Testvérem!

Először is szeretnék neked egy rendhagyó Mária képről mesélni.

Az anyja karjában lévő gyermek, akinek a kezébe a 15. századi ismeretlen festő egy madárkát adott, most helyette egy játékszert szorít magához. Azt hihetnénk, hogy Szent József faragta egy darabka fából.

Bevallom, a változtatás az én művem, így történt:

36 éves voltam, amikor XII. Piusz pápa Rómába hivatott, hogy átvegyem a Katolikus Akció ifjúsági szervezetének vezetését. Ez akkor nem volt kis feladat. A katolikus mozgalom manapság ezernyi érre oszlik; akkoriban csak egy nagy szervezet létezett, amely félmillió fiatalt, tizennégy újságot és további húszezer egyesületet foglalt magába.

Gyakran éreztem úgy magamat, hogy agyonnyom a felelősség. Akkor ismertem meg a félelmet, különösen amikor vidékről Rómába utaztam.

Igen, Róma volt a lidérces álom, az erőimet meghaladó feladat, az a megnevezhetetlen misztérium, ami a világváros antik köveiből rám sugárzott, a Szent Péter tér megpillantása, amely a turistákat csak harmóniájával nyűgözi le, számomra megfoghatatlan gyötrelmet jelentett, amely időnként megbénított.

Volt otthon egy másolatom erről a meglehetősen ismert Mária képről. Tiszteletben tartottam, mert tetszett nekem és sokat jelentett számomra.

Nem tudom, hogyan történt, de látom magamat, amint hirtelen ecsetet ragadok és a madárka helyére szekeret festek, amely családi nevem szimbóluma. (carretto = kis szekér, ford.)

Miközben ezt a gyerekes rajzot készítettem, úgy tűnt nekem, mintha ezt mondanám Máriának: „Te vigyázz rá! Boldog lennék, ha játékszer lehetnék Fiad kezében, különösen most, a nehézségek közepette, de Te vigyázz rá!”

Rómától való félelmem nem tűnt el egészen, de biztos, hogy ha elfogott a szorongás, valami mindig kisegített belőle, csak e békét sugárzó kép részének kellett képzelnem magamat, és máris sikerült megnyugodnom és a napot békében befejeznem.

Mondhatom, hogy a nehéz órákban mindig azon a képen kerestem meg magamat, amelyen Jézus kis faszekerét magához szorítja, egy másik kis szekérnek a jelképét, amely a föld poros útjain döcög.

_____

Máriához, Jézus Anyjához fűződő kapcsolatomat – meg kell, hogy mondjam – az a romantikus Mária tisztelet rontotta el, amely a zsinat előtt dívott, és minél pompásabb volt külsőségekben, annál üresebb volt belül.

Az, hogy Mária királynő – és micsoda királynő! –, hogy olyan teremtmény, aki soha semmit sem csinált rosszul, aki a dolgok világos ismeretében járt-kelt Názáret utcáin, képtelenül arra, hogy hibázzon vagy hogy kételkedjék – mindez keveset mond egy olyan embernek, aki szorong, és fáradságosan vonszolja át magát a hit pusztaságán.

Mária túlstilizálása a szuperájtatosak fanatizmusa által – akikben nincs hiány a katolikus világban – végül is felőrli a tisztelet valódi tartalmát, ami nem kevesebb, mint az istenanyaság. Semmi szüksége sincs ajánlásokra ahhoz, hogy tekintélyre tegyen szert. Bőven elegendő az Evangéliumra hagyatkozni.

Ezért az utóbbi évtizedekben nem csodálkoztam azon, hogy a fiatalokból kihalt a Mária iránti szeretet, és a rózsafüzér-árusok becsukhatták boltjaikat.

Így kellett ennek lennie.

Mint sok más dolognál, újra el kell kezdenünk. Nem kezdtük‑e el újra a Bibliát is olvasni, amely fiatalkoromban tiltott könyv volt?

Nem újítottuk‑e meg a liturgiát is, amely a Zsinat előtt már-már azzal fenyegetett, hogy a nép számára érthetetlen nyelvével hideg taglejtésekben merevedik meg?

Nem kelt‑e új életre az egyház, amelyet a múltban klerikális piramisnak tekintettek, míg a Zsinat „Isten népének” nevezi, az ígéret Földje felé vándorló népnek?

Így kezdjük el elölről a Madonnával is. Még ha úgy is látszik, mintha újat kezdenénk, valójában folytatunk valamit, hiszen az egyház élő test, élő valóság, amelyben minden folytatódik.

