III.

1.

A szentáldozás – az isteni szeretet rejtett fensége
Az Egyház a mennyei Jeruzsálem felé vezető zarándokútján növekszik és épül a Szentlélek munkálkodása által, különösen az istenfélelem által (v.ö. ApCsel 9,13), a hit, remény és szeretet természetfeletti aktusai által, valamint az emberré lett Isten imádásának konkrét aktusai által, minden megjelenési formájában, elsősorban az Oltáriszentség fátyola alatti jelenlétében. Történelmi útjának kezdete óta az Egyház akkor élte meg legtermékenyebb pillanatait és korszakait, amikor a legmélyebb hódolattal és imádással adózott a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek. Ezek voltak Pünkösd hatásainak igazi pillanatai.

2.

Az Egyház szent liturgiája és különösen az eucharisztikus áldozat liturgiája annak az imának folytatása, melyet Krisztus, a Főpap a földön a legmélyebb hódolattal intézett az Atyaistenhez és amelyet továbbra is folytat a mennyben, ahogyan egykor a földön lette (vö. Zsid 5, 7). Azok az imák és rítusok, melyeket hódolattal és áhítattal, azaz szent istenfélelemben végeznek, igazi pünkösdi jelleggel bírnak.

Ilyen pünkösdi, vagyis Szentlélekkel telt pillanatok kellene, hogy legyenek különösképpen a szentmise központi mozzanatai, nevezetesen az átváltoztatás és a szentáldozás pillanata. Az Egyház igazi istentisztelete Krisztus imáját és az első keresztények liturgiájának példáját kell, hogy mintázza. Egy ilyen liturgia tetszik Istennek, ahogyan a Zsidókhoz írt levél tanítja: „Őrizzük meg a kegyelmet, hogy általa Istennek tetsző módon, tisztelettel és félelemunel szolgáljunk, mert emésztő tűz a mi Istenünk” (Zsid 12, 28-29). Ez az emésztő tűz a Szentlélek. Ezért érvényes a szabály: minél jobban jellemzi a szentmise imáit, stílusát, rítusait és gesztusait a tisztelet és az istenfélelem, annál inkább pünkösdi a liturgia, vagyis annál jobban betöltik a Szentlélek gyümölcsei.
3.
Az egyházi élet hiteles megújulása és reformja szükségszerűen a liturgia megújulásával kezdődik, vagyis az áhítat és az istenfélelem elmélyítésében a liturgia rítusaiban. A liturgia ilyen formájú megújulása a Boldog XXIII János pápa által olyannyira kívánt ún. „aggiornamento” legfontosabb jellemzője. Szent Josefmaria Escrivá az „aggiornamento” fogalmát nagyon találóan így magyarázta: „Az aggiornamento mindenekelőtt hűséget jelent. A tapintatos, megbízható és maradandó hűség a legjobb védelem a lelki hidegség, a keményszívűség és lelki megmerevedés ellen. Legalábbis felszínes dolog lenne azt gondolni, hogy az aggiornamento elsősorban változásból vagy lecserélésből áll” (Conversiones con Mons. Escrivá de Balaguer, ed. José Luis Illanes, Madrid 2012, p. 152-153). Ezért szentelte a II Vatikáni Zsinat első dokumentumát a szent liturgiának. A liturgiareform alapelvei közül kiemelhető három:

1. A rítusok világosabban fejezzék ki az Istenre, a mennyre, a szemlélődésre való irányultságukat (Sacrosantum Consilium, 2 és 8).
2. A szövegek és rítusok szakralitása (szentsége) még jobban emelkedjék ki (Sacrosantum Consilium, 21).
3. Nem szabad olyan újításokat bevezetni, amelyek nem nőnek ki szervesen a már korábban létező formákból, de akkor is csak ha valódi lelki hasznot jelentenek (Sacrosantum Consilium, 23).

