Mennyei franchise: mit akarnak a katolikus karizmatikusok?

A kereszténységnek ma az ősegyházhoz hasonlóan egy kulturálisan idegen környezetben kell helyt állnia – mondja Kunszabó Zoltán, a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás vezetője a Mandinernek. Kunszabót a mozgalom ötvenedik évfordulója kapcsán kérdeztük a karizmatikusok és egyáltalán, a katolikus egyház előtt álló mai kihívásokról. A mozgalom november 11-én, szombaton tartotta háromezres ünnepi összejövetelét az újpesti Jégcsarnokban. 

Azt hihetnénk, hogy ha egy katolikus közösség vezetőjével ülünk le beszélgetni, pappal kávézunk majd. De ön világi.

Nem vagyok világi, mivel diakónus vagyok, ami már klerikusnak számít, az egyházi rend legalsó fokozata. Viszont ötgyermekes apuka is vagyok.

A diakónus az egyetlen  az egyházban, aki mind a hét szentséget felveheti, ezt csak a diakónus tudja megtenni, hiszen házas férfiakat is felszentelnek. Ezt még a pápa sem tudja utánunk csinálni…

Mit ünnepelt a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás szombaton?

Most a megújulás világszinten való indulásának kezdetét ünnepeljük. Ez a mozgalom teljesen spontán jött létre, és igazából nincsenek alapítói. De volt egy csoport, aminek a Szentlélek-tapasztalatához kötjük az indulást. 1967. február 18-án este egy amerikai lelkigyakorlatos házban katolikus egyetemisták, a Notre Dame Egyetem hallgatói és oktatói együtt töltöttek egy hétvégét, és azon tűnődtek, hogy a mai egyház miért nem olyan, mint amilyen az Apostolok Cselekedeteinek egyháza. Szóval hogy mi hiányzik ahhoz, hogy azt a dinamizmust, szellemi pezsgést, azt az erőt megtapasztalják és átadják. Miért nem olyan az evangelizáció, az igehirdetés, és miért nincsenek csodák, ami az ősegyházban mindennapos volt.

Az egyik esti imában pedig spontán módon „áttört” a Szentlélek, és ugyanazokat a dolgokat kezdték el tapasztalni, amit az első pünkösd leírásánál olvasunk a Szentírásban. Mély istentapasztalat, Isten szeretetének mély átélése. Fellépett a nyelvek adománya és kézrátétellel imádkoztak egymásért, felhangoztak próféciák.

Az ebből indult mozgalom aztán emberről emberre, futótűzként terjedt a világon.

Egyes teológiai irányzatok szerint az ilyen csodák az apostolok korával eltűntek.

A karizmatikus megújulás központi értéke a Szentlélek megismerése, akiről azt mondták, hogy ő volt az elfeledett isteni személy szinte a huszadik századig. És pont az előző század elején protestáns körökben kitört  pünkösdi karizmatikus ébredés váltotta ki azt a teológiai reflexiót, ami miatt megelevenedett a Szentlélekről szóló tanítás. A II. Vatikáni Zsinat kimondottan elhozta a Szentlélek teológiájának reneszánszát, és a Lumen Gentium című dokumentumban leszögezte, hogy a Szentlélek ma is szabadon osztogatja ajándékait. Az evangélium hirdetése, a tanúságtétel minden keresztény hívő feladata, nem csak a papoké. II. János Pál a Redemptoris Missio című missziós enciklikájában felfesti az Aposotolok Cselekedetei egyházképét, mondván, nekünk is úgy kell élni és cselekedni, a misszió alapfeltétele pedig a pünkösd. A katolikus egyház hivatalos tanítása szerint tehát teljesen rendben van, amit csinálunk.  A karizmatikus mozgalom egyébként egyszerre mélyen katolikus és mélyen ökumenikus.

Mi különböztet meg egy karizmatikus katolikust egy normál hívőtől?

Minden „normál” katolikus hívő párbeszédre törekszik Istennel, így nem sok különbözteti meg egy karizmatikustól. Nem gettóba zárva képzeljük el magunkat. Én karizmatikusnak tartom Barsi Balázst is, aki persze ezt valószínűleg kikérné magának. Odavagyok Balázs atyáért, akkor is, ha éppen kritizál minket. Minden katolikus valahol per definitionem karizmatikus is. Én inkább azt mondanám, hogy mi ebben pusztán csak tudatosabbak vagyunk, és belehelyezzük ebbe a bibliai perspektívába, ami nagyon megnyitja a hit világát. 

Hogy kell elképzelni, amikor valaki nyelveken beszél? Halandzsa tör fel belőle, vagy egy ókori nyelv, esetleg konkrétan egy mai nyelv, amit korábban nem tanult?

Az adományokat, tehát a karizmákat, amelyekre rákérdezett, a klasszikus teológia is felosztja rendes és rendkívüli adományokra. Szerintem ugyanakkor találóbb lenne megszokott és szokatlan karizmákról beszélni. Ugyanakkor az Újszövetség karizmalistái is keverve hozzák ezeket. Mi a megszokott? Vendégszeretet, diakónia, vezetőipesség, ilyenek. Szerintem a karizmatikus mozgalmat rá kell nyitni a megszokott karizmákra, hogy az egyházzal is megéljük az egységet, ugyanakkor a nem karizmatikus világot megnyitnám a rendkívüli karizmák felé. Egyébként betegeket, hajléktalanokat gondozni sokkal nehezebb, mint nyelveken szólni, számomra a karitatív tevékenység sokkal rendkívülibb. A nyelvek adománya játékos karizma, ami szellemi dimenziókat nyit meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valaki olyan nyelven kezd el szólni imádság, dicsőítés közben, amit ő maga sem ért. De nem extázisról beszélünk, hanem egy belső indíttatásról. 

És mire jó ez?

Szent Pál azt mondja, hogy aki nyelveken szól, önmagát építi, tehát az istenkapcsolatát építi.És a prófécia?Amikor a közösséggel már jobban benne vagyunk a dicsőítésben, eljutottunk abba az állapotba, hogy szemléljük Krisztust, ilyenkor szokott előfordulni, hogy valaki úgy érzi, régóta van benne egy-egy visszatérő gondolat, ami talán nem őtőle származik. És akkor ő ezt kimondja, mint Jézus aktuális üzenetét. A többieknek pedig meg kell ítélniük, hogy ez hiteles vagy nem. De ez sem extázisban történik, szeretném erről is lehámozni a túlzottan misztikus körítést. Isteni inspirációi minden hívőnek vannak időnként, maximum nem ilyen nyilvánvaló és nem mondja ki.

Az interjú elolvasható itt.

 

Létrehozva 2017. november 18.