„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,6)

Lehet, hogy Istennek egyszer elege lesz a siránkozásaimból? Nemegyszer feltettem mát magamnak ezt a kérdést hosszú évek óta tartó küzdelmem során a hangulati étkezési problémámmal. Volt úgy, hogy szűkölve könyörögtem Hozzá, máskor dühösen nekitámadtam, gyakran nem foglalkoztam vele. És azon aggódtam közben, hogy elhasználom az összes Istentől nekem járó kegyelmet.

Úgy éreztem, indokoltan mondhatná, hogy „Most már elég! Tűnj a szemem elől. Belefáradtam a nyavalygásaidba. Oldd meg magad a problémádat!” Addig legalábbis így gondoltam, míg újra nem olvastam  Isten irgalmasságának „első történetét” friss szemlélettel.

Gyakran úgy gondoljuk, hogy Isten kegyelme a kereszten kezdődött. De most, hogy egy rossz szokásokkal küzdő ember szemével olvastam a bibliai története t, felismertem Isten kegyelmének megnyilvánulását már a legeslegelején, a Paradicsomban. Ádám és Éva engedetlenek voltak, ettek a tiltott gyümölcsből, és ezzel rászabadították a bűnt a világra. Isten intézkedett a következményekről, többek között kiűzte őket az Édenkertből (1Móz 3). Az első emberpár úgy érezte, túlfeszítette Isten kegyelmének húrját. Hisz kirakta őket a kertből.

Eddig valahányszor olvastam ezt a történetet, mindig úgy értelmeztem, hogy Isten büntetésből kergette ki őket a Paradicsomból. Csalódott bennük. Azt adta nekik, amit megérdemeltek. Pedig tévedtem. Áthelyezésük nem elutasításból, hanem kegyelemből fakadt.

Gondoljunk bele. Két különleges fa volt az Édenkertben a gyümölcsfák között. Az egyik a jó és rossz tudásának fája volt, ennek a gyümölcsétől volt eltiltva az ember. A másik fa az élet fája volt. Ennek gyümölcse adott állandó életet Ádámnak és Évának – betegség nélkül, halál nélkül, petyhüdt testrészek nélkül. (Na jó, ez utóbbiban nem vagyok biztos, de legalábbis a mennyországot enélkül képzelem el.)

Nem is ez a lényeges. Amikor ettek a jó és rossz tudásának fáján termett gyümölcsből, megjelent a bűn. Ez pedig mindent tönkre tett. Isten tökéletes szeretetének és gyöngéd irgalmának jele volt, hogy ezen a ponton kiutasította Ádámot és Évát a kertből. Nem szabadította rájuk haragját, nem torolta meg tettüket. Menniük kellett.

Ha megengedte volna nekik, hogy maradjanak, továbbra is ettek volna az élet fájáról, és örökké éltek volna a bűnben dagonyázva. Fetrengve a rosszban, ami a bűn következménye: betegségben, félelemben, szenvedésben, Istentől elszakítottságban. Sorsuk vég nélküli, szégyenben, bűnben állandósult élet lett volna.

Isten ezt nem bírta elviselni azok sorsául, akiket szeretetből teremtett. Szeretete döntö tt úgy, hogy menjenek el, és ezzel lehetővé tette, hogy meghalhassanak. Ily módon részük lehessen a feltámadt életben, melyet majd egyszer Fia a rendelkezésükre bocsát. Romlásból az üdvösségbe.

Istennek nem fogyott el a kegyelme az emberiség hajnalán. És nem fog elfogyni kegyelme irántad vagy irántam sem. Ő nem akarja, hogy örökre a bűn vagy a kétségbeesés fogságában legyünk. Nem teremtett mérgében úgy, hogy állandóan zabálni akarjunk, vagy más bűnös vágyaink legyenek. Inkább szeretetét jelzi, hogy megengedi, hogy küzdelmünk a vágyainkkal egy lélekállapot testi jelzése legyen.  

Tőlünk is azt kéri Isten, hogy menjünk el máshová, egy új helyre, és ott megtaláljuk a kegyelmet. Fogadd hát el a kegyelmet, hagyd, hogy elmosson minden szégyenérzetet és bűntudatot egészségtelen döntéseid miatt, amik miatt már régóta gyötröd magad. Igen, dolgozni kell rajta, haladni kell, de tiszta lappal indulhatunk neki.

Ez a kegyelem, Isten szeretetének felfoghatatlan mélysége megnyugtat. Reményt lehel a rettegésembe. Bizalmat a kétségeimbe. Mikor tehát tovább botladozom az úton, tudni fogom, hogy ez a kegyelem a rendelkezésemre áll, és újra meg újra fordulhatok hozzá. Minden alkalommal meg tud nyugtatni, le tud csillapítani.

Uram, köszönöm kegyelmedet. Segíts, hogy számítsak Rád mai küzdelmeim során is. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. február 25.