Lelki haszonról a Szentírás és az első keresztények szerint a liturgiában csak akkor beszélhetünk, ha erősebben tapasztalhatjuk a Szentlélek jelenlétének hatását; a Szentlélek Isten és emésztő tűz, aki szent szeretetet önt a szívekbe, amely szeretet mindig tartalmazza az istenfélelmet is (vö. Zsid 12, 28).
4.
Ha a szentmise legszentebb, központi pillanataiban kevesebb áhítat és istenfélelem mutatkozik, akkor ott kétségtelenül kevesebb lesz a Szentlélek gyümölcse, kevesebb a pünkösdi Lélek és kevesebb igazi „aggiornamento” működik, akkor kevesebb lesz a lelki előrehaladás, hanem ellenkezőleg: visszaesés történik a keresztény hitben és vallásosságban. A szentáldozás módja és mikéntje elárulja, hogy az Oltáriszentség számunkra csupán a legszentebb valóságot jelenti, vagy egyszersmind a legjobban szeretett és legszentebb személyt. Krisztus Testének vétele a kis Ostyában ezért mély hitet és szívtisztaságot követel, de ugyanakkor az imádás félreérthetetlen gesztusait is.

Ez volt a katolikusok változatlan ismertetőjegye minden századon át, az első keresztényektől elkezdve, az egyházatyák korán át, egészen nagyszüleink és szüleink koráig. Már az első századokban is, amikor sok helyen a pap a Szentséget a hívek jobb tenyerébe vagy egy fehér vászonkendőre helyezte, amely a nők jobb tenyerét takarta, a hívek mégsem érintették ujjaikkal a konszekrált kenyeret a szentmisében.

A Szentlélek irányította az Egyházat, és egyre mélyebben tanított annak módjáról, hogyan kell bánni Krisztus szent emberségével a szentáldozáskor. A római Egyház már a VI. században közvetlenül szájba helyezte a Szentostyát, ahogyan ezt Nagy Szent Gergely egyik műve bizonyítja {v.ö. Dial., 3). A középkorban a hívek elkezdték Krisztus Testét térdelve fogadni, az imádás külsőleg is világosan felismerhető gesztusával (v.ö. St. Columban, Regula coenobialis, 9). Ez az „aggiornamento” egy további fontos pillanata volt, egy pünkösdi mozzanat.
5.
Korunkban – már 40 év óta – Krisztus misztikus teste egy mély sebet hordoz. Ez a mély seb a kézbeáldozás modern gyakorlata, mely gyakorlat lényegileg különbözik egy első századokban dívó hasonló rítustól, ahogyan fentebb már utaltunk rá. Ez a modem gyakorlat a legmélyebb seb Krisztus misztikus testén, mert a következő sajnálatos jelenségeket hordozza magában:

1. Megdöbbentő minimalizmust az imádás és tisztelet gesztusaiban. Az áldoztatás modern gyakorlatában általában hiányzik az imádás szinte minden jele.
2. Olyan gesztust, amit a normális táplálkozásnál alkalmazunk: saját kezünkkel felvesszük a Szentostyát bal tenyerünkről, majd saját magunk helyezzük nyelvünkre. Az ilyen gesztusok közönségessége a hívek nem csekély számánál, különösen a gyermekelmét és fiataloknál azt a képzetet hozza létre, hogy a Szentostya színe alatt nincs jelen Jézus Krisztus isteni személye, hanem hogy az inkább egy vallási szirnbótumot jelent; hiszen külsőleg úgy kezelhetik a Szentostyát, mint közönséges ételt: saját kezükkel érinthetik és saját ujjaikkal szájukba tehetik.
3. 6. A szentostya számtalan kis darabkájának elvesztését: a kis morzsák sokszor a földre esnek az áldoztatás során, vagyis az áldoztató és az áldozó közötti úton, mivel nem használnak áldoztató tálcát. A Szentostya darabkái sokszor az áldozó tenyerén maradnak, vagy az ujjaihoz ragadnak és onnan a Földre esnek. Ez a számtalan morzsa aztán a Földön fekszik, ahol az emberek lábai tapossák, mivel észre sem veszik őket.
4. A Szentostyák gyakoribb lopását, mivel a kézbeáldozás ezt is jelentősen megkönnyíti.

Nincs az Egyházban és a Földön semmi, ami olyan szent, olyan isteni, olyan élő és személyes lenne, mint az Oltáriszentség, hiszen az maga az eucharisztikus Úr. És vele művelik a négy felsorolt fájdalmas dolgot!

