Galgóczy Erzsébet életrajzából (3)

Az egyetlen ismert magyar stigmatizált a szolnoki Galgóczy Erzsébet. A szerk.

A buzgó édesanya mindjárt oltárt készített az Oltáriszentségnek, gyertyát gyújtott és egész éjszakáját imádásban töltötte. Reggel mindent elvittek a templomba. A hitoktatónak, Hermann Tádé atyának adták át.Mikor átvette az Oltáriszentséget, elsírta magát. Azon a reggelen abból a cibóriumból áldoztak.

Fényes bravúr! Páratlan hősiesség egy tizenhárom éves kislánytól! Ő mégis így ír: “Nagyon boldog voltam, de azért csalódott is, hogy nem haltam vértanú-halált”

– 1920. március 12-én fekszik betegen ágyba, és ettől kezdve tulajdonképpen élete végéig fel sem kel. 42 év súlyos testi és lelki szenvedésekben, ágyban fekve, tehetetlenül!

“Első szentáldozásom után pár hónapig hetente kétszer, háromszor járultam szentáldozáshoz, de azután lelkiatyám engedélyével csakhamar napi áldozó lettem. Most már Édesanyámmal minden reggel együtt mentünk szentmisére. Egyszerű, szerény, de napsugaras, áldott békességes volt az otthonunk.

Édesanyámnak sok gondot, aggodalmat okozott az én folytonos és újabb megbetegedésem. Sokat hiányoztam az iskolából. A második polgárit otthon, magánúton végeztem. Az orvosok levegőváltozást ajánlottak. Így nyáron Édesanyám elvitt Erdélybe két hónapra, hogy erősödjem. A harmadik polgáriba már beiratkoztam az iskolába. Talán életemben ebben az évben voltam legerősebb. Ez a háború utáni kommun alatt volt. Ekkor sikerült megmentenem az Oltáriszentséget a Vár-templomból. Ez is bizonyítja. 1920-ban, negyedik polgárista koromban megbetegedtem. Az iskolában lettem olyan rosszul, hogy elvesztettem az eszméletem. Kocsin vittek haza.”

Betegségei, melyeket kereszthordozásként – vívódások után – felajánl a lelkek megmentéséért, a következők:

skarlát, szövődményeként vesebaj (4 éves!), égési sérülés angolkóros lábakra, tüdőgyulladás, majd TBC, a tüdőről a belekre, majd a csontokra húzódik, állandó lázas állapot, sokszor 42 C° felett, degeneratív mozgásszervi elváltozások, szív- és keringés-rendszeri betegségek, mindezeken felül mások betegségének átvállalására való készség és képesség…

– 1929. júl. elején jelenik meg nála először – kezdetben nem ismeri fel – a Szűzanya, a Szép Hölgy, és ettől fogva élete végéig majd minden nap. Ez év nagyböjtjében jelennek meg – időszakosan eltűnve, látható módon kezén, lábán és oldalán Krisztus sebhelyei. Karácsony éjszakáján pedig a töviskoronát kapja homlokára és fejére.

Ettől kezdve haláláig hetente (pénteki napokon) átéli Jézus kínszenvedéseit, együtt hordozza Vele a terheket, lelkeket mentve, engesztelve hazájáért. A Szűzanya mellett Jézus is többször megjelenik neki (pl. képeket mutatva neki az országról az ostrom idején), így kérve segítségét, amit ő mindig megad…

A SZÉP HÖLGY – Máriácska, azaz a Szűzanya 1929 óta rendszeresen látogatja. Kivétel: a második világháború kezdetén 2 hét, és később 1 hét még a második világháború alatt

,,1929 július elején, egy szombati napon, kora délutáni órákban egy nagyon kedves, kimondhatatlan bájos, szép és finom fiatal úrinő látogatott meg. Az első alkalommal már olyan nagyon kedves és közvetlen volt, mintha mindig ismert volna. és a legszorosabb kapcsolat kötne össze bennünket. Fehér ruhában volt, a fejét érdekesen fátyol takarta, de úgy, hogy nagyon jól láthattam aranyos barna haját, amely néha aranyszőkének tetszett.

Különösen a szemeinek szépsége volt rám nagy hatással, amely csodálatosan csillogott, szinte aszerint változott a színe és ragyogása, amiről beszéltünk. Ha a szenvedésről beszéltünk, ilyenkor elfátyolosodott és olyan mély-sötétkék lett, mint egy kút, amelyben mégis ragyogás tündöklik. Nemegyszer láttam könnyet csillogni a szemeiben, annyi érzéssel tele, hogy szerettem volna elé borulni, és nagyon jól esett volna sírni. Még a kezeinek szépsége tett rám nagy hatást. Már az első látogatása alkalmával olyan közvetlen, kedves volt hozzám, hogy rajongásig megszerettem.

