ECCLESIA DE EUCHARISTIA

II. János Pál pápa enciklikája az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról

BEVEZETÉS

1. AZ EGYHÁZ AZ EUCHARISZTIÁBÓL ÉL. Ez az igazság nemcsak a hit mindennapos tapasztalata, hanem összefoglalóan tartalmazza az Egyház misztériumának lényegét.

Az Egyház örömmel tapasztalja az ígéret sokféle és állandó megvalósulását: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,2); de az Eucharisztiában – azáltal, hogy a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik – páratlan intenzitással örvendhet e jelenlétnek.

Pünkösdtől kezdve, amikor az Egyház, az Újszövetség népe elindult zarándokútján a mennyei haza felé, az Isteni Szentség folyamatosan elrendezi és bizakodó reménnyel tölti el napjait.

A II. Vatikáni Zsinat helyesen mondja, hogy az eucharisztikus Áldozat „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”.[1] „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek”.[2] Ezért az Egyház szemei mindig Urára néznek, aki jelen van az Oltáriszentségben, és ebben fedezi föl az ő mérhetetlen szeretetének teljes megvalósulását.

2. A 2000. év nagy jubileuma folyamán megadatott nekem, hogy az Eucharisztiát Jeruzsálemben, a Cönákulumban ünnepeljem, ott, ahol a hagyomány szerint először maga Krisztus mutatta be a szentmisét. A Cönákulum e Szentség alapításának a helye. Krisztus itt vette kezébe a kenyeret, törte meg és adta oda tanítványainak, mondván: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan: ez az én testem, mely értetek adatik” (vö. Mt 26,26; Lk 22,19; 1Kor 11,24); azután kezébe vette a borral telt kelyhet, és mondta: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan: ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára” (vö. Mk 14,24; Lk 22,20; 1Kor 11,25). Hálás vagyok az Úr Jézusnak, hogy megengedte, hogy ugyanazon a helyen, engedelmeskedve az ő parancsának, ismételhettem meg azokat a szavakat, melyeket ő mondott 2000 évvel ezelőtt: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).

Vajon az apostolok, akik részt vettek az utolsó vacsorán, fölfogták-e a szavak értelmét, melyeket Krisztus mondott? Valószínűleg nem. E szavak értelme ugyanis csak a Triduum sacrum – azaz a nagycsütörtöktől húsvétvasárnap reggeléig tartó időszak – végén világosodott meg egészen. E napokban született a húsvéti misztérium; ugyanekkor született az eucharisztikus misztérium is.

3. A húsvéti misztériumból születik az Egyház. Éppen ezért az Eucharisztia, ami elsősorban a húsvéti misztérium szentsége, az egyházi élet középpontja. Ez látható az Egyház életének első perceitől kezdve, amint az Apostolok Cselekedeteiben olvasható: „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában és a testvéri egységben, a kenyértörésben és az imádságban” (2,42). A „kenyértörésben” az Eucharisztiát jelenti. 2000 év múlva is ugyanezt éljük az Egyházban. S miközben ugyanazt tesszük az Eucharisztia ünneplésében, lelki szemünk a húsvéti három napra tekint vissza: arra, ami nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorán és utána történt. Az Eucharisztia alapítása ugyanis szentségi módon elővételezte azokat az eseményeket, melyek a Getszemáni kerti haláltusával kezdődtek. Újra látjuk Jézust, aki elhagyja a Cönákulumot, a várost, és tanítványaival a Kidron patakon át az Olajfák hegyére megy. Abban a kertben még élnek nagyon öreg olajfák. Egyik-másik talán tanúja annak, ami lombja alatt történt azon az estén, amikor Krisztus halálos szomorúsággal imádkozott, és „verítéke mint vérnek cseppjei hullott a földre” (Lk 22,44). A vér, amely kevéssel előbb az Eucharisztia szentségében az üdvösség italaként átadatott az Egyháznak, most kezd kiontatni; kiontása a Golgotán teljesedik be, ahol megváltásunk eszközévé válik: „Krisztus (…) mint az eljövendő javak főpapja (…) nem bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” (Zsid 9,11-12).

