Nem szabad figyelmen kívül hagyni két magas rangú prelátus felszólalását: az egyik Robert Sarah bíboros, aki április 9-én a kameruni püspökökhöz fordult, a másik Walter Brandmüller bíboros, aki március 30-án a kath.net-en írt németországi honfitársainak.

Bár a tartalom, hangvétel és modor különbözik, mégis ugyanazt a hangot ütik meg: Krisztus menyasszonya iránti igaz szeretettől vezérelve az apostolok utódai arra szólítják fel nyájukat, hogy az Egyházon belül szerezzék vissza a hitet – mindenki a saját helyzetének megfelelően teljesíti sajátos feladatait – püspökként, papként vagy laikusként. A bíborosok szívből jövő kérése a jelenleg is zajló szinódusi zsinat félidejében hangzik el.

Sarah bíboros a Kamerunban elmondott felkavaró beszéde elején méltatta püspöktársait a Fiducia supplicansra adott „bátor és prófétai” válaszukért, melyben elutasították az azonos nemű pároknak a vatikáni dokumentum által engedélyezett megáldásának lehetőségét. „Emlékeztetve a katolikus tanításra ebben a témában” – mondta a bíboros -, „önök nagyban és mélységesen szolgálták az Egyház egységét. Az igazságra való emlékezéssel a lelkipásztori szeretet művét végeztétek el.”

Különösen az afrikai püspököktől várják el széles körben, hogy ha kell, határozottan állást foglaljanak a szexuális erkölcs kérdésében a szinódus közelgő második ülésszakán októberben, és Sarah bíboros ragaszkodott ahhoz, hogy „alapvető fontosságú”, hogy ezt „a hit egysége és nem egyes kultúrák nevében” tegyék.

A Fiducia Supplicans elleni egyértelmű ellenállásukat a vatikáni hatóságok Afrika „különleges eseteként” utasították el. Ez az elutasítás visszhangozta Walter Kasper bíboros hírhedt megjegyzéseit, aki, amikor a 2014-es Családi Szinóduson az afrikai püspökök homoszexualista programmal szembeni ellenállásáról beszélt, jegyzőkönyvbe vette, hogy „ne mondják meg túlságosan, hogy mit kell tennünk.”

Sarah bíboros ezzel éles ellentétben elítélte azt az elképzelést, hogy az afrikai püspökök bizonyos, Afrikára jellemző kulturális adottságokra hivatkozva utasítsák el az azonos nemű párok megáldását, és sürgette a püspököket, hogy „nagy éberséggel” vigyázzanak erre a pontra a szinódus következő ülésszaka előtt. A guineai bíboros kifejtette:

„Néhányan Nyugaton azt akarják elhitetni velünk, hogy ti az afrikai kulturális partikularizmus nevében cselekedtek. Hamis és nevetséges ilyen célokat tulajdonítani neki! Egyesek az intellektuális neokolonializmus logikájával azt állították, hogy az afrikaiak kulturális okokból ’még’ nem állnak készen arra, hogy megáldják az azonos nemű párokat. Mintha a Nyugat megelőzné az elmaradott afrikaiakat. Nem! Ti az egész egyház nevében szóltok ’az evangélium igazságának nevében, valamint az egész emberiség emberi méltóságáért és üdvösségéért Jézus Krisztusban’. Az egy Úr, az egyház egy hitének nevében szóltatok. Mikor kellene a hit igazságát, az Evangélium tanítását valaha is alávetni egyes kultúráknak? A kultúrákhoz igazodó hitnek ez a látomása felfedi, hogy a relativizmus milyen mértékben osztja meg és rontja meg az Egyház egységét.”

