Ez a motu proprio teljes egészében a régi liturgiáról szól. Egyes megállapításai máig is érvényesek, míg más rendelkezései már nem értelmezhetők, mert a későbbi rendelkezések megváltoztatták. Ilyen például a zongora és a dobok kitiltása a templomból, hogy nők nem lehetnek kántorok vagy kórustagok; az énekeseknek karinget kell viselniük, és egy ráccsal el kell takarni a kórust, hogy a hívek ne láthassák őket. (A szerk.)

Motu proprio: TRA LE SOLICITUDINI

Nemcsak  az  Apostoli  Szentszéknek  – amelyet  a  Gondviselés  kikutathatatlan végzése  folytán, jóllehet  méltatlanul,  elfoglalunk -, hanem  minden  egyes  főpásztornak  apostoli  gondjai  között mindenesetre legelső a törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr háza ékességét, ahol a vallás fönséges  titkait  ünnepeljük,  és  ahol  a  keresztény  nép  összegyülekezik  részesülni  a  szentségek kegyelmeiben,  szentmisét  hallgatni,  a  legméltóságosabb  Oltáriszentségben  Jézust  imádni,  és  a nyilvános és ünnepélyes liturgikus ténykedések révén részesülni az egyház közös imádságában.

Semmit  sem  lehet  tehát  megtűrni  a  templomban,  ami  zavarja,  vagy  csak  csökkenti  is  a  hívek áhítatát,  semmit,  ami  helyénvaló  kifogásokra  és  botrányra  adhatna  alkalmat,  különösen  pedig semmi  olyant,  ami  egyenes  ellentétben  van  a  szent  cselekmények  méltóságával,  a  hely szentségével, szóval, ami nem méltó az imádság házához, az Úr fönségéhez. Nem akarunk kitérni részletesen  a  visszaélésekre,  melyek  e  tekintetben  előfordulhatnak,  figyelmünket  egy  olyan visszaélésre  fordítjuk,  amely  a  legelterjedtebbek,  a  legmeggyökerezettebbek,  a  legnehezebben kiirthatók egyike, amely – fájdalom – nem egyszer ott is előfordul, ahol minden más dicséretre méltóan  rendes  és  csinos,  ahol  a  szertartások  szépek  és  előírás  szerint  mennek,  ahol  a  papság nagy  számmal  van  képviselve,  s  ahol  a  szertartást  végzők  méltóságot  és  áhítatot  tanúsítanak.

Ilyen a visszaélés a zene és egyházi ének terén. Valóban, részint e művészeti ág természete miatt, mely önmagában folytonosan változó, részben az ízlésnek és szokásoknak az idők folytán támadt változásai miatt, részben a gyászos befolyás miatt, melyet a színházi és profán irány gyakorol az egyházi szent irányra, részben a zene közvetlen eredménye, az élvezet miatt, amelyet nem mindig könnyű  a  törvényes  határok  közé  szorítani,  részben  végre  a  számos előítélet  miatt,  amelyek  e  tárgy  körül  még  tekintélyes  és  jámbor  személyeknél  is  könnyen keletkeznek  és  makacsul  fönnmaradnak  –  mindez  okok  miatt  észlelhető  és  tényleg  megvan  a folytonos  törekvés  kitérni  abból  a  helyes  irányból,  melyet  a  cél  határozott  meg,  a  melynek kedvéért  az  ének  és  zene  az  istentisztelet  szolgálatába  fogadtatott,  s  amelyet  az  egyházi törvények, az általános [egyetemes] és részleges konciliumok [zsinatok] előírásai, a római szent kongregációknak és elődeinknek, a római pápáknak sokszor megújított rendeletei igen világosan meghatároztak. 

Szíves  örömmel  s  a  legnagyobb  megelégedéssel  elismerjük,  hogy  e  tekintetben  az  utolsó évtizedek folyamán az örök városban, Rómában s hazánk sok templomában igen nagy haladás történt,  de  főképpen  néhány  nemzetnél,  ahol  tehetséges  s  az  istentisztelet  iránt  buzgólkodó emberek a Szentszék jóváhagyásával s a püspökök vezetése alatt virágzó társulatokká alakultak, s majdnem minden templomban és kápolnában osztatlan tiszteletet vívtak ki az egyházi zenének.

Ezen  vívmány  azonban  még  távolról  sem  lett  közbirtoka  mindenkinek,  és  ha  saját tapasztalatunkra  hivatkozunk,  valamint  ha  tekintetbe  vesszük  a  sok  panaszt,  amely  hozzánk érkezett  minden  oldalról  ezen  rövid  idő  alatt,  amióta  az  Úr  kegyelme  csekély  személyünket  a római  pápaság  legfőbb  trónjára  emelte,  minden  további  halogatás  nélkül  legelső kötelességünknek tartottuk, hogy fölemeljük szavunkat s megrójuk és kárhoztassuk mindazt, ami az istentiszteletben s az egyházi ténykedésben az említett iránytól eltér. Minthogy a mi legforróbb óhajunk,  hogy  az  igaz  keresztény  szellem  mindenképpen  fölvirágoztassék,  s  minden  hívőben megőriztessék,  mindenekelőtt  a  templom  szentségére  és  méltóságára  kell  ügyet vetnünk,  ahol  a  hívők  éppen  azért  gyűlnek  össze,  hogy  ezt  a  szellemet  a  legelső  és elkerülhetetlenül szükséges forrásból merítsék, amely nem más, mint a szent titokban s az egyház nyilvános és ünnepélyes imáiban való tényleges részvétel. És hiába várjuk, hogy az Ég bőséges áldása  reánk  szálljon,  amikor  a  Magasságbelinek  hozott  áldozatunk  ahelyett,  hogy balzsamillatként szállana föl hozzá, inkább kezébe adja azt az ostort, amellyel az isteni Üdvözítő egykoron kiűzte a templomból annak méltatlan megszentségtelenítőit.   

Éppen  azért,  hogy  mostantól  fogva  senki  se  mentegetőzhessék  azzal,  hogy  nem  ismerte kötelességét,  és  hogy  véget  vessünk  minden  kételynek,  amely  néhány  szabály  értelmezésében fölmerült,  jónak  tartottuk,  hogy  röviden  rámutassunk  azon  alapelvekre,  amelyek  az istentiszteletnél  alkalmazott  egyházi  zenét  szabályozzák,  és  hogy  egyszersmind  összefoglaljuk egy általános táblázatban az egyház főbb szabályrendeleteit, amelyek az e tekintetben előforduló visszaélések  ellen  irányulnak.  És  éppen  e  célból  saját  elhatározásunkból  s  a  kérdés  teljes ismeretéből közzé tesszük jelen “instrukció”-nkat, amelynek mi apostoli hatalmunk teljéből, mint az egyházi zene jogi kódexének a törvényerejét adjuk, s annak lelkiismeretes megtartását jelen kéziratunk útján mindenkinek kötelességévé tesszük.

Az enciklika szövege elovasható itt.

Létrehozva 2018. augusztus 3.