Valami tizenkét esztendő óta nagyon elterjedt az alamizsnálkodás egy igen szép és üdvös módja. Ez a Szent Antal kenyere. Röviden szólva, abban áll ez, hogy a jámbor hívők Szent Antal pártfogását kérik valamely ügyükben, és megfogadják, hogy ha a nagy Csodatevő kieszközli kérésük teljesülését, akkor bizonyos számú kenyeret, vagy kenyérre való pénzt fognak adni a szegények számára.

Ez a különös tisztelete a Szentnek azonban nem is olyan új keletű, mert már régen, még a tizennegyedik században állott fönn egy szép szokás, mely egészen hasonló volt a Szent Antal kenyerének intézményéhez. Ugyanis akkori időben a vallásos szülők, hogy gyermekükre Isten áldását leesdjék, szintén Szent Antalhoz fordultak, és annyi gabonát adtak valamely jótékony célra, amilyen nehéz volt a gyermek. Vagyis, mikor a gyermeket fölajánlották Istennek, megmérték a gyermek súlyát, azután ezen súlynak megfelelő gabonát ajándékoztak a jó célokra.

A mostani „Szent Antal kenyere” legelőször Toulon városában Franciaországban jött szokásba, mint említve volt, valami tizenkét esztendővel ezelőtt. Egy hajadonnak, Bouffier Lujzának volt ott egy kis boltocskája. Egyszer sehogy sem tudta kinyitni a kis bolt ajtaját. Lakatost hivatott tehát, de ez is hiába iparkodott egy órán keresztül a zárat kinyitni, nem ment az sehogy sem. Emiatt haza akart menni műhelyébe valami feszítő vasakért, hogy a zárat feltörje. A kisasszony azonban lelkében fohászkodott Szent Antalhoz azon fogadással, hogy ha sikerül az ajtót kinyitni, kenyeret ad majd a szegényeknek. Visszatartotta tehát a lakatost, kérve őt, hogy tegyen most még egy utolsó próbát a zárral. A lakatos szót fogadott, s íme a legelső kulccsal egészen könnyen tudta fölnyitni a zárat.

Ezen különös esetnek a híre csakhamar elterjedt nemcsak Toulon városában, de a környéken is, sőt utóbb egész Franciaországban. Az emberek mindenfelé kezdték kérni Szent Antal segítségét, és számosan meghallgattattak s ezek hálájukat valamely adománnyal rótták le. A boltos kisasszony hálából egy Szent Antal-szobrot állított föl boltjában, amelyhez naponként százan és százan zarándokoltak, részint hogy Szent Antal közbenjárásáért imádkozzanak, részint, hogy az elnyert kegyelmekért adományaikat az ott fölállított perselybe tegyék.

A Szent Antal szobrait és perselyeit később mindenfelé fölállították nemcsak templomokban, de magánházakban is. S hogy a jámbor hívők nem hiába kérték Szent Antal segítségét, a bizonyság reá az, hogy pl. az 1894. évben Toulon városában magában több mint 50.000 forint gyűlt össze a szegények kenyerére. A nagy Csodatevő híre hazánkba is eljutott és a „szegények kenyere” számtalan szegény atyánkfia örömére és szerencséjére igen gyorsan elterjedt s napról napra jobban fejlődik. Nemcsak városainkban, de már igen sok kisközségünkben is ismerik a szegények kenyerét, és mindenfelé fölállították Szent Antal szobrát. A Szent Antal tiszteletét szépen terjeszti hazánkban a Szent Antal Lapja című újság, amely külön-külön magyar, német és tót nyelven jelenik meg.

Mivel ez a „szegények kenyere” némileg szokatlan és különös módja a Szent Antal tiszteletének, azért nem csoda, hogy némely embernek nem tetszik az. Azt mondják, először, hogy a szenteket úgy tisztelni, hogy pártfogásukat mintegy megvásárolni akarjuk, nem katolikus szellemű, tehát hogy helytelen és tilos; másodszor azt is mondják, hogy ez a tisztelet az embereket babonásokká teszi, ami szintén a hit ellen van.

