“Nábótot megkövezték, s meghalt.”

Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak ezek a véres történetek, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé. 

A bűn sohasem elszigetelt cselekedet, hanem lavinaszerű láncreakciót előidéző jelenség; minél jobban belebonyolódik az ember, annál tehetetlenebbül sodródik, s annál jobban kényszerítve érzi magát, hogy folytassa, amit elkezdett. A gyilkosság pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, mert a bűnösnek elviselhetetlenül útjában lesz az igaz, és céljai elérésére, lelkiismeretének megnyugtatására nem talál már más módot, mint a fizikai megsemmisítést. És itt nemcsak az őrült diktátorok által levezényelt koncepciós perekre és tömeges kivégzésekre kell gondolnunk, hanem a hasonló nagyságrendű magzatgyilkosságokra is, vagy az eutanáziára, melyeknek hátterében ugyanaz a gátlástalan, megfékezhetetlen önzés húzódik meg. 
Fölmerül a kérdés, mi az egyén felelőssége egy olyan társadalomban, amely szentesíti a gyilkosságnak durvább vagy kifinomult formáit? Lehet-e ez alól kivonnunk magunkat? Remélhetünk-e felmentést és kíméletet megalkuvásaink miatt? Emberinek nevezhető-e egyáltalán az az élet, amely mások erőszakos halálából sarjad?
Aligha kerülhetjük ki, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy nem csupán a keresztény lét, de a pusztán emberi (emberhez méltó) lét is csak akkor működik normálisan, ha benne van a vértanúság lehetősége. A mindenáron való túlélésre törekvés kifordítja az embert önmagából, megfosztja méltóságától. A mindhalálig vállalt meg nem alkuvás viszont halhatatlan értéket ad az emberségnek, s miközben közvetve-közvetlenül igazolja Jézus Krisztus értünk vállalt halálának értelmes voltát, a győztes feltámadás reményét is sejteti.

Forrás

Létrehozva 2012. június 18.