Az ágyam szélére ült, közel hajolt hozzám és végtelen gyöngédséggel, részvéttel kérdezte, hogy sokat szenvedek? Mondtam, hogy elég sokat és közvetlen bizalommal mondtam azt is, amiről nem beszéltem soha senkivel, hogy szerettem volna meggyógyulni, de úgy látszik, nem akarja ezt az Úr Jézus. Nagyon gyöngéden megsimogatott és kedveskedve kérdezte: Szereted az Úr Jézust? … Hát Máriát? … (Mikor azt kérdezte: Hát Máriát?, egy kicsit meglepődtem, hogy így beszél a Szűzanyáról, amikor az Úr Jézus nevét meg úgy ejtette ki előbb, mintha közvetlen ott éreztem volna közöttünk. Nem lehet ezt megmagyarázni szóval, csak a szívem telt meg érzéssel. Én már akkor is szerettem nagyon a Szűzanyát, és talán ezért volt nekem rossz, hogy csak úgy mondta: Máriát.) Mintha jóvá akartam volna tenni mindent, nagy hévvel mondtam: Óh, a Szűzanyát? Nagyon, nagyon szeretem Őt is! Nagyon kedvesen mosolygott és úgy mondta, hogy ennek örül nagyon.

Érdeklődött még, hogy mit szoktam imádkozni és a szenvedéseimet milyen szándékra szoktam felajánlani? … Gondolok-e arra néha, hogy a szenvedéseimmel örömet szerezzek az Úr Jézusnak?

Mint egy pillanat múlt el az idő, amíg itt volt. Egyszer csak mondta, hogy mennie kell. Én nagyon szomorú lettem. Kedvesen megsimogatott és mondta, eljön holnap is és még sokszor. Majd beszél nekem szépeket az Úr Jézusról, mert azt szeretné, ha nagyon szeretném Őt. Sok örömet kell szerezni Neki, mert az Úr Jézus tőlem többet vár.

Amilyen jó érzés volt a szívemnek, míg itt volt a látogatóm, mikor elment, olyan szomorúnak, üresnek éreztem mindent. Csak az adott jó érzést, hogy megígérte, eljön holnap is. Más látogatók ha megígérték, hogy ekkor vagy akkor eljönnek, mindig számon tartottam és csalódást okozott, ha nem váltották be ígéretüket. Most is nagyon vártam a holnapot. Nem tudom, miért, de erről a látogatásról most nem szóltam Édesanyámnak.

Másnap ebéd utántól minden ajtónyílásra fölfigyeltem, hátha Ő jön, a tegnapi látogatóm. Majdnem abban az időben, mint tegnap, finoman, szinte nesztelenül jött be a szobámba. Nem hallottam az ajtó nyitását, csak azt láttam, mikor bent volt és csukta maga mögött az ajtót. Majdnem elsírtam magam, mikor megláttam és úgy mondtam, olyan nagyon vártam és úgy féltem, hogy hátha nem jön el, elfelejti. Nagyon kedvesen, de azért komolyan mondta, hogy nem szokta soha elfelejteni azt, amit ígért,különösen, ha méltónak tartja rá az illetőt.

Ma azt kérdezte először, hogy mikor voltam szentmisén? Érdeklődött, hogy ismerem-e a szentmise részeit és nagyon meghatottan beszélt arról a nagy áldozatról, amit az Úr Jézus a szentmiseáldozatban megújít. A szentmisének a lényege az engesztelés. Az Úr Jézus volt az első nagy engesztelő és mindig kellenek most is engesztelő lelkek. Vannak olyan lelkek, akikre az Úr Jézus azért küld szenvedést, hogy beállítsa őket az engesztelésbe. Szeretné, ha eztán és is ilyen szándékkal viselném szenvedéseimet.

Nem nagyon értettem még ezeket, nem is tudtam elgondolni, hogy én lehetek engesztelő, mikor az Úr Jézus is az volt. Látogatóm mondta, hogy az engesztelés a szeretetből fakad. Gyönyörű dolgokat mondott még a szenvedés szeretetéről, a szenvedés szerepéről és a szenvedés jutalmáról. (Amikről látogatóm beszélt vagy oktatott, azokat naponta felírtam és lelkiatyám is, ezek a többi iratokkal együtt vannak.) Bármiről is beszéltünk, úgy láttam, mindent tud, semmi sem ,volt ismeretlen előtte. Mégis úgy hallgatott meg, mintha soha nem hallott dolgokat mondanék.