Ezen ellenvetésekre ,a következőképpen felelünk meg: 1. Éppen nem hitellenes dolog úgy tisztelni a szenteket, hogy meghallgattatásunk esetére ígérünk valami adományt. Ez nagyon is egyszerű és világos dolog; hiszen a szenteket segítségül hívni nemcsak helyes, de üdvös is, amint azt az egyház tanítja. Ígérni valami jó cselekedetet pedig sohasem lehet rossz, csak meg is kell azután az ígéretet tartanunk. Különben a Szentírásból is ismerünk olyan példákat, ahol az Istenhez folyamodók valami ígéretet tesznek az esetre, ha kérésük teljesül. Olvassuk például Jákobról, hogy midőn testvére, Ézsau elől menekült, ezt a fogadást tette: „Ha velem leend az Isten, és megőrizend engem az úton, melyen járok, és kenyeret adand nekem ételül, és ruhát öltözetül, és szerencsésen visszatérendek atyám házához: az Úr lesz nekem Istenem … amit nekem adandasz, tizedét neked ajánlom föl.” (Ter 28,20)

Továbbá olvassuk Annáról, Elkana feleségéről, hogy kérte az Urat és megfogadta, hogy ha az Isten fiat ad neki, azt teljes életére az ő szolgálatára szenteli. És az Isten meghallgatta imádságát, és Sámuelt ajándékozta neki, kiből később a nagy próféta lett. A mi Szent Antalhoz való imádságaink is olyanok, mint Jákob és Anna imádsága és azok fogadalma. Szent Antalhoz azért folyamodunk, mert bizalmunkat különösen ezen szentnek a pártfogásába helyezzük, mert Isten már számtalan csodával mutatta meg nekünk Szent Antal hatalmát. Kérésünket azon jámbor ígérettel toldjuk meg, hogy meghallgattatásunk esetén nemcsak szóval rójuk le hálánkat Isten előtt, hanem tettleg is az által, hogy a szegényeken alamizsnával segítünk. Tehát mi sem teszünk mást, mint amit Jákob és Anna tettek. Márpedig, ha ezeknek imája és ígérete kedves volt Istennek, bízvást remélhetjük, hogy a mi imánk és fogadásunk is tetszeni fog az Úrnak, és hogy meg is hallgatja kérésünket, ha az, amit kérünk, üdvünkre válik.

2. De azt sem szabad mondania senkinek, hogy Szent Antalnak ilynemű tisztelete babonásokká teszi az embereket. Hiszen a gyengehitűek minden imával és vallásgyakorlattal visszaélhetnek, és sokan vissza is élnek, de ebből éppen nem következik, hogy maga az ima vagy vallásos gyakorlat volna a hibás. Szent Antalnak ez a tisztelete nemcsak bizodalomra tanít Isten mindenhatósága iránt, de alázatra, Isten akaratában való megnyugvásra is. Ebben pedig nincsen semmi babona. Ellenkezőleg, nagyon üdvös ez a tisztelet nemcsak a jámbor hívők számára, de igen gyakran teljesen hitevesztett embereket is megtérít Szent Antal az ő csodáival. Ugyanazért is dicsőségesen uralkodó szentatyánk XIII. Leó pápa 1898. március 1-én kelt brevéjével maga is helybenhagyta és ajánlotta ezen intézményt. Azt mondja az idézett brevében: „Igazán minden katolikusnak különös oka van Szent Antalt kiválóan tisztelni. Mert ő Isten különös kegyelméből annyi jótéteményben részesíti a keresztény népet, hogy maga az egyház is őhozzá utal mindenkit, „aki csodát akar”.

Ehhez járul, hogy Páduai Szent Antal jelen viszontagságos időkben Páli Szent Vincével szeretetben szövetkezve működnek a szegény nép szükségének és nyomorának enyhítésen azáltal, hogy az egyik kenyérről gondoskodik, a másik pedig kiosztja azt. Sok templomban ugyanis a szegények táplálásához szükséges pénz gyűjtésére Szent Antalnak kedves képe van fölállítva, amint az isteni kisdedet karján hordozza s tőle mintegy kegyelmeket kér. E kép a keresztény hívőket arra buzdítja és inti, hogy kegyelmeket kérjenek, s azoknak megnyerése után bizonyos pénzösszeget áldozzanak a szegények kenyerére.

– Ennélfogva helyeseljük és örömmel helybenhagyjuk a keresztény hívek áhítatát a nevezett Szent iránt.” Tehát az egyház legfőbb őre, pásztora és tanítója „örömmel helybenhagyja” áhítatunkat a Szent iránt, miért is senki sem mondhatja, hogy a „szegények kenyere” valami hitellenes dolog volna. És Szent Antal, mint a szegények barátja, nem is kíván tőlünk valami különös pompát. Az ő tiszteletét minden nehézség nélkül a legszegényebb községben is el lehet terjeszteni. Hogyan? Erre nézve maga Bouffier kisasszony ad nekünk fölvilágosítást. Íme az ő szavai: (Páduai Szent Antal naptára):

„Midőn valaki a mi Szentünk által valamely testi vagy lelki kegyet óhajt nyerni, ígér neki egy bizonyos mennyiségű kenyeret vagy pénzt a szegények javára. Ezen kérését és ígéretét levélbe is foglalhatja, és akkor azt a Szent lábainál elhelyezett gyűjtőszekrénybe helyezi. Épp oly hathatós azonban a szóbeli kérés és ígéret is (levelet inkább vidékről küldenek). Midőn az óhajtott kegyet megnyerte, akkor adja meg azt, amit ígért.