4. Megváltásunk órája. A mérhetetlen próbatétel ellenére Jézus nem menekült a maga „órájától”: „Mit is mondjak? Azt Atyám, hogy szabadíts meg ettől az órától? De éppen ezért jöttem ebbe az órába!” (Jn 12,27) Szerette volna, ha tanítványai vele vannak, ehelyett azonban meg kellett tapasztalnia a magányt és az elhagyatottságot: „Így hát egy órát sem tudtatok virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mt 26,40-41.) Egyedül János lesz majd ott a kereszt alatt Mária és a jámbor asszonyok mellett. A Getszemáni kerti haláltusa bevezetés volt a nagypénteki kereszt halálküzdelméhez. A szent óra a világ megváltásának órája. Ha valaki az Eucharisztiát Jeruzsálemben Jézus sírja közelében ünnepli, szinte érzékelhetően az ő „órája”, a kereszt és a megdicsőülés órája közelébe kerül. E helyhez és ehhez az órához kapcsolódik lélekben minden pap, amikor misézik a keresztény közösséggel együtt, akik részt vesznek benne.

„Megfeszítették, meghalt és eltemették; szálla alá a poklokra; harmadnapon föltámadott a halálból.” A hitvallás e szavait visszhangozzák a szemlélődés és a meghirdetés szavai: „Ecce lignum crucis, in quo salus mundi pependit. Venite, adoremus.” (Íme, a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött. Jöjjetek, imádjuk.) E felhívással fordul az Egyház mindenkihez nagypéntek délutánján. Majd az egész húsvéti időben újra meg újra énekli: „Surrexit Dominus de sepulcro, qui pro nobis pependit in ligno. Alleluja.” (Föltámadott a sírból az Úr, ki értünk a fán függött. Alleluja.)

5. „Mysterium fidei! – A hit misztériuma!” Amikor a pap kimondja vagy énekli e szavakat, a jelenlevők így válaszolnak: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”

E szavakkal az Egyház megvallja Krisztust szenvedésének misztériumában, ugyanakkor kifejezi a saját misztériumát is: az Eucharisztiából való Egyházat. Az Egyház Pünkösdkor a Szentlélek ajándékával lépett a nyilvánosság elé, s indult el a világ útjain; kialakulásának azonban hasonlóan döntő fontosságú mozzanata volt az Eucharisztia alapítása a Cönákulumban. Az Egyház alapja és forrása a teljes Triduum paschale. De ennek foglalata, elővételezése és „koncentrátuma” egyszer s mindenkorra az Eucharisztia ajándéka. Jézus Krisztus ebben az ajándékban bízta az Egyházra a húsvéti misztérium örök megjelenítését (aktualizálását). Ezzel az ajándékkal titokzatos „egyidejűséget” hozott létre e Triduum és az évszázadok egész folyamata között.

Ez a meggondolás mélységes és hálás csodálatot ébreszt bennünk. A húsvéti eseményben és a századok folyamán ezt aktualizáló Eucharisztiában egészen rendkívüli befogadóképesség (kapacitás) van, ami magába tudja fogadni az egész történelmet, mint a megváltás kegyelmének részesét. E csodálatnak mindig el kell töltenie az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt Egyházat. De különleges módon el kell töltenie az Eucharisztia szolgáját. A papszentelés szentségében kapott hatalommal ugyanis az ő feladata a konszekráció. Neki kell kimondania a Krisztustól kapott hatalommal a Cönákulumban elhangzott szavakat: „Ez az én testem, mely értetek adatik (…). Ez az én vérem kelyhe (…), mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára”. A pap mondja ki e szavakat, helyesebben ajkát és hangját annak rendelkezésére bocsátja, aki e szavakat kimondta a Cönákulumban, és azt akarta, hogy nemzedékről nemzedékre ismételjék majd azok, akik az Egyházban szolgálati módon részesülnek az ő papságában.

