„Mert mindnyájan Isten fiai /gyermekei/ vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Gal 3,26)

Mikor első gyermekem még kicsi volt, gyakran bevontuk vacsora előtt egy butácska játékba. Mikor hazajött az apja, és már az asztalnál ültünk, megkérdeztem izgő-mozgó gyermekemet: – Kinek a kicsi fia vagy? Sosem lehetett előre tudni, mit válaszol, de minden este élvezte a játékot.

Nagyra nyitott szemmel várakoztatott minket, nézett egyikünkről a másikra, míg eldöntötte, melyikünkkel köt pillanatnyi szövetséget.

– Apáé! – közölte néha, az apja örült ilyenkor, én meg elkeseredtem.

Máskor persze mást mondott: – Anyu kicsi fia vagyok! – és az én lelkes tapsom elnyomta az apja bosszúsnak tettetett morgását.

Egyik este Isten ugyanezzel a kérdéssel akasztotta meg a gondolataim menetét: – Te kinek a kislánya vagy?

Ez a kérdés így nem volt ismerős, hiszen én mindig egy kisfiúra vonatkoztattam. Attól kezdve, hogy megtudtam, gyermekem fog születni, sokszor elképzeltem, milyen érzés lesz, mikor egy kicsi ember így szól hozzám: – Anya!

Ahogy közeledett az időm, a tükör előtt állva gyakoroltam új nevemet, és nehezen tudtam elképzelni, hogy az ismerős arcnak, aki visszanéz rám, valaha is köze lesz ehhez a megszólításhoz, és ahhoz, amivel együtt ját: a türelemhez, kedvességhez, szolgálatkészséghez, áldozatvállaláshoz, bölcsességhez. Na meg a szeszélyességhez, gyönyörűséghez, vidámsághoz. Mindig úgy képzeltem, hogy amint meg fog illetni az új név, azonnal megszületik az új énem is.

Eleinte úgy viseltem az új nevemet, mint egy olimpiai aranyat. Azonnal belezúgtam három és fél kilós kis csodánkba, és elkezdtem bebizonyítani, hogy megérdemlem az új nevemet.

Ám ahogy teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, szaporodtak az álmatlan éjszakák, majd a hisztis rohamok, az a név egyre inkább valami nehéz súlyhoz kezdett hasonlítani, nem pedig érdemrendhez. Mire kisfiam kétéves lett, egy újszülött kislánnyal gyarapodott családunk, és az „anya” név egyre kevésbé jelezte tündökölve azt, hogy ki vagyok, és egyre fényesebben emlékeztetett arra, hogy ki nem vagyok.

Akit a tükörben láttam, egyre kevésbé volt élettel teli, nyoma sem volt rajta az áhított szuperanyaságnak. Néztem a tükörképemet, és arra gondoltam, hogy tud ilyen üres lenni valakinek a lelke, akinek a keze ennyire tele van tennivalókkal. Tükörbeli énem esténként álmatlanul hánykolódott az ágyban, s azon rettegett, hogy elrontja gyermekeit, és csalódást okoz a párjának.

Talán ezért nem tudtam megszólalni, mikor meghallottam Isten próbára tevő suttogását: – Te kinek a kicsi lánya vagy?

Egész életemben számon tartottam, hogy Isten gyermeke vagyok. De mikor nekem lettek gyermekeim, valami megváltozott. A súlypont áttolódott arról, hogy kié vagyok, arra hogy ki vagyok. Elfeledkeztem róla, hogy én továbbra is gyermeke vagyok Istennek. Az anyaság megváltoztatja mindennapjaimat, de nem érinti személyazonosságomat Krisztusban.

Alapigénk emlékeztet, hogy hiába kapaszkodnak a szoknyánkba apróságok, nekünk mindig van helyünk Édesapánk ölében.

Akkor este, miután gyermekeim elaludtak, elővettem a Bibliát, és megkerestem a történetet, ahol Jézus magához hívja a gyermekeket (Mt 19,13-15). Elképzeltem különböző korú gyermekeket, ahogy Jézus erős karja átöleli őket. Nem az érintett meg, amit Jézus tett akkor a leírás szerint, hanem az, amit nem tett. Jézus nem kérte, hogy a gyermekek érdemeljék ki, hogy felmászhatnak az ölébe. Nem válogatta ki a szorgalmasakat a lusták közül, nem nézte, melyik a rakoncátlan, ki viselkedik szépen. Csak egy számított: mind az Ő gyermekei.

És kedvesem, tudd, mi is azok vagyunk.

Nem az anyaságunk határoz meg minket, hanem az, hogy Isten gyermekei vagyunk. Legközelebb tehát, ha benézel a tükörbe, halld meg Isten suttogását: – Kinek a kicsi lánya vagy? És akár nyúzottnak, akár erősnek érzed magad, nézz a tükörbeli drága édesanya szemébe, és kérd meg, merjen újra gyermek lenni. – A Tiéd, Uram, a Tiéd.

Atyám, mutasd meg az utat vissza az öledbe. Újra gyermek szeretnék lenni. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. május 26.