A kézbeáldozás modern gyakorlata ebben a konkrét külső formában soha azelőtt nem létezett. Felfoghatatlan, hogy az Egyház sok tagja ezt a sebet nem akarja tudomásul venni, ezt a tényt másodlagosnak tekinti, sőt még csodálkozik is, hogyha a téma egyáltalán szóba kerül. És ami még inkább érthetetlen: sokan az Egyházban továbbra is támogatják és terjesztik ezt az áldoztatási gyakorlatot.

6.
Fisher Szent János bíboros és vértanú, kardinális és mártír, már 1526-ban kimondta a következő igazságot: „Ha valaki igazán figyelmesen megvizsgálja a lelki virágzás korszakait az Egyházban és a hanyatlás periódusait, valamint az egymást sűrűn követő különböző reformokat, meg kell állapítania, hogy az egyházi hanyatlás oka szinte mindig a legméltóságosabb Oltáriszentség elhanyagolása, illetve a vele való visszaélés volt. Másrészt láthatja, hogy az igazi reform és az egyházi élet felvirágzásának korszakait mindig megelőzte a legszentebb Oltáriszentség bensőséges tisztelete” (Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein am Rhein 1986, p. 195). Boldog XXIII János szándéka a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyes megnyitásánál az volt, hogy elősegítse a valódi reformot és az Egyház Ielki életének felvirágzását. Ez jelentette a hittudás elmélyítését, a hitigazságok iránti egyre növekvő hűséget, a hitletétemény még éberebb védelmét (vö. a II. Vatikáni Zsinat megnyitóbeszéde, 1962. október 11.). Ez a szent pápa így írt 1962-ben: „a zsinat egybehívásának indítóoka a következő volt: hogy a szent Egyház új, fiatalos erővel felvirágozzon” (Levél a német püspökökhöz, 1962. január 11.) Az Egyház új [elld felvirágzásának korszaka szükségszerűen feltételezi az elmélyült hitet, valamint a Szent Eucharisztia tiszteletének gazdagabb és hívőbb kifejezési formáit. Amikor az Eucharisztiába vetett hit eltűnik és az eucharisztikus rítusok, elsősorban a szentáldozás szertartása az imádásnak kevesebb jelét tartalmazza, akkor ez biztosan nem az egyházi élet felvirágzásának jele; boldog XXIII János elképzelése tehát bizonyos értelemben meghiúsult. 1961-ben ez a pápa a következő szavakat írta lelki naplójába: „Gondosan és forró imával előmozdítani Isten imádását a hívek körében, a jámbor gyakorlatokat és a szentségek helyes vételét. Ez hozza majd le az Isten áldását az emberekre. Ezek az én gondolataim és lelkipásztori törekvéseim, és ennek így kell lennie most és mindenkor” (Giovanni XXIII, Il giornale dell’anima, Cinisello Balsamo 2000, Nr. 961).
7.
Mindig az volt az Egyház hite és gyakorlata, hogy a kenyér színe alatt valóságosan jelenlévő Krisztusnak megadja a kizárólag Istennek járó imádást, amelynek van belső és külső kifejeződése. Ezt az imádó aktust a Szentírás a görög „proskynesis” szóval jelöli. A mi Urunk Jézus Krisztus elutasította az ördög kísértéseit és meghatározta minden teremtmény elsődleges kötelességét: „Uradat, Istenedet imádd” {Mt 4, 10). Az evangélista ezen a helyen a „proskynesis” szót használja. A Bibliában az Isten imádásának aktusa külsőleg a következő módon nézett ki: Az ember letérdelt és fejét egészen a földig hajtotta, vagy pedig teljesen a földre vetette magát.

Ezt az imádó gesztust maga Jézus is végezte valamint szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária és Szent József is, amikor évente felmentek a jeruzsálemi templomba. Ugyanilyen módon, „proskynesis”-szel imádták Krisztusnak, az emberré lett Istennek testét: először a három bölcs (Mt 2,11), később pedig számos ember is, akit Jézus meggyógyított ugyanezt a külső imádó gesztust végezte (vö. Mt 8,2; 9,18; 15,25); az asszonyok, akik húsvét hajnalán látták a feltámadott Urat, leborultak megdicsőült Teste előtt és imádták őt (Mt 28,9); amikor az apostolok látták Krisztus Testét felmenni a mennybe, leborultak és imádták (Mt 28,l7; Lk 24,52); ugyanígy az angyalok, a megváltottak és a megdicsőült szentek a mennyei Jeruzsálemben imádva leborlutak Krisztus megdicsőült embersége előtt, akit szimbolikusan „Bárányként” ábrázol a szent író (Jel 14,10).