_____

Máriához fűződő kapcsolatom újrakezdésének drámai oka volt.

Hosszú pusztai tartózkodásom alatt történt.

Hoggarban, Charles de Foucauld Kistestvéreinek közösségében éltem. Meteorológusként kerestem a kenyeremet Tit, Tazrouk és In Amguel területén. A munka nagyon tetszett, mert a megélhetésen túl lehetővé tette, hogy olyan környezetben éljek, amelyet én választottam: a pusztában, és mert lehetővé tette számomra, hogy mindennapi munkámat hosszú hallgatással és imával kössem össze.

Rövid idő alatt megismerkedtem a sátorlakó tuaregekkel, az oázisok művelőivel, az arabokkal, akik északról jöttek, és a kereskedő mozabitákkal.

Különösen a tuaregekkel barátkoztam össze, akik egy mélyedés mentén és a fennsíkon táboroztak. Ha útjaim során ezen a környéken jöttem át, nem szalasztottam el, hogy velük töltsem az estét. Egy ilyen alkalommal valami nagyon érdekeset tudtam meg.

Véletlenül a fülembe jutott, hogy a táborból egy leányt a másik táborból való fiatalembernek ígértek, de még nem költözhetett vőlegényéhez, mert túl fiatal volt. Akaratlanul is Máté Evangéliumának azzal a részével hoztam ezt összefüggésbe, amely arról szól, hogy Szűz Mária Józseffel el volt jegyezve, de még nem keltek egybe (vö. 1,18).

Amikor két évvel később ismét ebbe a táborba jöttem, átmenet nélkül, csak mintegy a beszélgetés élénkítése céljából megkérdeztem, hogy vajon létre jött‑e házasság? Ez a kérdés beszélgető társamat láthatóan kínosan érintette, és zavart hallgatásba merült. Én is hallgattam. De amikor ezen az estén a tábortól néhány száz méterre lévő „gueltà”-ból (kőmedence, alulról táplált vízgyűjtő) vizet hoztam, és ott láttam vendéglátóm egyik szolgáját, nem tudtam ellenállni kíváncsiságomnak, tudni akartam a zavart hallgatás okát, amellyel a tábor főnöke kérdésemet elutasította.

A szolga óvatosan körülnézett, és mivel irántam, mint „marabut” (Istennek szentelt személy elnevezése az iszlámban) iránt nagy bizalommal volt, olyan jelet mutatott, amit túlságosan is megértettem: kezét a torkához emelte és olyan mozdulatot tett, amellyel az arabok azt fejezik ki, hogy „elvágták a torkát”.

Vajon miért?

Mert még a házasságkötés előtt kiderült, hogy a lány terhes, és a család becsülete megkövetelte ezt az áldozatot.

Borzongás futott végig rajtam, amikor a lányra gondoltam, akit megöltek, mert hűtlen volt jövendő férjéhez. (Amikor megütközünk ezen a szigorú erkölcsön, nem szabad elfelejtenünk a történet eredetét. A múltban a társadalom rettentő kérlelhetetlenséggel védelmezte a házasélet tisztaságát. Maga Mózes is halállal büntette a házasságtörést és az erkölcstelenséget.)

Este a kompletóriumnál a Szahara ege alatt el akartam olvasni Máté szövegét Jézus fogantatásáról. Gyertyát gyújtottam, mert a hold nem világított az éjszakában.

Ezt olvastam: „Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, gyermeket fogant a Szentlélek erejéből. Férje, József, igaz ember volt, nem akarta meghurcolni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1,18 sk).

József tehát nem volt áruló, és Joachim, Mária apja nem játszotta meg a törvény szigorú őrének a szerepét, és nem ölte meg Máriát, mint ahogy ezt a mózesi törvény megparancsolta.

Úgy emlékszem, mintha csak ma lenne. Máriát egészen közel éreztem magamhoz, a homokba kuporogva, kicsinyen, gyöngén, gyámoltalanul, oly csodálatos és mégis oly félreismerhetetlenül valóságos terhességével.

Eloltottam a gyertyát. Ebben a sötét éjszakában egyetlen csillagot sem láttam. Körös-körül szempárokat láttam villogni, mint sakálszemeket, amikor bárányokra lesnek.

Názáret lakóinak szemei voltak ezek, amelyek a leánykát lesték, aki méhében gyermeket hordott, és akit a gyanú minden súlyával, amelyre csak képesek az emberek, faggattak a szemek: „Hogyan szerezted ezt a gyereket, te szégyentelen teremtés?”

