XVI. Benedek: Sarah bíborossal jó kezekben van a liturgia

Amióta először olvastam Antiochiai Szt. Ignác leveleit az 1950-es években, különösen nagy hatással volt rám az efezusiakhoz írt levelének egy részlete: “Jobb hallgatni és (kereszténynek) lenni, mint beszélni és nem annak lenni. A tanítás nagyszerű dolog, feltéve ha a tanító gyakorolja, amit tanít.

Egy Tanító van, aki szólt és úgy lett. És amit csendben tett, az is méltó az Atyához. Az, aki valóban magáévá tette Jézus szavait, képes meghallani az ő csendjét is, hogy tökéletes lehessen: hogy cselekedhessen beszéde által és ismertté váljon csendje által” (15, 1f.).

Mit jelent ez: meghallani Jézus csendjét és megismerni őt csendje által? Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus gyakran töltötte éjszakáit imádságban “a hegyen”, párbeszédet folytatva Atyjával. Tudjuk, hogy az ő beszéde, az ő szava a csendből ered és csak abban érhet meg. Így világos, hogy az ő szavát csak akkor érthetjük meg helyesen, ha mi is belépünk csendjébe, ha megtanuljuk azt csendjéből meghallani.

Nyilvánvalóan szükség van történelmi tudásra is, ha értelmezni akarjuk Jézus szavait, mely rávilágít a korabeli szokásokra és nyelvezetre. De ez egymagában nem elegendő, ha valóban mélységeiben akarjuk megérteni az Úr üzenetét. Bárki aki ma elolvassa az evangéliumok egyre vastagabb kommentárjait, a végén csalódott marad. Sok mindent megtud arról a korról, ami hasznos és sok hipotézist megismer, amelyek végső soron semmiben nem járulnak hozzá a szöveg megértéséhez.

A végén úgy érzi az ember, hogy mindezekből a szógyakorlatokból hiányzik valami lényeges: a belépés Jézus csendjébe, melyből a szavai születtek. Ha nem tudunk belépni az ő csendjébe, mindig csak a szavak felszínét fogjuk hallani és így valójában nem fogjuk megérteni a mondanivalót.

Amikor olvastam Robert Sarah bíboros új könyvét, mindezek a gondolatok újra átjárták a lelkemet. Sarah a csendre tanít minket – csendben lenni Jézussal, igazi belső csendben és pontosan ezáltal segít újra felfogni az Úr szavát. Önmagáról persze alig beszél, de itt-ott felcsillantja előttünk saját belső életét.

Válaszolva Nicolas Diat kérdésére, “Élete során olykor nem érezte, hogy a szavak túl gyötrelmesek, túl súlyosak, túl zajosak lettek?,” ezt válaszolja: “Imádságomban és belső életemben, mindig éreztem a mélyebb, még teljesebb csend szükségét. … Nagy segítségemre voltak a magány, a csend, a teljes böjt napjai. Páratlan kegyelmet, lassú megtisztulást és Istennel való személyes találkozást jelentettek. … A magány, a csend és a böjt napjai, melyeket egyedül az Isten igéje által táplál, lehetővé teszik az embernek, hogy életét a lényegesre alapozza.”

Ezek a sorok láthatóvá teszik a forrást, amelyből a bíboros él, mely szavának belső mélységet kölcsönöz. Erről a szilárd pontról azután látja a veszélyeket, melyek folyamatosan fenyegetik a lelki életet, a papokét és a püspökökét is, és így magát az Egyházat is veszélybe sodorják, amikor gyakran felcserélik az Igét az Ige fenségét felhígító fecsegéssel.

Csak egy mondatot idéznék, amely minden püspök számára a lelkiismeretvizsgálat alapja lehet:

“Megtörténhet, hogy egy jó és jámbor pap, amikor püspöki méltóságra emelik gyorsan visszaesik a középszerűségbe és a földi sikerrel törődik. A ránehezedő kötelességeinek súlya alatt görnyedezve, hatalmáért, tekintélyéért és hivatalának anyagi szükségleteiét aggódva, fokozatosan szem elől téveszti a lényeget.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 26.