Az elmúlt évszázadok során az Egyház egyre mélyebbre hatolt az Eucharisztia titkáról szóló igazság ismeretében. Ezáltal a tisztelet egyre tökéletesebb formáit fejlesztette ki a Krisztus eucharisztikus Testével való bánásmód során, különösen amikor a pap vagy a hívek a szentáldozás pillanatában közelednek az eucharisztikus Testhez. Annak az igazságnak kifejezésére, hogy az Oltáriszentség nem közönséges étel, hanem valóban a Legszentebb, a személyes Szentség, a pap legalább a nyolcadik századtól kezdve a Szentostyát közvetlenül a hívek szájába helyezte, úgy a nyugati, mint a keleti Egyházban.

Ez a gesztus jelképesen kifejezi, hogy a pap személyében maga Krisztus táplálja híveit. Ezen kívül ez a gesztus megtestesíti az alázat és a lelki gyermekség szellemét, amit Jézus mindazoktól megkövetel, akik el akarnak jutni Isten Országába (Mt 18,3).

A szentáldozáskor a Szentostya Isten igazi Országa, mert benne Krisztus van jelen, akinek Testében lakozik az istenség egész teljessége {vö. Kol 2, 9). Ezért a legalkalmasabb külső magatartás azok számára, akik Isten Országát gyermekként fogadják az, ha letérdelnek, kinyitják a szájukat és engedik, hogy táplálják őket, mint egy gyermeket. Kétségtelen, hogy Krisztus isteni Testének térdelve és nyelvre történő fogadása a szentáldozáskor több évszázadon át fejlődött ki a Szentlélek sugallatára; aki a szentség és a jámborság Lelke.

Az imádás kifejezett gesztusának eltörlése a szentáldozás alkalmával, vagyis a térdelésnek és azon biblikusan megalapozott gesztusnak eltörlése, hogy Krisztus Testét gyermekként közvetlenül nyelvünkre fogadjuk, egészen biztosan nem virágoztatja fel az eucharisztikus hitet és tiszteletet. A Tridenti egyetemes zsinat itt következő szavai mindig érvényesek maradnak és éppen napjainkban különösen is időszerűek: „Következésképpen semmi helye sincs a kételkedésnek, hogy az összes krisztushivők ezen legszentebb Szentségnek, a katolikus Egyházban folyamatosan ápolt szokás szerint azzal az imádással tartoznak, mely az igaz Istent illeti meg. Arra hivatkozva sem szabad ezt a szentséget kevésbé imádni, hogy Krisztus az Úr azt azért alapította, hogy magunkhoz vegyük. Mi ugyanis hisszük, hogy benne ugyanaz az Isten van jelen, akiről az Örök Atya mondja, mikor Őt a világba küldi: „Leborulva imádja Őt Isten minden angyala” (Zsid 1,b) (13. Sessio, 5. fejezet). A zsinat továbbá ünnepélyesen kijelenti: „Ha valaki azt mondja, hogy az Eucharisztia szentségében Krisztust, Isten egyszülött Fiát nem kell imádni azzal a kultusszal, amellyel az igaz Istennek tartozunk, és ezt kifelé is hirdeti azt állítva, hogy Krisztust ebben a szentségben nem kell különösen ünnepélyes módon tisztelni.. , legyen kiközösítve” (Sessio 13, Kanon 6).
8.
Az Egyház arra tanít minket: minél inkább növekszik a hívekben az Oltáriszentség isteni valóságába vetett hit, annál jobban kötelesek a konszekrált Ostyához imádással és szentséggel közelíteni. A szentség a lélek belső tisztaságát jelenti, a halálos bűnöktől való mentességet, vagy, pozitív módon kifejezve, a megszentelő kegyelem állapotát. Ez egy isteni törvény, melyet már a mi Urunk Jézus Krisztus is meghirdetett, az apostoli hagyomány pedig hangsúlyozott, különösen Szent Pál apostol. A mi Urunk mondja: „Ne adjátok a szentet a kutyáknak, ne dobjátok gyöngyeiteket a disznók elé” (Mt 7,6). Szent Pál pedig figyelmeztet: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy ossza az Úr kelyhét, az Úr Teste és Vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből” (1 Kor 11,22-28).