Most is kedves simogatással búcsúzott tőlem és újra ígérte látogatását. Már jó ideje jött el naponta, mikor egyszer közvetlen távozása után Édesanyám jött be hozzám. Első kérdése:

– Ki volt itt? … De micsoda illat van a szobádban! Már néhány nap óta érzem ezt, néha erősebben, néha gyengébben …

– Engem kérdezel, hogy ki volt itt? Hát nem te engedted be? Én nem ismerem, de ő, úgy látszik, ismer minket nagyon, mert minden dolgunkról tud és olyan nagyon kedves, hogy ilyen kedves látogatóm még nem volt. Most Édesanyám ámuldozott, hogy ő nem tud senkiről, nem engedett be senkit. Én magyaráztam, hogy napok óta egy szép fehérruhás nő jön meglátogatni és mindig itt az ajtómon, az előszobába nyíló ajtón jön be és megy is el. Mondom Édesanyámnak: Hátha nyitva felejtetted a kaput? (A kapunk mindig zárva, csengetni kellett annak, aki be akart jönni. Kulcsa csak a családtagoknak volt. Így még érthetetlenebb volt, hogyan tudott bejönni a látogató.)

Pár napig nem szóltam semmit Lelkiatyámnak a látogatómról. De ezek után a legközelebbi alkalommal, mikor áldoztatni jött, megkérdeztem tőle, hogy ő ismeri-e azt, aki egy idő óta naponta látogat engem, s nem ő küldi-e? Nem tudott róla semmit, de figyelmesen meghallgatott. Elmondtam mindent, amit tudtam, hogy milyen ruhában van, (mindig fehér ruhában jött). Mondtam azt is, hogy milyen szép és fiatal és nagyon szeretheti az Úr Jézust, mert ha Róla beszél, úgy ragyog a szeme, mint a csillag. És olyan gyönyörűeket tud mondani, szebbet, mint akár egy pap.

Elmondtam most Lelkiatyámnak, hogy miről beszélt eddig velem és mire tanított. Tegnap is megígérte, hogy el fog jönni, mert még sokat szeretne beszélni az Úr Jézusról, mert azt szeretné, ha én nagyon szeretném Őt. Buzdított, hogy imádkozzam naponta a rózsafűzért, ha úgy szeretem a Szűzanyát. (Mikor ezt mondta, bájos szeretetreméltósággal mosolygott.) Mivel nem ismerte senki, magunk között Lelkiatyámmal csak úgy neveztük: a “Szép Hölgy”. De azt mondta Lelkiatyám azonnal, hogy ezekről a látogatásokról ne beszéljek senkivel, ne is mondjam senkinek. Szeretné, ha engedelmeskednék neki. Ezt megígértem.

A Szép Hölgy látogatásai alkalmával apróbb szívességeket tett: Megigazgatta az ágyam, inni kínált, gyógyszert adott, sokszor megsimogatott; különösen olyankor, amikor jobban szenvedtem. Ilyenkor nagyon gyöngéd volt és jóságos.

Már vagy egy hete jött naponta, mikor mondta, hogy szeretné, ha azt, amire tanít, a szívembe vésném örökre. Első tanítása az volt:

– Aki igazán szereti az Úr Jézust, mindig azt akarja, amit Ő akar. Sohasem szabad a magunk akaratát keresni, hanem azét, akit szeretünk. Ha igaz a szeretetünk, akkor mi már nem is számítunk. A szenvedés is sokkal könnyebb, ha az Úr Jézus akaratából szenvedünk.

A második oktatása:

– Aki igazán szereti az Úr Jézust, minél nagyobb az áldozat, annál szívesebben hozza.

Amióta az első oktatást gyakoroltam, mintha ennek a második leckének a nehézségét már nem is éreztem volna. Voltak dolgok, amelyek azelőtt nagyon nehezek voltak. Most alig éreztem terhét.

Már július vége felé járt az idő és még mindig nem tudtam, ki lehet a mindennapi vendégem. Mióta először jött, talán kétszer maradt el, és nem mondta meg előre. Én meg már annyira megszoktam látogatását, hogy mikor nem jött, még sírtam is. Szomorú, lehangolt voltam, nehezebb volt minden, mint máskor. Másnap mikor jött, sírva mondtam, hogy milyen rossz volt, hogy tegnap nem jött.

Komolyan nézett rám és azt mondta: “Pedig veled voltam akkor is.” Azután megrótt, hogy nem szabad sírnom, ha nem is jönne el. Akkor gondoljak az Úr Jézusra. Hátha az Ő akarata. És lélekben a lemondással meg kell hozni az áldozatot.

Néha érdeklődtem Lelkiatyámtól: Nem tudja még, hogy ki lehet a látogató? Azt mondta egyszer, hogy sejti. És kérdezte: “Te nem sejted? Mégis mit gondolsz?

– Nem tudok gondolni semmit, mert fogalmam sincs róla, hogy ki lehet …

Forrás

Létrehozva 2016. május 25.