„Földi életében könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott.” (Zsid 5,7)

Huszonéves koromban volt két hamis elképzelésem. 

Az egyik az volt, hogy Isten fájdalommentes élettel tartozik nekem gyermekkorom traumái miatt. Elég sérelemben és fájdalomban volt már részem, s úgy gondoltam, az a természetes, ha Isten megvéd a további szenvedéstől. Egy ideig úgy is tűnt, hogy egyetért velem: lediplomáztam, jó álláshoz jutottam, és találkoztam későbbi férjemmel, Patrickkel. Minden az én terveim szerint alakult.

A másik tévképzetem az volt, hogy csak kedvesen szólhatok Istenhez, nem oszthatom meg vele idegességemet, negatív érzelmeimet.

Egy rettenetes délután, amikor kicsi kék autómban ültem, kártyavárként omlott össze mindkét hamis elképzelésem. Hetekkel előtte életemben először kimondtam: gyermeket várok. A korai terhességi teszt halvány kék csíkja azt mutatta, hogy teljesült az álmom.

Szexuális abúzust, elhanyagolást, három válást, egyik szülőm halálát megélt kisgyermekként alig vártam, hogy gyermekem legyen, és ezzel átírhatom a múltamat, és mindent újrakezdhetek – tökéletesnek képzelt felnőtt életemben.

Aztán görcsök jöttek, invazív ultrahang, és megfordult velem a világ, mikor orvosom fejcsóválva közölte: méhen kívüli terhesség.

Útban a kórház felé, ahol bizonyossá válhatott az életveszélyt jelentő diagnózis (ó, de kicsi babám életét már el is vette!), felordítottam, és minden dühömmel rákiáltottam Istenre.

Most bebizonyítottad, hogy nem szeretsz!

Gyásszal terhes üvöltés tört ki belőlem. Omlott a könnyem, a szívem összetört, méhem üres – mindezt vadul, kérdésekkel, forrongó dühvel Istenre zúdítottam.

Sosem voltam még ilyen őszinte Vele. Könyörögtem, hogy tegyen csodát, fordítsa meg a diagnózist, kértem, tartsa magát a szerződéshez, melyet szerintem megkötöttünk, hogy nem fogok többet szenvedni. Ordítottam mindaddig, míg bele nem fáradtam, s a hangom rekedt mormogásba fulladt.

Ziháló mellkassal, véraláfutásos szemekkel ültem a kocsiban két mérföldre a kórháztól, s a rám szakadt csend a kocsiban furcsa módon megnyugtatott. Arra készültem, hogy villámként csap le rám Isten haragja, de ez elmaradt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. január 21.