A csodák csodája

Egyházunk az Eucharisztiát csodálatos Oltáriszentségnek nevezi és méltán. Valóban, a csodák csodája az, a csodák összege, Isten mindenhatóságának valóságos remeke.[1]

Vegyük e szempontból sorra azt, amit Egyházunk az Eucharisztiáról tanít, amennyire ezt könyvünk célja s keretei megengedik.

Első csoda az Eucharisztiában maga az átlényegülés. A tridenti szent zsinat erről így nyilatkozik: „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor állaga (substanciája) a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével együtt megmarad és tagadja a csodálatos és páratlan átváltozást, amellyel a kenyér egész állaga testté és a bor állaga vérré válik, úgy hogy a kenyérnek és bornak csak színei maradnak, amely átváltozást az Egyház igen alkalmas szóval átlényegülésnek (transsubstantiatiónak) nevez.” Ez hitünknek egyik lényeges ágazata, dogmája, melyet minden katolikus belsőleg hinni s külsőleg vallani tartozik.

Isten mindenható ereje a konszekrációkor (átváltoztatáskor) a kenyeret s bort valósággal megsemmisíti, amihez éppen olyan végtelen hatalom szükséges, mint a teremtéshez és Jézus Krisztus testével s vérével helyettesíti. Megmaradnak azonban a kenyér s bor járulékai, aminők a szín, íz, szag, halmazállapot, súly, alak stb. Mindezt egy szóval színnek, vagyis látszatnak szokás nevezni.

A kenyéren s boron tehát érzékeinkre nézve semmi sem változik; a tulajdonságok, a „járulékok”, a „színek” fennmaradnak. De íme ebben újabb felfoghatatlan csoda! Mi tartja fenn a színeket? Nem a kenyér és bor; mert azok létezni megszűnnek. Nem is Krisztus teste s vére, mert ezek minden kiterjedés nélkül vannak jelen a színek alatt. De még egyébként is, ha Krisztus teste és vére volnának a kenyér s bor tulajdonságainak, színeinek alanyai, fenntartói, akkor Krisztus testét fehérnek, kereknek, kenyérízűnek, Krisztus vérét viszont borízűnek, borszagúnak stb. kellene állítanunk, ami képtelenség.

Mi tartja tehát fenn a kenyér s bor színét, tulajdonságait, járulékait? Csoda ez, mélységes titok, amelyre csupán az isteni mindenhatóság tud feleletet adni.

Mindazonáltal meg kell itt jegyeznünk, hogy a kenyér- s bor-szín az alattuk rejtezkedő Krisztussal valamiféle szentségi egységet alkot s szorosan Krisztushoz tartozik az ő titokkal teljes szentségi állapotában. Miért is a szent színeket is Krisztussal egyetemben, szóval az Oltáriszentséget úgy, ahogy van, imádnunk kell.

Újabb és újabb csodákat tár elénk Jézus Krisztus jelenlétének módja az Oltáriszentségben.

Krisztus ugyanis mind a két szín alatt külön-külön teljes egészében jelen van.

Az átváltoztató (konszekráló) szavak értelmében (ez az én testem; ez az én vérem) s azok erejénél fogva a kenyér-szín alatt Krisztus teste van jelen, a bor színe alatt pedig Krisztus vére. Minthogy azonban a megdicsőült Krisztus többé már meg nem halhat, szét nem darabolható, teste s vére s ezektől lelke és Istensége el nem választható. Azért a test titokzatos módon, ahol csak van, odavonja az egész Krisztust, hasonlóképpen a vér is. A test és vér misztikus elkülönzésének oka csupán Urunk szenvedésének és halálának visszatükrözése s titkos megújítása, amennyire ez jelen állapotában lehetséges. (Lásd bővebben a szentmisénél 144. lap.)

