„Mert így szól az Úr Isten, Izráelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akarátok.” Ésa 30,15 (KG)

A lelkiismeretfurdalás hosszú időn át hűséges társam volt. Ő motivált a munkában, aztán ő gyötört, mert túl sokat dolgoztam. Motiválta a pihenésem, hogy aztán számon kérje, miért nem dolgozom eleget.

Egy bűnös tettre egészséges válasz a bűntudat, ha bűnbánatra késztet. De amit én éreztem, nem is volt valódi bűntudat. Olyasmiért volt bűntudatom, ami nem számított bűnnek. Saját elvárásaim indokolták az állandó lelkiismeret furdalást.

Bűntudatom volt, ha túl sok időt töltöttem egy projekten, és nem voltam eleget a gyermekeimmel. Furdalt a lelkiismeret, mert komolyan vettem bizonyos feladatokat, és mert nem szántam elég figyelmet másokra. Például nem töltöttem elég időt az Úrral, nem írtam elég gyakran szponzorált gyermekemnek, nem vállaltam önkéntes munkát a veteránokért, nem vettem részt a mellrák-felvonuláson, nem segítettem a család egyik tagjának költöztetésében, stb, stb.

Azokért a tetteinkért, amik valóban bűnösek, Jézus magára vette bűnösségünket. Kereszthalálával megfizetett Istennek bűneinkért. Ha valóban megbánjuk bűneinket, Isten hűségesen megbocsát. Ezzel bűnösségünknek vége!

De a bűntudat olyasmi miatt, ami önmagában nem rossz, meg tud nyomorítani – mert Istennek nincs mit megbocsátania! Ezért sosem érezzük, hogy megbocsátott. Hibáztatjuk magunkat (helytelenül), és csendben együtt élünk a szégyenérzettel, állandó kudarcélménnyel.

Van egy ellensége lelkünknek, aki hozzá szeretne láncolni a bűntudathoz, mert tudja, hogy ebben az állapotban két dolgot tehetünk: túldolgozzuk magunkat, vagy legyőzötten feladjuk. 

Miután hosszú ideig éltem a kimerültség körforgásában, az Úr rávezetett, hogy felismerjem: a munka és a pihenés az ő szent ajándékai. Egyik sem fontosabb a másiknál. A problémát nálam az okozta, hogy túlértékeltem a munkát, és alulértékeltem a pihenést. Fel kellett újra fedeznem, hogy mindkettő parancs, ajándék és ígéret, amit helyes arányban bele kell építenünk az életünkbe. 

Egy olyan munkamániásnak, mint én vagyok, tudomásul kell vennie, hogy Isten parancsa a pihenésre (Kiv 20,8-11) ugyanolyan fontos, mint a többi kilenc parancsolat. Miért esik mégis nehezemre a pihenés? Nem tudom, de Istennek bizonyára rosszul esik, hogy visszautasítom a pihenés ajándékát.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. január 15.