“Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek szolgája.” (Mk 9,35)

Előttünk vezet az országút, nagy a forgalom. Emberek munkába mennek, munkából jönnek. Mindig, mindenütt csak a munka, a munka… De ez a feladatunk! Erre születtünk. Így szól a közmondás is: “Az ember a munkára születik, mint a madár a repülésre!” Sajnos sok embert a munka eltávolít Istentől. Vajon törvényszerű következmény ez?

Nemcsak a munkával vagyunk így, hanem a munka gyümölcsével is! Akár az anyagiakra, akár a szellemi megbecsülésre gondolunk. Milyen sok emberben ébred nagyravágyás a sikeres munka nyomán, vagy a ranglétrán való előrehaladáskor. Ugye milyen sokszor tapasztaljuk azt, amiről az evangéliumban hallunk: a versengésről. Komoly szó, amit Jézus mond tanítványainak: “Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek szolgája.” Példaképnek állítja tanítványai elé a gyermeket! Ilyenek legyetek! A gyermekkel együtt fogadjátok be a szellemet, mert azzal Jézust és a mennyei Atyát fogadjátok magatok közé. Az őskeresztények sokkal világosabban látták ezekből az elvárásokból következtethető összefüggéseket, mint mi! Ezért volt az, hogy az ókorban a keresztényeket azonnal fel lehetett ismerni. Wiesemann Fabiola c. könyvében olvassuk ezt a párbeszédet. Dioklecián császár két nemese beszélget: “Én jobban szeretem a keresztény rabszolgát. Tíz rabszolga között, ha egy is keresztény, én azonnal felismerem! – Miről? – A becsületes munkájáról!” Lám nem az emberi élet körülményei távolítanak el Istentől, hanem az embernek a felfogása. Vajon ma tíz munkás ember, vagy tíz vezető beosztású ember között, akad-e egy mélyen vallásos, akit biztosan felismerhetnénk? Reméljük! Ámbár ebben biztosak nem lehetünk!

Sokszor hallunk ilyen kijelentést, ha valakinek nagyon jól sikerül egy terve, vagy megmenekül valamilyen nagy bajból: “Téged nagyon szeret az Isten!” És ez igen nagy valószínűséggel mondható, hogy így is van! De itt is el kell gondolkodnunk az előzményekről. Arról, ami Isten szeretetét felénk hajlítja. Viennay szent János élettörténetében olvastam, hogy szőlőjében a legmagasabb ponton volt egy szobra a Szűz Anyának és a szent, amikor a nap hevétől kínozva dolgozott a szőlőben így fohászkodott: “Mindjárt ott leszek nálad Szűz Anyám, és akkor ott megpihenek!” Szakad a verejtékünk? Nehezen viseljük a munka terhét? Mondhatjuk mi is: Jézusom, feléd tartok, közeledem országod felé. Megszenteli munkánkat e fohász. Megszenteli áldozatunkat, szenvedéseinket. Észre vesszük embertársainkat gondjaikkal, bajaikkal. Nem a magunk sorsának igazgatása jár az eszünkben!

Nem értem sokszor, hogyan is történhetett az, hogy Jézus a szenvedéseiről beszél szeretteinek, azok pedig oda sem figyelnek, mert arról vitatkoznak, hogy ki a legnagyobb közöttük! De el kell fogadnom: az ember ilyen nehéz felfogású! Nem igen értjük a szenvedés értelmét. Nevetségesen apró dolgokon disputálunk! És ezt olyan komolyan tesszük, hogy már maga az elszomorító! Úgy vélem az az igazi érték, az az igazi kiváltság, melyet a “betegek kenetével megkent szem” is értéknek, kiváltságnak lát. Ha ilyen szempontok szerint élnénk egészen más lehetne a világ!

Urunk, segíts ebben!

Forrás: Végsheő Dániel – Egy szívvel és egy szájjal (parochia.hu)

Létrehozva 2016. augusztus 12.