Ami a gyónásainkból sokszor kimarad…

Az önző ember éppen az ellentéte annak, amire teremtettünk. Az Úr, aki az örök Szeretet, Ő teremtett és váltott meg minket. Jézus arra szabadított meg bennünket, hogy képesek legyünk szeretni. És a szeretet mindig a másik személyére összpontosít. Az önzés a szeretet ellentéte, mivel az önző ember maga körül forog, egyáltalán nincs tekintettel a másikra, szükségére és kívánságaira. Amíg a szeretet a másik személyre visel gondot, és szabadon ad, ajándékoz, addig az önző embert csak az aggasztja, vajon tulajdon énje megelégül-e, vagy sem. Meg kell hogy kapja a jogait. Igényeit ki kell elégíteni, vonatkozzon egészségére, kényelmére, szabadidejére,jogaira vagy tiszteletére.

Csupán az énjéért él, elkényezteti azt. Nem törődik azzal, hogy másokat bajba sodor, hogy mások idejét és energiáját lopja el. Emellett időnként tudatosan kihasználja a körülötte levőket, különösen azokat, akik alá vannak rendelve. Oly módon használj a őket, hogy testük, lelkük vagy szellemük megsérülhet.

Az a szörnyű ebben, hogy az önzőember önmagáért él, és nem Istenért, és nem is a felebarátjáért, akit Isten adott melléje. Isten imádása helyett valójában saját énjét magasztalja. Szörnyű lesz az örökkévalóságban való felébredése. Súlyos ítélet fogja kárhoztatni: „De kinn (Isten városán kívül) maradnak a… bálványimádók” (Jel 22,15). Az önző ember – tapintatlan én-központúságában- abban a veszélyben van, hogy semmi sem tartja vissza kívánságainak, igényeinek teljesítésétől, tekintet nélkül arra a kárra, amit felebarátjának okozhat vele. Ily módon sokféleképpen vétkezik Isten parancsolatai ellen, ítéletet és szerencsétlenséget halmoz magára. Így tehát meg kell tanulnunk gyűlölni önzésünket és a hit határozott harcát fel kell vennünk ellene, hogy megmeneküljünk belőle.

Mindenek felett Isten világosságában fel kell ismernünk álcázott önzésünket is. Például a tulajdon családunk szeretetével és róla való gondoskodásunkkal is álcázhatjuk önzésünket. Természetesen ez önmagában jó dolog. De ha annyira a családunk jogai és jóléte fontos csak nekünk, hogy emiatt másokat hátrányos helyzetbe hozunk, akkor már „családi önzés”-ről beszélhetünk. Ilyenkor már „kibővített én”-ünk körül forgunk.

Ennek a „családi önzésnek” egy másik kifejezési formája lehet, amikor szülők – nagyravágyó terveik érdekében – megpróbálják megakadályozni gyermeküket abban, hogy – Isten hívását követve – életét odaszánja Isten országáért való munkálkodásra.

Az önzés nem csupán másoknak okoz szenvedést, másokkal szembeni bűnre visz, hanem lelkünkben is kárt okoz. Mindazzal tápláljuk, amit énünk megkíván, és így nem marad hely benne az istenfélelemnek, a mi Urunk Jézus szívünkbe való lakozásának. Ekkor Jézus ezeket a súlyos szavakat mondja nekünk: „Az a neved, hogy élsz, és halott vagy” Jel 3,1) . Ha hiszünk Jézusban, és továbbra is önzésünk uralma alatt vagyunk, akkor csupán képzeletbeli keresztyén életet élünk, és a képmutatók közé tartozunk. Ha életünket Jézusnak adtuk, akkor átadtuk Neki a felette vak rendelkezés jogát is: „ (Jézus Krisztus) azén halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem Annak, Aki érettük meghalt és feltámasztatott” (2Kor 5,15).

