Dávid Katalin előadása a Szentháromságról

A Budapesti Városmissziós Napok egyik nyitó rendezvényeként Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész „A Szentháromság” címmel tartott előadást a D-18 Könyves Kávéházban. Az estet Kunszabó Zoltán és az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség szervezte.

Dávid Katalin évtizedek óta kutatja a keresztény szimbólumok világát. Kifejtette: a képek, amelyek csak jelképei az Istennek, alapvető dolgok az életünkben. Sajnos ma már nem értjük meg ezeket a jelképeket, melyek emiatt nem érintenek meg minket, nem gazdagítják a lelkünket. Ez azért szomorú, mert a szimbólumok valójában iránytűk, útjelzők azon az úton, amely az „én” legmélyére vezet, személyiségünk lényegének, egyéni létünknek centrumába. A pszichológia elmúlt száz éve elsősorban erről a „mélymagról” szólt. Ott bent van a mi szakralitásunk, ami mindannyiunkat összeköt. A szakralitás nem valami különleges dolog, hanem minden embernek közös tulajdonsága. Amikor a Jóisten megteremtette az embert, azt mondta: a saját képemre és hasonlatosságomra.

Lelkünknek ez a mélysége – ahol olyanok vagyunk, mint a teremtő Isten, gyermekei vagyunk és egymás testvérei, a világban mindenkivel – a jelképek nélkül megközelíthetetlen. Ma már nem igényünk és talán már nem is tudunk önmagunkkal szembesülni, a lelkiismeretnek már nincs szava hozzánk, tetteink mérlegelése és vizsgálata ismeretlen fogalom, nem látjuk, mert nem is keressük önmagunk képességeit, és ezért nem is tudjuk tökéletesíteni személyiségünket. Így nem tudunk boldogok lenni. Ahogy azt Aquinói Szent Tamás mondta: a boldogság az, ha az ember a Jóistentől kapott képmását megőrizve, ahhoz hűen éli le az életét. Ha viszont nem tudunk lehatolni lelkünk legmélyére, akkor a társadalmi neurózist növeljük.

A nemzetközi hírű művészettörténész bemutatta a Szentháromság egyes személyeinek metaforikus jeleit. Jézus Krisztus jelképe a bárány. A Jordánnál Keresztelő János a feléje közeledő Jézusra mutatva így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1,29) Miért mondott János bárányt? Az Izajásnál megfogalmazott Isten szolgájára utalt e szavakkal, hiszen arámul a szolga és a bárány azonos szó. Így az evangélium e mondatában valójában a prófétai Isten szolgája és a pászkabárány egybeolvadt szimbólumban jelenik meg. Miért rögzült mégis a bárány? A Mindenható az egyiptomi kivonulást megelőző rettenetes éjszakán egy öldöklő angyalt küld, aki büntetésből, mert a fáraó nem engedte elmenni őket, elpusztít minden újszülöttet, de megkíméli Izraelt, mivel az Úr parancsa szerint minden házban leölnek egy bárányt, és a vérével megkenik a ház ajtaját.

Ez az a jel, ami távol tartja az Úr haragját, az angyal nem tér be oda, nem öli meg az újszülöttet. Izrael népe így menekült meg, a bárány vérének segítségével – mondta az előadó.  golgotai jelenettel folytatta: János evangélista Jézus haláláról szólva megemlíti, hogy nem törték meg a csontjait, hogy „beteljesedjék az Írás, hogy csontját ne törjék” (Jn 19,33–36), mint amikor a zsidók Egyiptomból történt kivonulásának éjszakáján az Úr megparancsolta: úgy öljék meg a bárányt, hogy ne törjenek benne csontot. Jézus ezek miatt az ószövetségi párhuzamok miatt kapta a bárány és nem a szolga jelét. A bárány a vérével megment bennünket – ez Krisztusnak az egyik jele.

Az Atyának a legősibb metaforája a keresztény művészetben az égből alányúló nyitott ujjú jobb kéz. Aquinói Szent Tamás szerint az Atyának ez a jobbja kifejezi az egész Szentháromságot. Hogy lett a jobb kéz az Atyaisten jele? Amikor Mózes jön le a hegyről, azt mondja a szent író: „Ezekre a táblákra Isten ujjai írták a szavakat.” Az ujj tehát azt fejezi ki, hogy szól hozzánk Isten, és mindig olyankor jelenik meg, amikor elhangzik valami. Így Jézus keresztelésénél az Atya hangja hallatszik az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 4,17).

Ugyanennél az evangéliumi résznél jelenik meg a galamb, a Szentlélek jele: miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét mint galambot ráereszkedni és rászállni. Ha látunk egy glóriás galambot, az a Szentlelket jelképezi. Ez is egy ősi jelkép. Az Ószövetség elején olvashatjuk, hogy a teremtés kezdetén Isten lelke lebegett a mélység felett. Az őskeresztények idején, a katakombákban a Lélek jelképe volt a galamb. Ezért mondja Szent Benedek a haldokló testvére mellett, hogy látta testéből kiszállni a galambot. A lélek szállt ki belőle.

Mindezt azonban érteni kell – mondta Dávid Katalin. Egyúttal határozottan cáfolta a közkeletű vélekedést az ún. sötét középkorról. Az akkor élt emberek ugyanis, amikor mentek az utcán és szembetalálkoztak a Szentháromság jelképeivel, pontosan tudták, hogy mit jelentenek. Ma már sokan nem tudják, pedig az életünk – születésünktől kezdve egészen a halálunkig – tele van jelképekkel, csak fel kellene fedeznünk ezeket ahhoz, hogy szólni tudjanak hozzánk.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. június 22.