Micsoda éjszaka! Mit válaszoljak? Hogy Isten az Atyja ennek a kicsinek? Ki hiszi ezt el nekem? Semmit sem szólok. Isten tudja. Isten gondoskodik…

Szegény tisztaszívű Mária, szinte még gyermekanya!

Rosszul kezdődik életed útja! Hogyan akarsz oly sok ellenséggel megbirkózni? Ki fog hinni neked?

_____

Ezen az estén éreztem először, hogy közelebb jutottam Mária titkához.

Először láttam őt nem az oltáron, mozdulatlan viasz-szoborként királynői pompában és méltóságban, hanem kishúgomként, mellettem ülve a földi homokban, olyan széttaposott szandálban, mint az enyém, és éppoly sok fáradtsággal tagjaiban.

Most értettem meg, hogy nagynénje, Erzsébet, akihez Mária ezek után az események után elment, (biztosan szívesen vonult vissza a kíváncsian fürkésző tekintetek elől), miért kiáltott föl így, miután meghallgatta Mária elbeszélését:

„Boldog vagy, mert hittél!” (Lk 1,45)

Igen, valóban boldog!

Mária bátorságára van szükség ahhoz, hogy ilyen dolgokban hinni tudjon az ember!

Nehéz hinni abban, amit mondasz és tanítasz, hogy ez a Fiú nem egy éjszakai kaland gyümölcse, amelyről nem kívánsz magyarázkodni.

Ez azonban mindenekelőtt neked nehéz!

„Boldog vagy, mert hittél!”

Ez a legnagyobb, amit egy szegény alázatos leánykának mondani lehet, hogy vele történik meg, hogy angyallal beszél, ezzel az egyszerű leánykával, aki nem tartja magát semmire, és egyszer csak hallja, hogy fia születik, aki a Szent és Magasságbeli Fia.

„Boldog vagy, Mária, mert hittél.”

_____

Azon az estén a homoksivatagban, az isszaka-rasszemi vízgyűjtő közelében határoztam el, hogy Máriát hitem tanítójává választom.

Élő kapcsolatba kerültem vele. Nem olyan személy volt többé, akinek alázatos tisztelettel tartozom, szívem testvére volt, hitem tanítója és útitársa.

Igen, pontosan a hité.

Meg akarom ezt magyarázni: Tudnotok kell, testvéreim, hogy a hit teljes hosszú útját végigjártam… éspedig gyalog. Az volt a szerencsém, hogy nem riadtam vissza a sötétségtől, és hogy akkor is tovább vonszoltam magamat, amikor már alig tudtam járni.

A pusztában eltöltött évek sokat segítettek, bár éppen ott ismertem meg azt az „éjszakát”, amit Keresztes Szent János írt le.

Ma mindazok testvérének érzem magam, akik ateistának vallják magukat (ők kevesen vannak), és méginkább azoknak (ők sokan vannak), akiknek nehezükre esik a hit és még nem ismerik a problémák valódi körvonalait.

Ha meghaltam – remélem hamarosan, mert megismertem az Urat és vágyom rá, hogy arcát lássam –, ha eljöttök a síromhoz és lehetségesnek tartjátok, hogy van kapcsolat Isten országának gyermekei között, ne azt kérjétek tőlem, hogy ilyen vagy olyan szenvedés gyógyulásáért imádkozzam. Csak azt kérjétek, hogy a hitetekért imádkozzam.

Ez az egyetlen ajándék, amiért érdemes imádkozni.

Nos, ha módom lesz rá, megteszem majd: csöndesen bele fogok nézni a názáreti Mária szemébe, és az ő látványába merülten, az övébe, akinek oly nagy volt a hitbeli bátorsága, megkísérlem majd szavakba foglalni azt, amire szükségetek van.

Testvéreim, megnyitottam előttetek a szívemet, mindent elmondtam nektek.

Ha most hallgattok rám, tegyétek zsebetekbe a rózsafüzért. Lehet, hogy évek fognak eltelni, amíg tűrhetően tudjátok majd imádkozni.

Nem számít, csak tartsátok készenlétben. Segíteni fog benneteket. Szükség esetén, ha kezetekbe kerül, csak ennyit mondjatok:

AVE MARIA

(In: Boldog vagy, mert hittél. OMC KIadó Bécs, 1987)

Létrehozva 2020. július 8.