Sőt mi több, a két szín minden, még a legkisebb érzékeink alá eső részecskéjében is Krisztus Urunk teljes egészében van jelen. Ha tehát széttörjük, megosztjuk a színeket, nem Krisztust törtük szét, osztottuk meg, hanem csupán az ő jelenlétét sokszoroztuk.

Jegyzet: A jelenlétnek többféle módját különbözteti meg a keresztény bölcselet. Egyik a körülírt (circumscriptiv) jelenlét, amellyel a testek töltik be a teret olyképpen, hogy minden egyes részecskéjük a térnek más és más helyét foglalja le a maga számára. A másik a határolt (definitiv) jelenlét. Ez a szellemi lények jelenlétmódja, amelyek – minthogy részeik nincsenek – ahol csak vannak, teljes egészükben vannak. Jelenlétük azonban csakis addig terjed, ameddig erejük és hatásuk elér. Azontúl sehol sincsenek. Ilyen pl. a mi lelkünk jelenléte testünkben. Lelkünk ugyanis testünknek minden élő porcikáját teljes egészével hatja át, ámde rendes körülmények között hatásköre s így léte testünk határain túl nem terjed. Testünkkel tehát el van határolva. Végül szent hitünkből a jelenlétnek még egy harmadik módját is ismerjük s ez a szentségi (sacramentális). Ezt röviden így magyarázhatjuk meg: Krisztus egész valóságában a szent színek alatt úgy van jelen, mint ahogy lelkünk testünkben. Kiterjedés nélkül – minden részecskében –, egészen. A különbség csak az, hogy míg lelkünk testünkön kívül sehol sincs, addig Krisztus mindenütt ott van, ahol csak konszekrált kenyér s bor, szóval szent színek találhatók.

Ezzel egyben szent hitünk más csodálatos dologra is felhívja figyelmünket. Íme a dolgok s személyek lényege s azoknak bizonyos helyen való jelenléte nem azonos valami. Nem ellenkezik tehát a józan ésszel s az isteni mindenhatóságot nem múlja felül, hogy e kettőt olyképpen szét is válassza, hogy megsokszorozza valaminek vagy valakinek a jelenlétét anélkül, hogy az illető dolgot vagy személyt megsokasítaná. Íme Krisztus egy marad, de a jelenléte csodálatos módon számtalan. Egyik jelenléte szerint pihen a kehelyben, a másik jelenléte szerint felmutatják, viszik a beteghez, avagy az áldozó keblébe száll. Mily csodák ezek!

Krisztus jelenléte a szent színek alatt csak addig tart, míg a színek épek s meg nem romlanak. Isten ugyanis, hogy teljes inkognitóját megőrizze, a természet törvényeit a színekre is kiterjeszti s hatni engedi, akárcsak kenyér s bor volna alattuk. Amint tehát a színekben olyan változás mutatkozik, aminőt a megromlott kenyér s bor tüntet fel, nyomban megszűnnek alkalmas szentségi jel lenni s Krisztus Urunkat tartalmazni. Ilyenkor már Krisztus teste s vére helyett az az anyag van csupán kezünk között, amelyre a megromló kenyér s bor szétbomlik. De honnan jön ez az anyag? Isten teremti oda. Csoda! Ismét csak csoda!

De ez a sok csoda, amelyek értelmünket ugyan messze felülmúlják, de azzal ellentmondásban nincsenek, távolról se tegye tétovázóvá hitünket, hanem sokkal inkább élessze, lobbantsa lángra szeretetünket. Mert íme, miért meríti ki Isten mindenhatóságát, miért halmoz csodát csodára? Nemde azért, hogy végtelen szeretetét reánk áraszthassa s önmagát nekünk – jelen emberi állapotunknak s viszonyainknak megfelelő módon teljesen oda adhassa? Ne botránkozzunk meg tehát éppen Istennek minden fogalmunkat s képzeletünket felülmúló – mert végtelen – szeretetén, hanem inkább lelkesedve valljuk a szeretet apostolával: „És mi megismertük és hittük az Istennek hozzánk való szeretetét”. (1Jn 4,16)