Az Egyház mindig nagy gondossággal betartotta ezt az isteni parancsot, és korunkban is nagyobb figyelmességgel kellene betartani. Ezt mondja ugyanerről a Tridenti egyetemes zsinat: „Ha általánosan illetlen dolog ezen szent cselekmények egyikéhez másképpen közeledni, mint az istenfélelem szellemében, a keresztény hívő bizonyára még buzgóbban fog figyelni arra, hogy ne vegye azt magához a legnagyobb tisztelet és szentség nélkül, minél jobban megérti ezen mennyei Szentség szent és isteni voltát, különösen amikor az Apostol ezen félelmetes szavait olvassa: ,Aki tehát méltatlanul eszik ebből a kenyérből és iszik ebből a kehelyből, a saját ítéletét eszi és issza, mivel nem különbözteti meg az Úr Testét’. Ezért mindenki, aki áldozni akar, emlékezzen az előírásra: ,Mindenki vizsgálja meg magát’.

Az egyházi törvény azért tartja szükségesnek ezt az önvizsgálatot, mert senki, aki tudatában van halálos bűnének, akármilyen mélyen is bánja, előzetes szentségi gyónás nélkül nem veheti magához a szent Eucharisztiát. A szent Zsinat meghagyta, hogy ezt a szabályt minden kereszténynek változatlanul meg kell tartania” (Sessio 13, 7. fejezet}.

A II Vatikáni Zsinat megnyitásánál Boldog XXIII János pápa azt mondta, hogy a korábbi egyetemes zsinatok dokumentumai és nyilatkozatai, nevezetesen az I Vatikáni és a Tridenti zsinatéi szent kincseknek tekintendők (Megnyitóbeszéd, 1962. október 11.).
9.
A méltatlan áldozás gyakorlata napjainkban Krisztus misztikus Testének legmélyebb sebét jelenti. A méltatlanul fogadott áldozás elsősorban a belső méltatlanságból fakad: a szentáldozás vétele a meglévő halálos bűn állapotában; a szokássá vált halálos bűnök állapotában; a szentáldozás vétele a valóságos jelenlétbe (reálprezencia) és az átváltoztatásba (transzszubsztantáció) vetett teljes katolikus hit nélkül; a bocsánatos bűnök megbánása nélküli állapotban. A méltatlan áldozást méltatlan külső magatartások is okozhatják: a Szentostya szentségtörő ellopása, a Szentostya vétele az imádás legkisebb külső jele nélkül; a Szentostya vétele anélkül, hogy odafigyelnénk leeső vagy elkallódó darabkáira; a túl sietős áldoztatás, mely azt a látszatot kelti, mintha egy iskolában vagy kávézóban kekszet osztogatnánk.

Ahol hiányzik a hit Krisztus valóságos jelenlétében a konszekrált kenyérben, mint a kálvinistáknál vagy hasonló protestáns közösségeknél, ott nem csoda, ha a Szentostyával való bánásmód külső formája csak minimális szakrális gesztusokat tartalmaz, vagy semmi egyértelműen szakrális gesztust. Ahol a Krisztus valóságos jelenlétébe vetett hit legalább még a szentáldozás kiszolgáltatásánál megmaradt, ahogyan ez a helyzet Luther Mártonnál és a hagyományos lutheránusoknál, ott szükségszerűen léteznek az imádás kifejezettebb gesztusai.

Van egy megható jelenet Luther Márton életéből, 1542-ből, amely mutatja az ő tiszteletét és áhítatát a szentáldozás iránt. A régi német történelmi szövegből idézünk: „Egyszer egy asszony úrvacsorához szeretett volna járulni. Miközben az áldoztató rácsnál térdelt, hogy magához vegye az Úr Vérét, hirtelen közelített az Úr kelyhéhez és meglökte azt a szájával úgy, hogy néhány csepp Krisztus Vénéből a ruhájára és az áldoztató rács felső felületére esett, ahol térdelt.

