Krisztusnak szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe

Antiochiai Szent Anasztáz püspök szónoklataiból (Oratio 4, 1-2: PG 89, 1347-1349)

Amikor Krisztus szavaival és tetteivel már bebizonyította, hogy ő igaz Isten és a mindenség Ura, Jeruzsálem felé menve így szólt tanítványaihoz: Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát a pogányok, főpapok és írástudók kezére adják, hogy megostorozzák, kigúnyolják, és keresztre feszítsék (vö. Mt 20, 18-19). Ezt pedig úgy mondta, hogy utalt azoknak a prófétáknak a jövendöléseire, akik Jeruzsálemet jelölték meg halála helyéül.

Tehát a Szentírás már előre jelezte Krisztus halálát és halála előtti szenvedését; hogy pedig a halál után mi lesz holttestével, azzal kapcsolatban a Szentírás azt jövendöli, hogy ő már szenvedéstől és haláltól mentes Isten. Ha ezt nem mondta volna, akkor az ő istensége rejtve maradt volna; hacsak nem vesszük tekintetbe megtestesülése szent titkát. Ebből viszont jól és helyesen kikövetkeztethetjük és vallhatjuk mindkét titkot: tudniillik azt, hogy ő szenvedett, másrészt pedig, hogy ő nem szenvedhetett. Továbbá kikövetkeztethetjük annak az okát is, hogy Isten szenvedéstől mentes Igéje miért jött el szenvedni. Azért, mert másként nem üdvözülhetett volna az ember. Egyedül ő ismer minden titkot, és azok, akiknek ő kinyilatkoztatta. Ő ismer mindent, ami az Atyáé, amint a Lélek átlátja a mélységes titkokat
is (vö. l Kor 2, 11).

Mondom, szükséges volt, hogy Krisztus szenvedjen, hiszen ő maga magyarázta meg, hogy szükséges volt a szenvedése, amikor késedelmes szívűeknek és balgáknak nevezte azokat a tanítványokat, akik nem látták be, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe. Ő eljött népének üdvözítésére, elhagyva azt a dicsőséget, amelyet Atyjánál birtokolt, mielőtt a világ lett volna. Üdvösségünk a mi életünk szerzőjének a megdicsőülése volt, ennek a megdicsőülésnek pedig szenvedés által kellett megtörténnie, amint Szent Pál is tanítja, amikor így szól: Az élet szerzője szenvedések útján dicsőült meg (vö. Zsid 2, 10).

Úgy látszik, hogy az Egyszülött valamiképpen az ő dicsőségét, amelyet miattunk egy rövid időre letett, kereszthalála után testében is visszavette. Szent János írja ugyanis evangéliumában, amikor megmagyarázza, hogy mi az a víz, amelyről az Üdvözítő mondja, hogy a hívő szívéből fakad. Ezt a Szentlélekről mondta, akiben a benne hívők részesülnek. A Szentlélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus (vö. Jn 7, 38-39).

Dicsőségnek mondja tehát kereszthalálát. Ezért is, amikor Urunk imádkozott, mielőtt elvállalta volna a kereszthalált, arra kérte az Atyát, hogy dicsőítse meg őt azzal a dicsőséggel, amelyben része volt nála, mielőtt a világ lett.

(forrás: Pécs-szabolcsi Harangszó, 2012. húsvét)

Létrehozva 2012. november 20.