A keresztény elmélkedés néhány szempontja

RatzingerLevél a Katolikus Egyház püspökeihez (1989)

BEVEZETÉS

1. Korunk számos keresztény emberében él a hiteles és elmélyült imádkozás megtanulásának a vágya, a sok nehézség ellenére is, melyeket a modern kultúra állít a csend, az elmélyedés és az elmélkedés felismert szükségletének útjába. Az érdeklődés, amely az elmúlt években az egyes keleti vallások és azok sajátos imádkozási formáihoz kapcsolódó elmélkedési módok iránt a keresztények között is felébredt, nem csekély jele a lelki elmélyedés és az isteni misztériummal való mély kapcsolat igényének.

Szemben ezzel a jelenséggel, mindazonáltal sokfelől érezhető a doktrinális és pasztorális jellegű biztos ismérvek meghatározásának a szükséglete, mert ezek teszik lehetővé az imádságra való nevelést annak sokféle megnyilvánulásában, a Jézusban kinyilatkoztatott igazság fényében való megmaradást, az egyház tiszta hagyományainak útján. Erre a sürgető igényre kíván választ adni a jelen levél, hogy a különböző részegyházakban az imádkozási formák sokfélesége miatt — az újakat is beleértve — sohase tévesszék szem elől a személyes és közösségi imádság pontos természetét. Ezek az iránymutatások mindenekelőtt a püspökökhöz szólnak, hogy a rájuk bízott egyházak lelkipásztori gondozásának a tárgyát képezzék úgy, hogy Isten egész népe —- papok, szerzetesek és világiak — megújult erővel szüntelen biztatást kapjanak az Atyához való imádkozásra, Krisztus Urunk Lelke által.

2. A más vallásokkal és azok eltérő stílusú és módszerű imaformáival való érintkezés növekvő gyakorisága az utóbbi néhány évtizedben sok hívőt eljuttatott oda, hogy feltegye magának a kérdést, milyen értéke lehet a keresztény ember számára a nem keresztény elmélkedési formáknak. Ez a kérdés mindenekelőtt a keleti módszerekre vonatkozik.[1] Vannak, akik az ilyen módszerek felé ma terápiás indíttatásból fordulnak: a technológiailag fejlett társadalmak kínzó ritmusának alávetett élet okozta lelki nyugtalanság a keresztények egy részét is arra készteti, hogy azokban a belső nyugalom és a pszichés egyensúly útját keresse. Ezt a pszichológiai vonatkozást a jelen levélben nem vizsgáljuk, ezzel szemben a kérdés lelki és teológiai implikációit szándékozunk nyilvánvalóvá tenni. Más keresztények a különböző vallásokkal és kultúrákkal történő cserefolyamatok és nyitási mozgalmak nyomán azon a véleményen vannak, hogy az ilyen módszerek által saját imádkozásuk sokat nyerhet. Felmérve, hogy a mai időkben számos elmélkedési módszer, különösen a keresztény formák, elavultnak tekinthetők, felmerül a kérdés: vajon nem lehetséges, új imádkozási formákra való nevelés révén, örökségünk gyarapítására azt is magába zárnia a hagyománynak, ami eddig számára idegen volt?

3. A kérdésre adandó válasz előtt azt kell tisztázni, még ha csak nagy vonalakban is, hogy miben áll a keresztény ima legbelső természete, hogy ezután megnézhessük, vajon lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, milyen módon gazdagítható olyan elmélkedési módszerekkel, amelyek eltérő vallások és kultúrák összefüggéseiben születtek. Erre a célra határozott előfeltételt szükséges kialakítanunk. A keresztény imát mindig a keresztény hit struktúrája határozza meg, amelyben maga az isteni igazság és a teremtés igazsága tükröződik vissza. Ezért, helyesen kifejezve olyan formát ölt, mintha ember és isten között személyes, bensőséges és mély párbeszéd lenne. Ezzel kifejezésre juttatja a megváltott személyek közösségét a Szentháromság személyeinek belső életével. Ebben a közösségben, mely a keresztségen és az Oltáriszentségen, az egyház életének forrásán és csúcspontján alapszik, olyan átváltozási magatartás foglaltatik benne, amely kiáramlás az énből, az isteni Te felé. Ennél fogva a keresztény ima mindig egyidejűleg hitelesen személyes és közösségi természetű. Elkerüli a személytelen, illetve az énre összpontosított technikákat, amelyek olyan automatizmusokat képesek létrehozni, melyek következtében az imádkozó az intimista spiritualizmus foglya marad, és képtelen a transzcendens Isten felé irányuló szabad nyitottságra. Az egyházban az új elmélkedési módszerek legitim keresésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy a hiteles keresztény imádság lényegi tulajdonsága két szabadság találkozása, az Isten határtalan szabadságának találkozása az ember behatárolt szabadságával.


[1] 1 „Keleti módszerek" kifejezésen olyan, a hinduizmus és a buddhizmus által sugallt módszereket értünk, mint a „zen", a „transzcendentális meditáció" vagy a „jóga". Tehát olyan, nem keresztény távol-keleti elmélkedési formákról van szó, amelyeket ma meditációik során egyes keresztények is felhasználnak. A jelen dokumentumban foglalt elvi és módszertani iránymutatások nemcsak ennek a problémának a vonatkozásában kívánnak viszonyítási pontként szolgálni, hanem általánosabb értelemben, az egyházi gyakorlatban ma használatos különböző imádkozási formákra nézve is, különösképpen pedig a társaságokban, mozgalmakban és csoportokban gyakoroltakra.

(In: RÓMAI DOKUMENTUMOK. A HITTANI KONGREGÁCIÓ NYILATKOZATA. Szent István Társulat, Budapest 1991.)

A teljes levél letölthető itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.