Midőn Samonas gázai püspök egy karavánnal Palesztinában utazott, egyik szaracén azt kérdezte tőle, miképp lehetséges az, hogy a kenyér Krisztus testévé s a bor vérévé változik? A szent püspök erre azt felelte, hogy Isten csodálatos hatalmával itt is megteheti azt, amit a természet rendjében naponkint eszközöl. Születésedkor – mondá a püspök – te sem voltál akkora, mint jelenleg; ki teszi azt, hogy növekedjél? Amit naponkint megeszel, nem megy‑e át szintén tested lényegébe? – De hogyan lehetséges – kérdi tovább a muzulmán –, hogy valamennyi templomotokban Jézus Krisztusnak ugyanaz a teste legyen jelen? Istennél semmi sem lehetetlen – válaszolá a püspök – és e feleletnek elégnek kellene lennie. De hogy meggyőzzelek ennek lehetséges voltáról, mondok egy hasonlatot: Ha a tükröt összetörjük, nem ugyanaz a kép látható‑e valamennyi darabban? És az én szavamat nem hallja‑e minden egyes személy a társaságban? Mondd csak, hogyan lehetséges ez? – A szaracén megszégyenült, a karaván keresztény tagjai pedig nagyon épültek a püspök beszédén és megerősödtek hitükben.

Viselkedésünk az Oltáriszentséggel szemben

„Az igaz pedig a hitből él” (Róm 1,17) – mondja az apostol. Az Oltáriszentséggel szemben tanúsítandó viseletünket is a hitnek kell irányítania. A protestáns Lavater mondotta: „Ha én hinni tudnám, hogy Krisztus valósággal jelen van az Oltáriszentségben, nem kelnék fel előtte többé térdeimről”. És mi hisszük, hogy „az örökkévalóság halhatatlan és láthatatlan Királyával, az egyedül való Istennel” állunk szemben az Eucharisztiában, „kinek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” (vö. 1Tim 1,17), azért tehát előtte térdre kell borulnunk s azt a legmélyebb alázattal s legbelsőbb ájtatossággal imádnunk.

Térdre kell borulnunk! Igen, ez a tiszteletadásnak előírt módja az Oltáriszentséggel szemben. Ha az oltár előtt, melyen az Úr Jézus jelen van, áthaladunk, térdet hajtunk s pedig nyugodtan, lassan, mélyen, egészen a földig. Ha pedig az Oltáriszentség ki van helyezve vagy felmutatják azt, akkor mindkét térdünket s fejünket meg kell hajtanunk. De egyáltalán egész templomi viseletünknek vissza kell tükröznie azt, hogy tudatában vagyunk a hely végtelen szentségének. Legjobb, ha a padban is térdelünk, vagy legalább is nagyon tisztességesen ülünk, ahogy azt földi hatalmasságok előtt tennők, ha az egyáltalán meg volna engedve. De halljuk Aranyszájú Szent Jánost: „Nem tudjátok, – mint állottak az angyalok az üres sírnál? Még a puszta hely iránt is, melyben az Úr nyugovék, sok tiszteletet tanúsítottak. Mi azonban nem üres sírnál, hanem annál az asztalnál állunk, melyen maga a Bárány van. Hogyan menthetjük tehát magunkat, mikor lárma és tolakodás között járulunk Hozzája?” Főleg ünnepélyes menyegzők alkalmával szoktak ily tűrhetetlen botrányok napjainkban előfordulni.

Lehet, hogy ugyanez a szent egyháztudós – szerényen, leplezetlenül önmagáról beszél, midőn a következő nyilatkozatot teszi: „Emlékszem, hogy … bizonyos aggastyán mondotta, hogy ő egyszer abban a kegyelemben részesült, hogy egész sereg pompásan öltözött angyalt szemlélhetett, akik meghajtott fővel az oltár körül álltak, miként a testőrök szoktak az uralkodó jelenlétében. Másvalaki pedig azt beszélte nekem, hogy maga látta s hallotta, amint a szentmisét végző pap körül angyalok állottak s a mennyei lelkek egész kara környezé az oltárt, a jelenlevő Krisztus dicséretét zengedezve”.