Amint ezt észrevette a tiszteletes Luther doktor, tiszteletes Bugenhagen doktorral együtt nyomban felugrottak és az oltárhoz siettek, és a szolgálattevő segítségével minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy letöröljék a cseppeket az asszony ruhájáról és felitassák az áldoztató rács felületéről. A tisztelet ilyen súlyos hiánya olyannyira szíven ütötte Luther Mártont, hogy sóhajtozva mormolta: ‘Ó, Istenem segíts rajtunk’. Szemei pedig megteltek könnyekkel” (Stahl, R., Martin Luther für uns heute. Erlangen 2008, p. 28)

Micsoda megható példa! Hány pap és hívő sietne ma, ha a Szentostya darabkája a földre esne, hogy amennyire csak képesek rá, mindent megtisztítsanak, sóhajok és könnyek közepette? Egyszer beszélgettem egy norvég lutheránus püspökkel és megkérdeztem tőle, milyen módon részesülnek a lutheránusok Norvégiában az úrvacsorában. Ezt válaszolta: „Tíz, tizenöt évvel ezelőtt az emberek térdelve és nyelvre fogadták az úrvacsorát. Ma viszont állva és kezükbe fogadják.” Megkérdeztem mi az oka ennek a változásnak. Ezt válaszolta: „Ezt katolikus testvéreink hatására változtattuk meg.”

Egy kazahsztáni vallásközi találkozón, amelyen részt vettem az egyes vallások legszentebb valóságairól beszélgettünk. Egy imám azt mondta, hogy a muzulmánok számára a legszentebb dolog a Korán könyve arab nyelven, és a következő szavakkal húzta alá állítását: Az istengyalázás aktusa lenne, ha valaki mosatlan kézzel merészelné érinteni az arab nyelvű Koránt.

Amikor ezt a kijelentést hallottam, spontán módon megjelent szemeim előtt a kézbeáldozás, amelyet szinte bármilyen egyértelműen szakrális gesztus nélkül és természetesen előzetes kézmosás nélkül fogadnak. Ez a magatartás világszerte szabálynak számít a katolikus templomok nagy többségében. Elképzeltem a következő lehetséges szituációt: ha ez a jámbor imám egyik napon véletlenül belépne egy katolikus templomba, ahol a szentáldozást közvetlenül a hívek kezébe szolgáltatják ki, akik egy gyorsan haladó sorban közelednek, megkérdezhetné: „Mi ez a kis fehér kenyér?” Egy katolikus válaszolná: „Ez Krisztus.” A muzulmán nem érti: „Ez bizonyára csak egy jel vagy Krisztus szimbóluma.” De a katolikus ellentmondana: „Nem, ez nem csak egy szimbólum vagy egy szent tárgy. Ebben valóságosan jelen van Krisztus.”

A muzulmán tovább erősködne: „Krisztus bizonyára csak lelkileg vagy szimbólikusan van jelen benne.” A katolikus ismét tagadná: „Nem, Krisztus valóságosan és ténylegesen jelen van Testének és Vérének szubsztanciájában, lelkével és teljes istenségével.” A muzulmán ismét kérdezné: „Akkor tehát hitetek szerint ez a kis kenyérdarab számotokra a ti Istenetek és az, aki a legszentebb?” „Igen”, helyeselne a katolikus, „ez a kis kenyér valóban a mi élő Istenünk személyesen emberi Testével és Vérével, és nemcsak egy szent tárgy, mint a ti Koránotok.”

A muzulmán azonban mondaná: „Ha ti a ti Isteneteket, aki számotokra a legszentebb, ilyen banális módon kezelitek, akkor nem hisztek benne. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg meg vagytok győződve arról, amit az imént állítottatok.”

A katolikusok többen hisznek, mint Luther Márton és többen, mint a hagyományhű lutheránusok. Nem csak a valóságos jelenlétben hisznek, hanem a kenyér és a bor átlényegülésében (transsubstantiatio) Krisztus Testévé és Vérévé. A Szentostya ezért számukra nem csupán egy szent tárgy, hanem maga az élő Krisztus szent emberségével és végtelen isteni felségével.