Sarah bíboros a továbbiakban elítélte a „relativizmus diktatúráját”, úgy jellemezve azt, hogy „a kulturális alkalmazkodás ürügyén bizonyos helyeken lehetővé teszi a tanítás és az erkölcs megsértését”. Így fogalmazott:

„És hamis udvariassággal azt fogják mondani nektek: “Nyugodjatok meg, Afrikában nem fogjuk rátok erőltetni ezt a fajta újítást. Kulturálisan még nem álltok készen erre”.

„De minket, az apostolok utódait arra rendeltek, hogy ne a mi kultúránkat, hanem a hit egyetemes egységét hirdessük és védjük! A ti szavaitokkal élve, kameruni püspökök, ’az evangélium igazságának nevében és az egész emberiség emberi méltóságáért és üdvösségéért Jézus Krisztusban’ cselekszünk. Ez az igazság mindenütt ugyanaz, Európában éppúgy, mint Afrikában és az Egyesült Államokban.”

Természetesen az európai misszionáriusok voltak azok, akik egykor Afrikát evangelizálták, és felismerve a „Gondviselés titokzatos tervét”, Sarah bíboros azt javasolta, hogy „most éppen az afrikai püspöki karok azok, akik a hit egyetemességének védelmezői a töredékes igazság híveivel szemben; a hit egységének védelmezői a Nyugat kulturális relativizmusának híveivel szemben.”

Úgy vélte, nem meglepő, hogy „Afrika püspökei szegénységükben ma ennek az isteni igazságnak a hírnökei a Nyugat egyes püspöki karjainak hatalmával és gazdagságával szemben”, mert „ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1Kor 1,28)

Az igazság e relativista széttagoltságának okairól elmélkedve Sarah bíboros „egyfajta pszichológiai félelmet” azonosított, amely a Nyugaton terjedt el: „a világgal való ellentmondástól való félelmet.” Különösképpen sok nyugati prelátusról szólva, akiket „megbénít a világgal való szembenállás gondolata”, akik „arról álmodoznak, hogy a világ szereti őket”, és valójában „elvesztették az akaratot, hogy az ellentmondás jele legyenek”, a bíboros összefüggésre mutatott rá az Egyházat ma sújtó gyakorlati ateizmussal:

„Úgy vélem, hogy korunk egyházát az ateizmus kísérti. Nem az intellektuális ateizmus, hanem ez a finom és veszélyes lelkiállapot: a folyékony és gyakorlati ateizmus. Ez utóbbi veszélyes betegség még akkor is, ha első tünetei jóindulatúnak tűnnek…

Tudatosítanunk kell: ez a fluid ateizmus a mai kultúra ereiben folyik. Soha nem nevezik meg, de mindenhová beszivárog, még az egyházi diskurzusba is. Első hatása a hit egyfajta elálmosodása. Elaltatja a reakcióképességünket, a tévedés és a veszély felismerését. Az egész egyházban elterjedt.”

A továbblépéshez vezető útként Sarah bíboros arra kérte püspöktestvéreit, hogy „gondolkodjanak másképp”. Könyörgött:

„Nem szabad engednünk a hazugságoknak! A fluid ateizmus lényege az igazság és a hamisság közötti kiegyezés ígérete. Ez korunk legnagyobb kísértése! Mindannyian bűnösök vagyunk az alkalmazkodásban, a bűnrészességben ebben a nagy hazugságban, ami a fluid ateizmus! Úgy teszünk, mintha keresztény hívők és a hit emberei lennénk, vallási szertartásokat ünneplünk, de a valóságban pogányokként és hitetlenekként élünk.”