Hogy a szent patriárcha csakugyan magáról szól, igazolni látszik Szent Nílus egyik látomása, melyet így beszél el: „Amint Chrysostomus a szent áldozatot kezdé, azonnal körülállták az oltárt a boldog mennyei szellemek, ragyogó öltözetben, födetlen fővel, meghajtott arculattal s a legtisztelettel-teljesebb csendben; és úgy maradtak ott e félelmet keltő titok bevégzéséig. S azután szolgálatkészen követték a papokat és diákonokat, kik a szent testet és vért a jelenlevők között kiosztották”. Az Oltáriszentség eleven hitéből ered azután a gyakori s buzgó szentséglátogatás üdvös gyakorlata.

De szóljanak erről is inkább a szentek s választott lelkek, kik ebben nekünk oly szép s megható tanítást s példát adtak.

„A bölcsek – mondja Aranyszájú Szent János – egész Perzsia szélső határáról jöttek az istállóba a Gyermek látogatására és imádására; és mi, kik nem vagyunk kénytelenek messze út fáradalmait viselni, hogy templomainkban, az oltárszekrényben imádhassuk őt, kiknek csak házunkból kell kilépnünk, vonakodunk ezt megtenni? Nem a legnagyobb hanyagság és égbekiáltó hálátlanság ez?”

A választott lelkek az oltárszekrény előtt töltötték életük legboldogabb óráit. Ide jártak üdülni, erősödni, vigasztalódni. Csak a szent engedelmesség s fontosabb kötelességek tudták őket innen elszakítani.

Xaveri Szent Ferenc, India nagy apostola, térítői munkája mondhatatlan napi fáradalmai után sokszor az egész éjét az oltár zsámolyára borulva tölté. Hacsak tehette, a templom közvetlen szomszédságában vett magának lakást. A tabernákulum volt a legkedvesebb szomszédsága. Malagában tartózkodása alatt pedig épen – mint valami második Sámuel – a sekrestyében, a puszta padozaton szokott hálni, ki-kimenve minduntalan innen a templomba, sokáig térdelve ott, az oltárszekrény előtt…

Paulai Szent Ferenc, ha valamely fontos ügyben a véleménye felől megkérdezték, mint egykor Mózes, ő is az isteni szövetségsátorhoz, az oltárszekrényhez sietett tanácsért és utasításért.

Tiszteletreméltó De Ponte Lajos jezsuita atya, a nagy elmélkedő, annyit időzött a tabernákulum előtt, hogy méltán nevezték őt „az oltár hű őrtállójának”. Szinte rendes volt nála az egész éjszakát az oltár előtt tölteni. De napközben is annyiszor látogatta az Eucharisztiát, ahányszor csak tehette. Azt hitték róla, hogy nem is élhet nélküle. Sem meleg, sem hideg, sem gyengélkedés nem tarthatta vissza, hogy látogatásait az Úrnál megtegye. Ilyenkor mintha azonnal egészségessé vált volna. Mikor agg korában mankóival a kápolnába bicegett, egyszer így szólott: örömest fáradok én idáig s fáradnék még tovább is, hogy bebizonyítsam, mily nagyra becsülöm én a kegyelmet, hogy Uram előtt megjelenhetek. Mikor betegségében még mankóival sem tudta szobáját elhagyni, ájtatossági gyakorlatai közben lehetőleg mindig abba az irányba fordította arcát, amerre az ő jó Urát őrzik az oltárszekrényben.

