“Ha nem látnám a reményt, nem tudnék ezért küzdeni”

Böjtről, ünnepről, a kicsik és nagyok neveléséről, az ész általi megtérésről és még sok minden másról mesélt Olaj-Rabóczky Anett a Katolikus Válasznak. Anett az abortusz.hu alapítója és szerkesztője, maga átesett egy abortuszon, de ma négygyerekes családanya, és küldetésének érzi, hogy az abortuszon gondolkodó anyákon segítsen tanúságtételével és hitével.

Szókimondó vagy az abortusszal kapcsolatban: az abortuszt „ölésnek” nevezetd eufemizmusok helyett. Hogyan fogadják tőled az emberek? Nem ér kritika ezzel kapcsolatban? 

Egyelőre nem kaptam kritikát ez ügyben. Sajnos, ez a tény, még ha rosszkedvünk is lesz tőle. Tapasztalatom szerint az emberek nagyon félnek az abortuszról beszélni: vagy azért mert érintettek, vagy ha nem, akkor is úgy gondolják, hogy ez teljesen magánügy.

Hogyan ítéled meg korunkat általánosan más korokhoz képest? Jogos a halál kultúrája elnevezés, amit II. János Pál használt? 

Régen is sok ember halt meg háborúkban, öldöklésben, bár a népesség viszonylatában is csak töredéke a világon ma megtörténő évi 50 millió abortuszhoz képest. A nagy különbséget mégis inkább a tálalás módjában látom: a régi nagy háborúk idején a felek nem titkolták, hogy a szándékuk egymás kiirtása. Ma a “humanizmus”, az “egészségügy”, a “családtervezés” és legfőképpen az “önrendelkezés” csúnyán félrevitt fogalma mögé bújnak az abortuszt propagálók és gyakorlatilag az élet /a felnőtt nő/ védelmezőiként tüntetik fel magukat.

Miben látod a reményt, hogy az emberiség egyszer túl lesz az abortusz kérdésén, mint ahogy – legalábbis elméletben – már túljutottunk a rabszolgaság kérdésén? 

Ha nem látnám a reményt, nem tudnék ezért küzdeni. Tehát hiszem – legalábbis elméletben – hogy az abortusz megszüntethető, hogy az emberek szép lassan végig gondolják, és azt mondják, hogy ez nekünk nem kell többet. Ráébrednek arra, hogy az abortusz az azt megelőző nehéz helyzetre /legyen az pénzügyi, lelki vagy bármilyen más nehézség/ nem hogy nem megoldás, hanem éppen a probléma megtöbbszörözése és elmélyítése. Sajnos, erre nagyjából rájönnek az érintettek, de sokszor csak utólag.

Azt mondod „a normális világért szól a küzdelem”. De hogy ez mit jelent, arról embereknek különféle elképzeléseik vannak. Konkrétan cél-e az abortusz teljes betiltása szerinted? Lehet-e más a cél? Milyen stratégiai kompromisszumokat látsz szükségesnek az úton a végcél felé?

A dolog természeténél fogva nem lehetnek félmegoldások, hiszen vagy hisszük, hogy a magzat egy ember, akinek 10-12 hetes korában – amikor az abortuszok zöme történik – már dobog a szíve, érzelmei vannak, adott esetben halálfélelme, vagy elkezdődik az alkudozás a határok meghúzásáról, és az már szerintem veszett fejsze nyele.

A mai magyar abortusz törvény négy kategóriában engedélyezi az abortuszt: ha az anya életét veszélyezteti a várandósság, ha a babáét, ha bűncselekmény következtében fogant a baba és a negyedik: ha az anya “súlyos válsághelyzetre” hivatkozik. Ma Magyarországon az abortuszok 97%-át a negyedik kategóriával indokolják, amiben ott van minden olyan abortusz, mint amilyen az enyém is volt annak idején: úgy éreztem, hogy nem jókor jön a baba, még élni akarok. Ha stratégiai kompromisszumot kellene választani, akkor mindenképpen legelőször ezeket a lányokat kell megszólítani: megértetni velük, hogy micsoda hatalmas döntést hoznak nem feltétlenül megalapozottan.

