintétlen vonásait, ő is üldözéssel találkozott. Úgy látszik tehát, hogy az Isten igazságát képviselő ember szükségképpen üldözést szenved olyan világban, amely másféle igazságok szerint él. Az üldözés egyben, bármilyen különösen hangzik, a felfelé vezető életút csúcspontja. Ezért szól erről éppen az utolsó mondás. Ha az igazságért elszenvedett üldözés az élet odaadásával jár, akkor innen az embernek már nincs hová továbblépnie a földi életben. Jézus is a kereszten jutott el földi életének csúcspontjára, a szeretet csúcspontjára: „Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint annak, aki az életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a Mennyek Országa.” – A „Mennyek Országa”, ahogy már láttuk, Isten uralmát, uralkodását jelenti. Akik tehát az üldöztetések ellenére is vállalják Isten igazságát, azoknak az életében valóban Isten uralkodik. Uralkodik már a jelenben is, mert Isten uralma vagy Isten igazságának uralma – ugyanaz a valóság.

Azt is észrevesszük itt, hogy az utolsó boldogmondásban említett jutalom – vagy inkább következmény – ugyanaz, mint az elsőben, a Meny-nyek Országa, azaz Isten uralma. Ez a kifejezés fogja keretbe a nyolc boldogságot. A Mennyek Országa ugyanis az eddig felsorolt „jutalmak” összefoglalása, lényege. Magában foglalja az „új föld” birtoklását (II. mondás), az isteni vigasztalást (III. mondás), a betöltekezést Isten igazságával (IV. mondás), Isten irgalmát (V. mondás), látását (VI. mondás) és az Isten-gyermekséget (VII. mondás) egyaránt. Vagyis a jutalmak nem külön-külön, hanem együtt érvényesek. Hiszen nem is lehetnek „Isten fiai” azok, akik nem „látják meg Istent”; nem lesznek „megelégítve” azok, akik nem „találnak irgalomra” Istennél; és így tovább. A jutalmakban tehát nem fokozatosság van, mert mindenki a kegyelmek teljességét kapja meg. Az is, aki éppen csak rálépett a jézusi útra, meg az is, aki végigment rajta – a Mennyek Országa mindkettejüké (I. és VIII. mondás). Mindenki a teljes örömet nyeri el, csakhogy egyénre szabottan. Ki-ki olyan mértékben kapja, amilyen mértékben be tudja fogadni.

És egyénre szabott a mennyei jutalom úgy is, hogy megfelel azoknak az erényeknek, amelyeket az ember földi életében különösképpen gyakorolt. Másképpen élvezi egy Aquinói Szent Tamás, és másképpen az irgalmasság cselekedeteit hősiesen gyakorló Szent Erzsébet. Másképpen élvezik azok, akik különösképpen keresték Isten igazságát, és másképpen, akik elsősorban a szenvedők segítésén fáradoztak. Erre utalnak a párhuzamos mondások: akik sírnak – megvigasztaltatnak, akik irgalmasok – irgalmasságra lelnek, stb. Azért van így, mert az örök élet is – élet, az én életem, a megismételhetetlen, egyszeri személy élete. A Mennyek Országában is emberként fogunk élni, nem szürke egyformaságban, nem uniformizált nyájként, hanem egymástól különböző egyéniségek közösségeként; személyiségünk megmarad, sőt kiteljesedik.

És íme, az utat, amelynek eddig csak a lefelé, a lét mélyébe vezető ágát rajzoltuk meg, most már teljes egészében, a felfelé menő szakasszal együtt látjuk. Hasonlít ez az út a keresztséghez, a régi módon, teljes bemerítéssel végzett megkeresztelkedéshez, a baptizmához (baptizó /gör./) = bemerítek). Ahogyan itt, úgy ott is a keresztelendő előbb lefelé halad a vízben, jelképesen elhagy mindent, ami új életében akadályozhatná, meghal a régi életének, meghal a bűnnek, majd, miután a legmélyebb pontot elérte, és feje búbjáig elmerült, megindul felfelé, kilép a vízből: megszületett az új életre. Feltámadott – de ehhez előbb meg kellett halnia. Amint a boldogmondásokban is először szükségképpen lefelé kellett haladnunk, hogy onnan emelkedjünk egyre magasabbra. A boldogmondások íve, a keresztség aktusa és a valódi krisztusi élet folyamata –  ugyanaz az út: 

                        szegény                                                                                              üldözést szenved
                                    szelíd                                                                   béketeremtő
                                                   sír                                        tiszta szívű
                                                           éhezik              irgalmas

Létrehozva 2022. december 9.