A bíboros a számára adott minden spirituális erővel fejezte be nagyszerű felhívását, hogy más irányt találjanak az Egyházban:

„Lelkipásztorként teljes szívemből arra hívlak ma benneteket, hogy hozzátok meg ezt a döntést. Nem szabad pártokat teremtenünk az Egyházban. Nem szabad magunkat ennek vagy annak az intézménynek a megmentőinek kikiáltani. Mindez hozzájárulna az ellenfél játékához. De mindannyian dönthetünk ma: az ateizmus hazugsága nem talál többé helyet bennem. Nem akarok többé lemondani a hit fényéről, nem akarom többé kényelemből, lustaságból vagy konformizmusból hagyni, hogy a fény és a sötétség együtt éljen bennem. Ez egy nagyon egyszerű döntés, egyszerre belső és konkrét. … Ha a világot nem is tudod megváltoztatni, önmagadat meg tudod változtatni. Ha mindenki alázatosan így döntene, a hazugságok rendszere magától összeomlana, mert egyetlen ereje az a hely, amit mi magunk teremtünk benne magunkban. …

Kedves püspök testvérek, azzal, hogy Isten hitet kínál nekünk, kinyitja a kezét, hogy mi is beletegyük a miénket, és engedjük, hogy vezessen minket. Mitől fogunk félni? A lényeg az, hogy kezünket szilárdan az övében tartsuk! … A hit szellemének megőrzése azt jelenti, hogy lemondunk minden kompromisszumról, azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandóak másként látni a dolgokat, mint a hit által. Azt jelenti, hogy Isten kezében tartjuk a kezünket…

A hit egyszerre termel erőt és örömöt. ‘Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?’ (Zsolt 27,1) Az egyház haldoklik, keserűség és pártoskodás fertőzi, és csak a hit szelleme képes megteremteni a hiteles testvéri jóindulatot. A világ haldoklik, hazugságok és rivalizálás emészti, és csak a hit szelleme hozhat békét.”

Walter Brandmüller bíboros, aki az év elején ünnepelte kilencvenötödik születésnapját, ugyanerről a problémáról – az egyházon belüli hitvesztésről – írt, de német honfitársaihoz fordulva. Azzal kezdte, hogy – ahogyan az várható volt – a „szinodális út” „már régen eltévedt”. Sajnálatát fejezte ki az egyházi adóból származó milliók „gondatlan pazarlása” miatt, és ami „sokkal rosszabb”, a „hit és erkölcs központi kérdéseiben” még a püspöki karon belül is fennálló nézeteltérések miatt, melyek „2súlyos károkat okoznak az egész Egyházzal való egységnek”, ami „eretnekségről és skizmáról” szól. A bíboros ehhez a „tömeges hitehagyást” tette hozzá, kiemelve, hogy a megkeresztelt katolikusok mintegy öt százaléka vesz részt az egyház vallásos, szentségi életében.

„Meddig fogja még az apparátus folytatni működését” – kérdezi a bíboros -,  „figyelmen kívül hagyva, hogy milliók hagyják el az egyházat, amíg az adománygyűjtő doboz tele van?” Elmélázik „a német gazdasági csoda sikerén” a második világháborút követően, amely „a materialista korszellem egyre sűrűbb felhőjét” hozta magával, és kezdte „eltakarni a kilátást az égre”. Az anyagi javak áradatának eredménye „egy posztkeresztény, ateista társadalom, amelyben a kereszténységnek – az egyháznak – csak hiánypótló létezése van”, miközben figyelmen kívül hagyják, megvetik és harcolnak ellene.

A bíboros továbbá úgy gondolkodik, hogy „egy józan értékelés gyorsan feltárja, hogy az állam, a társadalom és az egyház közötti korábbi partnerség újjáélesztésére tett kísérletek már rég reménytelenné váltak”.

„A legújabb törvényhozás” – jegyzi meg – „a házasság, a család és az egészségpolitika területén is olyan normákat állított fel, amelyek megcsúfolják a keresztény erkölcsi és társadalmi tanításokat, sőt a klasszikus ókor óta kialakult antropológiát is”. Azt a következtetést vonja le, hogy „alig van kizárva bármilyen elképzelhető perverzió – a mesterséges megtermékenyítéstől az eutanáziáig és az asszisztált öngyilkosságig”.