Az alamizsna mennyisége kinek-kinek jóakarata és nagylelkűsége mellett tehetségétől függ. Egyetlen adomány sincs előre szorosan meghatározva. De midőn azután a kért kegyet megnyertük, sietnünk kell leróni tartozásunkat; ezt már a keresztény becsület is parancsolja. Hogy a kérésnek inkább foganatja legyen, inkább biztosítsuk magunknak a szegények imáját. Azokét ti., akik az ígért alamizsnában részesülnek. Azt ugyanis már az ígéret alkalmával szokás megemlíteni, hogy kinek szánjuk a segítséget. (Például ennek vagy annak a szegénynek, szükséglátó családnak, vagy árvaháznak, szegényháznak, vagy az egész község szegényei számára valamely perselybe s más efféle.) Kérjük azután a segíteni szándékoltakat, sőt követeljük meg tőlük, hogy a mi szándékunkért imádkozzanak. Többet vagy kevesebbet, csak igaz áhítattal.

Szokás, hogy a szegények mellre kulcsolt kezekkel naponta egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Dicsőséget mondjanak és ezt a szép fohászt utána: «Páduai Szent Antal, Jézus barátja, könyörögj érettünk!» Ezen több oldalról fölhangzó buzgó imádásnak köszönhetjük – jól esik bevallani – azon számtalan és gyors meghallgattatást, melyben a mi Szentünk útján részesedünk. Ebből következik azonban az a megszeghetetlen kötelesség, hogy 1. meg is adjuk azután, amit ígértünk, 2. hogy azoknak adjuk vagy küldjük, akiknek ígértük. Röviden egybefoglalva így mondhatjuk el az intézményt: Kérni és ígérni, azután – ha mi kaptunk – azonnal adni. De van még egy kötelességünk az ígéret teljesítésén fölül, és ez a hála. Kérés és hálálkodás nyitja meg az Úr adakozó kezeit. És e köteles hálát legméltóbban úgy róhatjuk le, ha Páduai Szent Antal dicsőségét mások előtt hirdetjük, az ő pártfogásával keresztény szellemben eldicsekedünk. Ez a hirdetés, dicsekedés másokat is vonzani fog a mi Szentünkhöz. De jól tesszük, ha némelyeket egyenesen föl is szólítunk arra, hogy őhozzá forduljanak bajos ügyeikben. Senki sem fog hiába hozzá fordulni!

Dacára, hogy csak egy pár éves az egész intézmény, megszámlálhatatlan a kegy és segedelem, melyben tisztelői részesültek. És mi mindenféle kegy! Szent Antal mindenben és mindenkor és mindenkin tud segíteni, csak bizalommal kérni kell őt. És hogy a Mindenható Isten a mi Szentünknek közbenjárását mindig megszívleli, nem jogosít-e föl az minket azt hinni, hogy az alamizsnálkodásnak ezen szép és kedves módját az Isten maga szerzette! Fölötte könnyű Szent Antal kenyerének intézményét bárhol is életbe léptetni! Elég, ha Páduai Szent Antal szobrát vagy képét a templomban (kápolnában, iskolában, vagy a katolikus kör helyiségében) szembetűnően elhelyezzük, úgy, hogy a közönség könnyen hozzáférhessen és közelében helyet foglalhasson. A szobor vagy kép alá egy gyűjtőperselyt teszünk az adományok befogadására. Esetleg egy levélgyűjtőszekrényt is. Ennyi az egész.

Nincs az a hitközség, iskola vagy kör, – legyen bár közönsége maga is a legszerényebb anyagi viszonyok között, – ahol a szegények perselye eddig semmit vagy majdnem semmit sem eredményezett volna. Bizony, akik megpróbálták, mind szerencsésnek vallják magukat, hogy Szent Antalra bízhatták a szűkölködők és éhezők kenyerének nehéz gondját. Isten szemlátomást megáldja ezen intézményt. Már alig számlálhatnók meg a városokat és falvakat, az iskolákat és köröket, hol meg van honosítva és mindenütt a legcsodásabb eredménynek örvendezhetünk.” Mire buzdítson ez minket? A példa követésére! Legyen Magyarhonban is mindenütt ismeretes Szent Antal kenyere! >Páduai Szent Antal, Jézus barátja, könyörögj érettünk!

(In: P. Özséb: Páduai Szent Antal kis imakönyve, PPEK)

Létrehozva 2024. január 4.