6. Ezt az eucharisztikus „csodálatot” szeretném élénkíteni bennetek jelen enciklikámmal, folytatva a jubileumi örökséget, amit két apostoli levelemmel – a Novo millennio ineunte és annak máriás megkoronázása, a Rosarium Virginis Mariae levelekkel – akartam átadni az Egyháznak. Szemlélni Krisztus arcát, éspedig Máriával együtt szemlélni – ez az a program, melyet a harmadik évezred hajnalán az Egyháznak adtam, amikor arra szólítottam föl, hogy az új evangelizáció lelkesedésével evezzen a mélyre a történelem tengerén (vö. Lk 5,4). Krisztus szemlélése azt is jelenti, hogy föl tudjuk ismerni mindenütt, ahol megmutatkozik sokféle jelenlétében, de mindenekelőtt testének és vérének eleven Szentségében. Az Egyház az eucharisztikus Krisztusból él, belőle táplálkozik, tőle nyeri világosságát. Az Eucharisztia a hit misztériuma, s ugyanakkor a „világosság misztériuma”.[3] Valahányszor az Egyház ünnepli, a hívők bizonyos módon átélhetik a két emmauszi tanítvány élményét: „Megnyílt a szemük és fölismerték őt” (Lk 24,31).

7. Amióta megkezdtem Péter utódának szolgálatát, mindig különös figyelmet fordítottam nagycsütörtökre, az Eucharisztia és a papság napjára, azzal, hogy levelet írtam a világ minden papjának. Idén, pápaságom 25. évében, az egész Egyházat szeretném bevonni ebbe az eucharisztikus elmélkedésbe, hogy így adjak hálát az Úrnak az Eucharisztia és a papság ajándékáért, mely „Ajándék és misztérium”.[4] Ha már a Rózsafüzér Évének meghirdetésével e 25. évemet a Krisztus szemlélése Mária iskolájában jegyébe akartam foglalni, akkor nem hagyhatom elmúlni a 2003. év nagycsütörtökét anélkül, hogy meg ne állnék Krisztus „eucharisztikus arca” előtt, és újult erővel föl ne hívnám az Egyház figyelmét az Eucharisztia központi jelentőségére. Belőle él az Egyház. Ebből az „élő kenyérből” táplálkozik. Hogyne érezném szükségét annak, hogy mindenkit buzdítsak ennek új meg új megtapasztalására?

8. Ha visszatekintve papi, püspöki, pápai életemre az Eucharisztiára gondolok, emlékezetemben önkéntelenül is megelevenedik oly sok óra és hely, amikor és ahol misézhettem. Eszembe jut a niegowici plébániatemplom, első lelkipásztori ténykedésem színhelye, a krakkói Szent Flórián-templom, a Wawel székesegyháza, a Szent Péter-bazilika, Róma és az egész világ sok bazilikája és temploma. Bemutathattam a szentmisét hegyi ösvények mellett, tó- és tengerpartokon álló kis kápolnákban; miséztem stadionokban, városok főterein épített oltárokon… Az Eucharisztia ünneplésének e sokféle helye nagyon megéreztette velem az Eucharisztia egyetemes, sőt kozmikus jellegét. Igen, kozmikus jellegét! Mert ha a szentmisét egy vidéki templomocska kicsi oltárán mutatjuk is be, az Eucharisztiát mindig bizonyos értelemben a világ oltárán ünnepeljük. Az Eucharisztia egyesíti az eget és a földet. Magában foglalja és áthatja az egész teremtést. Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa az egész teremtést egy olyan tettel, amely a legnagyobb dicsőítése Annak, aki a semmiből teremtette a világot. És így ő, az örök főpap, amikor tulajdon vérével belép az örök szentélybe, visszaadja a Teremtőnek és Atyának az egész megváltott teremtést. Az Egyház papi szolgálata által teszi ezt a legszentebb Szentháromság dicsőségére. Valójában ez a hit misztériuma, mely az Eucharisztiában valósul meg: az Isten keze által teremtett világ Krisztustól megváltottan visszatér Hozzá.