Nyilvánvalóan több tiszteletet kell tanúsítanunk az Oltáriszentség iránt, mint Luther Márton. Több tiszteletre és áhitatra van szükségünk, mint a muzulmánoknak a Korán iránt. A legsürgősebb lelkipásztori feladatunk, hogy a katolikusok az egész világon elkezdjenek belsőleg és külsőleg úgy közelíteni Krisztus eucharisztikus Testéhez a szentáldozásban, ahogyan egyértelműen és kizárólag csak Istennek jár.

A katolikusnak úgy kell kezelnie az Eucharisztiát, a Legszentebbet, ahogyan a Szűzanya, az apostolok, apáink és nagyapáink, minden korábbi évszázadok keresztényei kezelték, vagyis a következő mottó szerint: „Merjél Krisztusnak akkora tisztelettel adózni, amekkorára csak képes vagy.” (Aquinói Szent Tamás megfogalmazásában: quantum potes, tantum aude (miként bírod, akként merjed); Lauda Sion sequencia).

Amikor a szentáldozás pillanatában magunkhoz vesszük a konszekrált Ostyát, belső és külső áhítatunknak és imádásunknak nem legkisebb, hanem legnagyobb mértékét kell adnunk. A Szentostya kicsinysége nem igazolja azt, hogy az Urat a szentáldozás pillanatában az imádás minimális gesztusaival kezeljük.

Napjaink Egyházában a legkisebb, legtörékenyebb, legvédtelenebb maga az eucharisztikus színek alatt lévő Úr a szentáldozás kiszolgáltatásának pillanatában. Még ha minden elképzelhető pasztorális ok amellett is szólna, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát fenntartsuk, mint pl. a hívek választási joga, ez a jog mégis megsérti Krisztusnak, a Legszentebbnek, a királyok Királyának jogát, hogy még a kis Ostyában is megkapjon minden lehetséges Istennek kijáró dicsőséget. Ebben az esetben ez az Egyház legszegényebbjének joga.

Minden elképzelhető ok a kézbeáldozás megtartására súlyát veszti a helyzet nyilvánvaló súlyosságával szemben, az imádás és szentség minimalista felfogásával, az eucharisztikus morzsákkal való könnyelmű bánásmóddal és azok nagymértékű szétszórásával, valamint az egyre gyakoribb ostyalopásokkal szemben. A kézbeáldozás fenntartása mellett szóló lehetséges okok mindenekelőtt akkor vesztik el súlyukat, ha szembe nézünk a valóságos jelenlét és az átlényegülés (transsubstantiatio) dogmájában való teljes katolikus hit sorvadásával, megváltozásával, sőt elvesztésével.

A kézbeáldozás modern gyakorlata, mely ebben a formában eddig sohasem létezett a katolikus Egyházban, kétségtelenül fokozatosan gyengíti a katolikus eucharisztikus hit teljességét. Már 1970-ben így nyilatkozott a bécsi főegyházmegye a kézbeáldozás modern gyakorlatával kapcsolatosan: „Amikor az Ostyát saját kezükkel érintik, mint a természetes kenyeret, ezt sokan egyszerű és természetes gesztusnak találják; amely megfelel ennek a jelnek”. (Amtsblatt, 1970 áprilisa}.

A szentáldozásnak ez a naturalista értelmezése bizonyára erősödött az elmúlt 40 évben, különösen a gyermekeknél és a fiataloknál, akik a Legszentebbet gyakran olyan természetes módon kezelik, mint egy kekszet. Ennek a modern áldoztatási gyakorlatnak folytatása egyre inkább antipasztorálisnak bizonyul. Mert ha kilúgozza a hit teljességét, gyengíti a tiszteletet és az imádás gesztusait, ha sérti az eucharisztikus Úr isten jogait, akkor ez a gyakorlat a legnagyobb mértékben antipasztorális.