Ennek következtében egy kereszténynek, egy katolikusnak „oázisokat kell találnia és teremtenie ebben az emberi, kulturális sivatagban, amelyben még szabadon lélegezhet és túlélhet”. A bíboros elmagyarázza az egyetlen lehetségesnek látott utat:

„Most tehát az adott körülményektől függően meg kell kezdeni az átmenetet a nemzeti egyházból a közösségi egyházba, amennyire csak lehet, fájdalmas megszakítások nélkül…

Ezzel együtt a papok önmagukról alkotott képére is határozottabb hangsúlyt kell fektetni.”

A bíboros itt a régi papszentelési rítusra utal, ahol a pap feladatait felsorolták: szent áldozatot bemutatni, áldást adni, vezetni a gyülekezetet, prédikálni és keresztelni.

„Jelzésképpen” – mutat rá Brandmüller bíboros – „nincs szó plébániai adminisztrációról, bizottságokról, vagyonkezelésről, szociális intézmények vagy más munkák irányításáról”. Ahogy a középkorban, úgy ma is inkább a hagyományos szentelési rítusban meghatározott feladatok listája az a munka, amelyre a papot felszentelik.

Továbbá „ezt a megkülönböztetést, amely a papnak csak a praeesse-t – a gyülekezet fölötti „elnöklést” vagy vezetést – tartja fenn, azért kell megtenni, hogy a papnak szabadságot adjon arra, hogy betölthesse tényleges küldetését: az igehirdetést, a liturgiát, a szentségek kiszolgáltatását és a pasztorális gondoskodást”, melyet mások nem tudnak betölteni.

Brandmüller bíboros a „laikusokra” fordítva figyelmét arra buzdítja őket, hogy kövessék saját hivatásukat: „Felelősségi területük nem a szószék és az oltár, hanem – ahogy a II. vatikáni zsinat hangsúlyozza – ’a világ’, amelyben az egyháznak be kell töltenie küldetését.”

„Az ilyen munkamegosztás” – érvel a bíboros -, „amennyiben a munkatársakat bölcsen választják meg, és kölcsönös bizalom uralkodik, lehetővé teszi a pap számára, hogy időt nyerjen a prédikációkra, a katekézisre, a pasztorális beszélgetésekre, valamint saját lelki életére való lelkiismeretes felkészüléshez.”

A bíboros hangsúlyozza, hogy „a tapasztalat azt mutatja, hogy a laikusok és a papok nem léphetik túl kompetenciájuk határait”. A papoknak „ellenállniuk kell annak a kísértésnek, hogy építőmesterként, vagyonkezelőként vagy más világi területeken szerezzenek hírnevet maguknak”, a laikusoknak pedig „nem szabad a szószéket és az oltárt ’munkahelyüknek’ tekinteniük.”

Végezetül reményét fejezi ki a valódi komplementaritás iránt, amely egyaránt tiszteletben tartja a papság és a laikusok szerepét, és amely ma is megmutatja missziós hatását:

„Minél inkább az egyház arcába fúj az istentelen korszellem, annál inkább szükségessé válik a hívek és a papok közötti szoros szolidaritás. Talán akkor, mint egykor, a mai ’pogányok’ is azt mondják majd a keresztényekről: ’Nézzétek, hogy szeretik egymást!”

„Valójában” – mondja – „az eleven közösségek, mint szigetek a tengerben, biztos menedéket nyújthatnak a korszellem hullámain céltalanul sodródó embereknek.”

Visszhangozzék Sarah bíboros és Brandmüller bíboros észrevételeinek igazsága az egész világon, elérve a püspököket, papokat és laikusokat Kamerunon és Németországon túl is. Az ő hangjuk az apostolok utódainak a hangja, amely nyájukhoz szól, mindenkinek megadva a neki kijárót – megerősítve az igazakat, bátorítva a csüggedteket és hívva az eltévedteket, hogy visszataláljanak az útjukra. Legyen még több ilyen hang!

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 18.