9. Az Eucharisztia Jézus üdvözítő jelenléte a hívők közösségében és mint lelki táplálék az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján. Ez a magyarázata annak a féltő figyelmességnek, mellyel mindig körülvette az eucharisztikus misztériumot, s ami a zsinatok és a pápák tanításában is látható lett. Ezért csodálatosak a Trienti Zsinatnak az Eucharisztia szentségéről és a szentmise áldozatáról szóló határozatai. E határozatok vezérelték századokon át a teológiát és a katekézist, s Isten népe számára mind a mai napig az Eucharisztia hitében és szeretetében való állandó megújulás és gyarapodás dogmatikus hivatkozási pontjai. A közelmúltból három enciklikát kell megemlítenünk: XIII. Leó: Mirae caritatis (1902. május 28.),[5] XII. Pius: Mediator Dei (1947. november 20.),[6] VI. Pál: Mysterium fidei (1965. szeptember 3.).[7]

A II. Vatikáni Zsinatnak nincs ugyan külön dokumentuma az eucharisztikus misztériumról, de különböző szempontjait több dokumentumban is, főként a Lumen gentium Egyházról szóló dogmatikus és a Sacrosanctum Concilium szent liturgiáról szóló konstitúcióban tárgyalja.

Én magam a Péter katedráján végezett apostoli szolgálatom első éveiben a Dominicae Cenae (1980. február 24.)[8] apostoli levelemben szóltam néhány szempont szerint az eucharisztikus misztériumról és a papok életében való fontosságáról. Ez alkalommal még megindultabb és hálásabb szívvel folytatom ugyanazokat a gondolatokat, mintegy visszhangozva a Zsoltáros szavát: „Mit adhatok az Úrnak mindazért, amit nekem adott? Magasba emelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.” (115,12-13)

10. A Tanítóhivatal e megnyilatkozásaira a keresztény közösség belső gyarapodása volt a válasz. Kétségtelen, hogy a Zsinat liturgikus reformja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hívők tudatosabban, tevékenyebben és gyümölcsözőbben vegyenek részt az oltár szent Áldozatában. Továbbá sokfelé lett gyakori és az életszentség kimeríthetetlen forrása a szentségimádás. Az úrnapi körmenet az Úr kegyelmi ajándékaként évről évre örömmel tölti be azokat, akik áhítattal vesznek részt benne. De az Eucharisztia iránti hitnek és szeretetnek sok egyéb formáját is említhetnénk.

E ragyogó jelenségek mellett azonban, sajnos, nem hiányoznak az árnyékok sem. Vannak ugyanis helyek, ahol szinte teljesen kihalt az Eucharisztia imádása. Ehhez járulnak bizonyos egyházi körökben olyan visszaélések, amelyek elhomályosítják az Egyháznak e csodálatos Szentségről vallott helyes hitét és tanítását. Olykor meglehetősen csonkán értelmezik az Eucharisztia misztériumát. Megfosztván áldozati jellegétől, úgy tekintik, mintha nem volna egyéb, mint egy testvéri összejövetel, étkezéssel. Máskor elhallgatják az apostoli jogfolytonosságon alapuló szolgálati papság szükségességét, és az Eucharisztia szentségi jellegét csak az igehirdetés hatásának tekintik. Ebből következően itt is, ott is születnek önmagukban jószándékú ökumenikus kezdeményezések, olyan eucharisztikus gyakorlattal, mely ellenkezik az Egyház – hitét kifejező – fegyelmével. Hogyan ne fejeznénk ki mindezért mélységes fájdalmunkat? Az Eucharisztia túlságosan nagy ajándék ahhoz, hogy megengedhetne leszűkített és kétértelmű értelmezéseket.

Bízom abban, hogy Enciklikám hatásosan hozzá fog járulni az elméleti homály oszlatásához és az elfogadhatatlan gyakorlatok megszüntetéséhez, hogy az Eucharisztia továbbra is a maga misztériumának teljes fényében ragyoghasson.

Az enciklika teljes szövege megtalálható itt.

Létrehozva 2012. október 5.