Szent Domonkos, hogy szíve hevét enyhítse, kinyitotta a tabernákulum ajtaját s fejét benyújtva, ott pihen, mintegy Ura kebelén: „Imádkozzunk ama helyen, hol az ő lábai állanak”. (Zsolt 131,7)

Ámde mit is beszéltek a választott lelkek oly huzamosan az Úr Jézussal, avagy egyáltalán lehet‑e ő vele bizalmas szót váltani? Egyik legmeghatóbb feleletet erre az a jámbor földmíves adta, kit plébánosa, Vianney Szent János (1786–1859) effelől megkérdezett. „Nem szólok én semmit – felelt az egyszerű jó öreg – s Ő sem szól semmit. Én csak nézem Őt s Ő néz engem s a szívem úgy felmelegszik.” De mégis beszél ott az Úr. Beszél a Szentírás s egyes szenteinek adott kinyilatkoztatások által, ha ott az oltár előtt térdelve, egykor elmondott szavait mi az ő ajkára adjuk s azok felett elmélkedünk. Beszél főleg a kegyelem belső ihletése által, mellyel nem ritkán szívünket felmelegíti, lángra gyullasztja.

És mit mondjunk viszont mi az Úr Jézusnak ott az oltár előtt? Kövessük ebben Pazzi Szent Magdolna tanácsát. „A jó barát – mondja ő – ha jó barátjánál lakik, sokszor meglátogatja ezt, jó reggelt, jó estét, jó éjszakát kíván neki s napközben is felhasznál minden kínálkozó alkalmat, hogy vele néhány barátságos szót váltson.” Látogasd meg tehát te is gyakran az Urat az Oltáriszentségben. Ott az oltár zsámolyán igen alkalmas helye van a belső imának. Ajánld fel látogatásaid alkalmával az örök Atyának az ő egyszülött Fia drágalátos vérét; és csakhamar tapasztalni fogod, hogy e látogatások felette alkalmasak lesznek arra, hogy benned a szeretetet növeljék.”

Midőn a szentéletű Feria grófnőt, kit „az Oltáriszentség arájának” neveztek, megkérdezték, mit tud csinálni oly sok ideig a templomban, ezt a választ adta: „Amit az udvaronc a király előtt, a beteg orvosa előtt, a szegény a gazdag előtt, az étkező a terített asztalnál, azt teszem én a templomban Istenem előtt”. Ugyanő huszonnégyéves korában özvegységre jutván, Szent Katalinról nevezett szerzetesnő lesz. Cellácskájának ablaka a templomba, az oltár felé szolgált. Minden szabad percét ennél a kis ablaknál szent szemlélődésbe merülve tölti. Mikor egy főrangú rokona megkérdi, mivel foglalkozik ilyenkor, így felel: „Mindörökké itt maradnék! Nincs-e itt a mi jó Istenünk? Ó, felséges, kegyes Istenem! És még azt kérded, mit csinálok előtte? Szeretem őt; mert kit illet nagyobb szeretet, tisztelet és dicsőség, mint Istent? Hálát adok neki; mert kitől nyertünk nagyobb jótéteményeket, mint Istentől? Áldozatot mutatok be neki; mert kinek áldozzuk fel magunkat s mindenünket, amink csak van s amink csak lehet, ha nem annak az Istennek, kitől mindent kaptunk? Kérem Őt; mert ki adhat nekünk több és nagyobb kegyelmet, mint ő, a kegyelmek szerzője, a mindenség Ura? … Mit tesz a szegény a gazdag előtt? Mit tesz a beteg orvosa előtt? Mit tesz a szomjas a forrás közelében? Mit tesz az éhező a gazdagon megrakott asztalnál?…”

De legyen az utolsó szó e pontban a mézajkú Szent Bernáté: „Íme az Úr! Íme itt találkozhatom az én Uram, királyom, édes testvérem és meghitt barátom, kegyes Jézusom Szívével. Tehetem‑e, hogy meg ne látogassam, ne imádjam?”

Létrehozva 2015. április 11.