Nem én voltam a jó kislány

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” Zsolt 112,7

Bízni az Úrban, mikor csupa jó hír érkezik? Ki ne tenné. Érzem, hogy tenyerén tart, feltétel nélküli szeretete működik, hála tölti be a szívemet. De ha rossz, vagy akár csak kellemetlen hírt hallok, a hangulatom megváltozik.

Egy sűrű délelőtt vége felé a hétvégi nőkonferencián visszatértem a dedikáló asztalhoz, és örömmel vettem tudomásul, hogy két drága lélek mindent elintézett, hogy nekem csak aláírnom kelljen a könyveket.

Mikor elérkezett az ebédidő, és a csirkesaláta meg a brownie elcsábította az embereket a dedikáló asztaltól, egyik segítőm megérintette a vállamat.

„Liz?” Riadt tekintetéből sejthettem volna, hogy nem jó hírrel jött. „Nem tudom, hogy mondjam meg neked, de elvesztettem a pénzes táskát.”

Megfordult a világ körülöttem. „A pénzzel együtt?”

Bólintott, az álla remegett, ahogy folytatta: „Kimentem a toalettre, vittem magammal a táskát, hogy biztonságban legyen. Leraktam, amíg megmostam a kezem, de közben beszélgetni kezdtem valakivel, és megfeledkeztem róla”.  Érződött a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. „Visszaszaladtam, de már nem volt ott. Ó, Liz, annyira sajnálom….”

Első késztetésem (vigyázat, csúnya lesz!): dobbantok egyet csípőre tett kézzel, és rárivallok: „Hogy lehettél ilyen ügyetlen! Rengeteg pénz volt a táskában!”

Istennek hála, ez elmaradt. Ez a nő hibázott. Nem történt meg velem is egyszer-kétszer (tízszer-húszszor)?

Második késztetésem: legyintek, mintha nem számítana. „Annyi baj legyen.” Erre képtelen voltam. Mindketten tudtuk, hogy a baj nagy. Ostobaság lenne elfedni hazugsággal.

Vettem hát egy mély levegőt, Istenhez fohászkodtam nyugalomért, és ezt mondtam: „Bízzunk Istenben, és ne aggódjunk a pénz miatt.” Micsoda? Ne aggódjunk a pénz miatt, mikor annak jó részét a kiadónak kell visszaadnom az eladott könyvek után? Ez a hozzáállás nem tőlem származott.

Egyedül Isten rendezte úgy, hogy felülíródjanak a csúnya szavak, amiket mondtam volna. Ő nyugtatta le háborgó gondolataimat, és csitította el egymással viaskodó érzelmeimet. Egyetlen dolog foglalkoztatott abban a percben, hogy megnyugtassam azt a szegény, riadt nőtársamat.

Hidd el, ez nem a jókislány Liz volt. Ezt a nagyhatalmú Isten intézte.

Teljes nyugalomban átöleltem, és azt súgtam neki: „Ne foglalkozz vele”. Éreztem, ahogy a feszültség kienged a vállából.  Mindkettőnket megleptem következő kijelentésemmel. „Szerintem meg fog kerülni a táska. Mi lenne, ha most ebédelnénk egyet, és a többit Istenre bíznánk?”

Semmi aggódás? Semmi  bosszankodás? Semmi rágódás? Ez annyira nem jellemző rám. De azon a szombaton, a Szentlélek erejéből valóban teljes szívemmel bíztam Istenben. Valójában alig vártam, hogy lássam, mit hoz ki ebből az esetből.

Úgy félóra múlva odasietett az asztalunkhoz egyik ügyeletes hölgy ragyogó arccal: „Megtaláltuk a pénzes táskát! Valaki berakta a szentélybe.”

Hát igen. Szélesen mosolyogtam. Valaki.

Hálás voltam, hogy megkerült a pénz? Persze. De sokkal értékesebb volt a lecke, amit megtanultam újból: engedjem el a gondokat, és bízzam Istenben.

Úton hazafelé újra és újra köszönetet mondtam, hogy lecsitította a nyelvemet és a lelkemet. Hogy megőrzött attól, hogy megbántsam egy testvéremet Krisztusban. Hogy arra késztette azt, aki felvette a táskát, hogy tegye olyan helyre, ahol megtalálják. Hogy negatív hozzáállásomat szívből jövő hálára változtatta.

Mennyei Atyám, még a rossz hírt is könnyebb elviselni, ha Téged magam mellett tudhatlak. Amikor kísértést érzek rá, hogy aggódjam, bosszankodjam, gyötrődjem, éleszd fel bennem a vágyat az imádkozásra, a bizakodásra, az elengedésre. Jézus nevében, Ámen.

Létrehozva 2014. július 26.