Az egyházi élet virágzásának legnagyobb korszakai mindig a bűnbánat és a legméltóságosabb Oltáriszentség, a szent Eucharisztia bensőséges tiszteletének korszakai voltak. A kézbeáldozás gyakorlata miatt manapság a minimalista eucharisztikus tisztelet objektív állapota áll fenn, és ami még rosszabb, döbbenetes, általánosan elterjedt közöny uralkodik az eucharisztikus darabkák elkallódása iránt, amelyeket templomainkban észrevétlenül taposnak az emberek lábai; ráadásul elképesztően egyszerűvé vált a Szentostyák eltulajdonítása és ellopása.

A dolgok ezen objektív állása megköveteli a kézbeáldozás legalábbis fokozatos visszavonását. Továbbá megköveteli az engesztelést és jóvátételt az eucharisztikus Úr iránt, akit már így is tül sokszor megbántottak szeretetének szentségében. Ilyen eucharisztikus engesztelést követelt az angyal, aki 1916-ban megjelent a három fatimai pásztorgyermeknek. Lúcia nővér számol be a következő eseményről: „Alighogy megérkeztünk, elimádkoztuk az angyal imáját, térdelve, földre szegezett tekintettel. Felkeltünk, hogy megnézzük, mi történik, és láttuk az angyalt, aki bal kezében egy kelyhet tartott. A kehelybe vércseppek folytak egy Ostyából, mely felette lebegett. Az angyal hagyta a kelyhet és az Ostyát a levegőben lebegni, arcra borult mellettünk és háromszor imádkozta a következő imát: „Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek.” Ezután felkelt és újra kezébe vette a kelyhet és az Ostyát. Az Ostyát nekem adta, a kehely tartalmát pedig Jácintának és Ferencnek, hogy megigyák, miközben mondta: „Vegyétek a Testet és igyátok Jézus Krisztus Vérét, melyet oly szörnyen megbántanak a hálátlan emberek. Engeszteljetek az ő gonosz tetteikért és vigasztaljátok Isteneteket. Ismét földre borult és velünk együtt még háromszor megismételte ezt az imát.” (Andrew Apostoli, Fatima for Today. The Urgent Marian Message of Hope, San Francisco 2010, p. 34-35).

12.

Pasztorálisan sürgős és lelkileg gyümölcsöző rendelkezés lenne; ha az Egyház a világ minden egyházmegyéjében évente bevezetne egy „engesztelő napot a legszentebb Eucharisztia megszentségtelenítéséért”. Ez lehetne például Úrnapja nyolcadnapja. A Szentlélek napjaink Egyházának különös kegyelmeket, megújulást fog ajándékozni, ha Krisztus eucharisztikus Testét az Istennek kijáró teljes tisztelettel imádjuk, ha szeretjük és gondosan kezeljük, valamint ha valóban, mint Legszentebbet védelmezzük.

Aquinói Szt. Tamás ezt mondja Sacris sollemniis c. himnuszában: „Uram olyan mértékben látogass meg minket, amennyire ebben a Szentségben imádunk” (sic nos Tu visita, sicut Te colimus). Mi pedig kétségtelenül mondhatjuk: Urunk, abban a mértékben fogod meglátogatni Egyházadat, amennyire a kézbeáldozás modern gyakorlata visszaszorul, és abban a mértékben, amennyire a szeretet és a jóvátétel cselekedeteit ajánljuk fel neked.

Ha a hívek a katolikus világ templomaiban tiszta szívvel és az imádás biblikus gesztusával („proskynesis”) fogadnák az eucharisztikus Urat, ha letérdelnének, és gyermek módjára kinyitnák a szájukat, hogy maga Krisztus táplálhassa őket, akkor egészen biztosan lassan elkezdődne egy igazi „aggiornamento”, az Egyház igazi megújulása, amelyet Boldog XXIII János és Boldog II János Pál annyira vártak.

Ez utóbbi lelki végrendeletként ránk hagyta a következő szavakat utolsó enciklikájából: „Nincs veszély, hogy túlzásba vihetnénk e Titok tiszteletét, mert ebben a Szerrtségberr benne foglaltatik üdvösségünk teljes misztériuma (Aquinói Szt. Tamás, Summa Theologiae, III, q. 83, a. 4c.)” (Ecclesia de Eucharistia, 61).

(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Athanasius Schneider: Dominus Est c. könyvének ismertetője itt olvasható.

Létrehozva 2014. október 1.