Vajon hány keresztény maradt meg továbbra is önzésében,amikor kereszténnyé lett, és engedte, hogy az elhatalmasodjon lelki életében? Ez az elburjánzó, rákos növekedés igen gyorsan behatol valamennyi új lelki érdeklődési területünkbe, „érdekeltségünkbe”: a csendes imádságban eltöltött idő utáni vágyunk, az ismeretben való növekedés, a más keresztényekkel való közösség, az igehirdetés és istentisztelet alkalmak stb. területére. Anélkül, hogy felismernénk, az igealkalmakra csupán saját épülésünkért járunk, és nem azért, hogy csatlakozzunk másokhoz Isten dicsőítésében. Már az Egyház korai idejében Pál apostol fájdalommal írja: „Mert mindenki a maga hasznát keresi, és nem a Krisztus Jézusét” (Fil. 2,21) . A „kegyes” önző ember mindent aszerint ítél, hogy mennyi haszna van belőle. Énekel, imádkozik, hisz és „lelki” életet él saját magáért, de így cselekedve komoly képmutatásba esik. Csak akkor van szüksége az Úrra, ha az Úr tehet érte valamit. Ezért olyan arcátlan az Úr felé, ha igényeire nem válaszol, hanem megszégyeníti önző elvárásai miatt.

Az önző ember nem képviseli Jézus igazi tanítványait. Ez az Ige vonatkozik rá: „Valaki nem hordozza az ő keresztjét, és énutánam nem jő, nem lehet az én tanítványom” (Lk. 14,Z7). Tehát nem tartozhat az Ő országához. Jézus és minden igazi tanítvány életének fontos eleme hiányzik életéből: az áldozathozatal. Csak ahol áldozat van, ott beszélhetünk igazi szeretetről. És aki életében a szeretet ellenpárját gyakorolja, a Mennyek országán kívül lesz, mivel az azok számára készíttetett, akik szeretnek. Az önző, aki kíméli az énjét, kerüli az áldozathozatalt, vétkezik a szeretet ellen, nem fog Jézus országához tartozni sem itt, sem az örökkévalóságban.

Mivel mindnyájan meg vagyunk fertőzve az önzéssel, világosan fel kell ismeműnk, hogy bármi áron is szabadulnunk kell belőle. A szabadulásra vivő út magában foglalja az akarat határozott odaszánását. Döntenünk kell ebben: érvényesíteni akarjuk-e továbbra is önmagunkat, odaadva magunkat igényeinkhez, vágyakozva beteljesedésükre? Vagy pedig gyűlölni kívánjuk ezt a „bálványt”, az énünket, és megszűnünk neki adni mindent, ami táplálná azt. Meg akarunk tenni mindent halálba adása érdekében? Ha ezt mondjuk Jézusnak: „A Te tanítványod akarok lenni; az áldozathozatal útján akarok járni Veled” – akkor megtettük az első lépést. Ugyanis Jézus csak akkor tud megszabadítani bennünket bűnünk fogságából, ha tudatosan átadjuk magunkat Istennek.

Az odaszánásnak ezt az útja át így látjuk összefoglalva a Filippi levélben: „Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” Ezután Jézus áldozatot hozó útját így festi le: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban. Aki… önmagát megüresíté…” (Fil. 2,4-11). Minél jobban meg tudjuk ragadni a mi Urunk Jézust és azt az utat, amelyet Ő járt, minél jobban lenyűgöz bennünket szeretete, amelyben megüresítette magát értünk, annál jobban tudjuk gyűlölni énünket és önzésünket. Ekkor a hála és az Iránta való szeretet arra fog sürgetni bennünket, hogy megragadjuk szabadítását és harcoljuk a hit harcát az önzés bűnével szemben. Ez azt jelenti, hogy magasztalnunk kell vérének erejét énünk minden igényével szemben, amikor azok feltámadnak bennünk.

De ez azt is jelenti, hogy valahányszor az önzés győzött felettünk, teljes szívből megtérjünk belőle. Minden alkalommal, amikor pártját fogtuk énünknek, és megpróbáltunk ragaszkodni valamihez, fel kell adnunk azt és ezentúl annyi áldozatot hoznunk, amennyit lehetséges. Az önzésünkből való szabadulásunkat kérő imádságunkra válaszul Isten sok fájdalmas áldozat meghozatalát kéri tőlünk, amelyekre „Igen”-t kell mondanunk. Különösen azok felé kell az áldozatot hozni, akiket megsebeztünk önzésünkkel és meggondolatlanságunkkal. Ekkor Jézus megbizonyítja majd önmagát, és azt, amit Ő tud tenni. Az önző embert szeretetteljes, áldozatot hozó életté tudja változtatni – az Ő neve dicsőségére.

(Marana Tha, 2004. november-december)

Létrehozva 2011. május 25.