Mint filozófus, mit gondolsz arról az érvelésről, hogy képmutatás tiltakozni az abortusz ellen, amíg az életpártiak nem adnak pénzt is a gyerek eltartására?

 “Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok…” – az életemben nagyon sokszor felfénylett már ennek a szentírási résznek az igazsága. Sok segítő szervezet működik ma az országban, és úgy látom, a magánemberek is mindig megmozdulnak, ha valaki segítséget kér tőlük, főleg ha egy kisbaba elhelyezéséről, felruházásáról van szó. Persze borzasztó nehéz életkörülmények, hatalmas szegénység van sok családban, ahol minden nap egy óriási küzdelem a létért. Mégis, közelről is látva őket, egyértelmű, hogy a szegénységben fogant babára sem válasz az abortusz. Lehet örökbe- vagy nevelőszülőkhöz adni, vagy segítséggel felnevelni. Mert mi másban mutatkozik meg a gyermekünk iránti szeretetünk, mint hogy engedjük élni?

Micsoda kifacsart, ördögi logika azt mondani, amit annak idején én is gondoltam: inkább abortusz, mint hogy az én gyerekem másnál nevelkedjen!

A katolikusok kezében van egy csodálatos fegyver az abortusz ellen, ami ugyan néhány éve már létezik Magyarországon, de reményeink szerint most sokkal többen fogják majd megismerni egy új kezdeményezés: a József Szövetség munkája nyomán: ez a lelki adoptálás. Mi a lengyelektől vettük át az itthon használt formát, a pálos rend hozta be először a templomaiba nálunk: többnyire Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén szentmise keretében ünnepélyes fogadalmat tesz az ember, hogy lelkileg örökbefogad egy abortusztól veszélyeztetett magzatot és 9 hónapon keresztül naponta imával kíséri. Csodás gyümölcsei vannak, és nem utolsósorban nagy segítség az abortuszon átesetteknek a gyógyulásban. A lelkiadoptalas.huhonlapon lehet róla tájékozódni, mindenkit bátorítok, hogy csatlakozzon, beszélje rá a plébánosát, ha eddig esetleg nem volt, hogy az évi 30 ezer magyarországi abortuszra legalább ennyi lelki adoptálással válaszolhassunk!

Méltattad II. János Pál A test teológiája c. munkáját, melyet Christopher West népszerüsít nagy sikerrel. Hogyan lehet fiataloknak a legjobban megtanítani a házasság értékét, amiből aztán következik, a házasság előtti tisztaság vágya?

Nagyon nehéz kérdés, és sajnos, erről nem tudok hitelesen beszélni. Mégis ezt látom egyedüli lehetőségnek a kitörésre, mert az abortusz már “csak” egy következmény, valami mélyebb probléma tünete. Ez pedig nem más, mint a rendezetlenség, az értékek hiánya vagy gyengesége valakinek az életében.

A saját gyermekeinknek úgy szoktuk próbálni megmutatni, hogy rávezetjük őket egy-egy közösen megküzdött feladattal, vagy egy kevésbé kényelmes, de aztán boldogító programmal, hogy mindig arra fognak jobban emlékezni, és az lesz nekik fontosabb emlék, amiért megküzdöttek, ami nem színtisztán az élvezetről szólt, hanem a küzdelemről, netán szenvedésről. De még nekem is ezzel érvel a férjem egy-egy aktívabb nyaralás előtt…

Szóval én sem tudok mást mondani, mint ami oly sokszor elhangzik manapság: a házasság munka, vagy ha úgy nézzük, küldetés, sok-sok áldozathozatallal. Az értékek a mélyben vannak – bennünk is -, fel kell hoznunk a másikból. Ha minden nap krémest akarunk enni pezsgővel, akkor pár nap múlva elémelyedünk az egésztől, gyomorrontásunk lesz. Minden felszínes örömnek van másnapossága. Ha viszont megismerkedünk a vajas kenyérrel vagy a böjttel, akkor értékelni fogjuk a kevésbé tökéletes dolgokat is, és a magunkba vetett bizalmunk is helyreáll. A fiataloknak tehát nem egy távoli eszménykép, hanem a saját, igazi boldogságuk megtalálása érdekében lenne jó megtartani a házasság előtti tisztaságot.

Ha jegyesoktatásra jönne hozzád egy katolikus pár, akik már együtt élnek és ágyba is bújnak egymással, és nem látják mindezt gondnak, számukra mit mondanál?

Megkérdezném tőlük, hogy mi a jövőképük, hová tud fejlődni a kapcsolatuk, mivel lesz több a házasságban, ha már mindent megkaptak most? És megpróbálnám elképzeltetni velük, hogy milyen lehet a szexualitásban megélt teljes átadottságot úgy megélni, hogy a másik tényleg arra tett esküt, hogy elkísér a koporsómig, mindenen keresztül, illetve micsoda különbség odaadni magunkat testileg a másiknak, hogy ez az eskü még nem történt meg.

Ezt a különbséget én – megint csak utólag – nagyon élesen megéltem, és az ember ilyenkor már nem tudja összekapirgálni azt az egyszervolt gyönyörű kincset, az érintetlenségét, amivel szíve szerint megajándékozná élete szerelmét.

Mit tartasz katolikus nőként a fogamzásgátlásról (óvszer, hormon, stb.)? Az Egyház tanítása megélhetetlen szerinted?

Ma nagyon nehéz lehet – de hangsúlyozom, hogy én nem próbáltam.

Ha fogamzásgátlókat használunk, akkor úgy élünk szexuális életet, hogy “nem tudjuk, mit cselekszünk.” Az egyszeri nőgyógyász szavaival: “Ha valaki szexuális életet él, védekezhet ugyan, a terhesség csupán idő kérdése.” És ha megfogan a lány, akkor a szexnek egy sokkal mélyebb rétege tárul fel gyorsan: egy új ember megszületésének aktív kezdeményezői lettünk.

Kutatásokból megtudhattuk, hogy mennyire torzul a nő biokémiai “szimata” a párválasztás során, amikor például gyógyszert szed: teljesen más típusú férfit talál vonzónak, mint alapesetben, amikor nem torzítja hormonokkal a belső egyensúlyát. Ez pedig egy életre kihathat.

Kisgyerekes szülők sokszor előre rettegnek, mind attól, hogy nekik egyszer beszélgetniük kell majd a gyerekeikkel a szexualitásról, és attól is, hogy a kamaszgyerekük erre egyáltalán nem lesz vevő. Mit tehet egy szülő, hogy gyermekei természetesen ráérezzenek a szexualitás törékeny szépségére, és tabuk nélküli szabad légkörben lehessen erről otthon beszélni?

Ami nekünk nem tabu, az szerintem a gyerekeinknek sem az.

Ha az élet részeként, természetes elemeként tálaljuk a szexualitás kérdéseit, vagy akár a halált, akkor döbbenetesen érett kérdéseket és őszinte érdeklődést kapunk a gyerekeinktől.

Hiszel az ördögben. Nem meghaladott szimbolikus figuráról van hát szó? Mit mondanál egy katolikusnak, aki nem hisz benne?

Az ördög olyan valós, mint bármelyikünk. A Szentírás nagyon sokszor, ha jól tudom, több százszor említi az ördögöt, és nem mint mesebeli szörnyecskét, hanem egy olyan valóságos szellemi lényt, akinek légiói vannak, és a célja az emberi lelkek elrablása az örök kárhozatra.

Az is lehet, hogy nem vesszük komolyan Jézus szavait, de akkor végül is bármelyik kijelentését relativizálhatjuk. Én magam többször egészen kézzelfoghatóan éreztem a Sátán jelenlétét, de több olyan személyt ismerek, akik a szemükkel is látták.

Ezek teljesen normális, nem is feltétlenül mélyen hívő emberek. Nagyon tanulságos don Gabriele Amorth, a Vatikán hivatalosan kinevezett ördögűzőjének könyveit olvasni, vagy például Bamonte atyáét.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2018. március 9.