Szent József, a migráns

Úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki

Nagyon meglepődtem, amikor megkértek, írjak Szent Józsefről. Vele kapcsolatban általában azt szokták kiemelni, hogy felelősségteljesen gondoskodott a családjáról, szorgosan munkálkodott – ami sokkal rendszeresebb életformának tűnik, mint amilyen egy távoli misszióban dolgozó i szerzetesé. Szent Józsefet ugyanakkor sokszor állítják példaképnek a szerzetestestvérek elé, hiszen a testvérek olyan szakmákon keresztül valósítják meg szerzetesi hivatásukat, melyek mindenki számára hozzáférhetőek, és nem szorítkoznak a „felszenteltek” szűkebb munkakörére.

Ezért nekik is vállalniuk kell mindazokat a kihívásokat, amelyek a mai, globalizált világban a munkaerőpiacon versenyző fizikai vagy szellemi dolgozókra várnak. Például ismerniük kell a legújabb számítógépes programokat, trendeket, anyagokat – e nélkül kiszorulnak a munkából. Ez számomra egy újonnan felfedezett közös pont volt Jézus nevelőapjával.

Amikor rápillantottam a Világposta mostani számának mottójára – „József pedig úgy tett, amint az Úr angyala megparancsоlta neki” (Mt 1,24) -, akkor jöttem rá, hogy Szent József tulajdonképpen az Istentől kapott hivatás „kalandos részeit” is végigcsinálta. Mégpedig elhivatottságból. Ezek számára egyáltalán nem egy kalandor élményeinek tűntek, hanem a különös kihívásokra adott válaszoknak.

Nem is annyira Szent József első megpróbáltatásával, Mária áldott állapotával kapcsolatban bilincselt le a mottóban szereplő gondolat, hanem a második álmában kapott figyelmeztetés kapcsán, amikor el kellett hagyja hazáját. „Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: »Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.« Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: »Egyiptomból hívtam az én fiamat.«” (Mt 2,13-15)

A külmisszióba „küldött” verbita misszionárius ugyanígy isteni hívásra válaszol. Még ha ez a hivatás nem is olyan drámai módon kezdődik, mint József életében. Hadd beszéljek ezért Szent József kapcsán kicsit magamról.

Jelentéktelen pincekápolnába jártam Budapest hetedik kerületében, a Damjanich utca 52. szám alá. Igazi pince volt, olyannyira, hogy a rendszerváltás után „borkápolnát” csináltak belőle. És e földalatti „katakomba” dohos sekrestyéjében, a kádári szocializmus legerősebb évei derekán arról beszélt nekünk a hitoktató-káplán, hogy Japánban milyen hősiesen adták tovább hitüket a misszionáriusok. Amikor Magyarországon a tősgyökeres katolikusok féltek templomba járni, a hitoktatónktól arról hallottunk, hogy másokat, a nem keresztény családba születetteket is meg kell hívni a keresztény életre. Ehhez pedig az kell, hogy ne zárkózzunk be a sekrestyébe, vagyis induljunk el mások felé. Ha kell, másik országba!

Szent József is elhagyta hazáját, úgy, mint annak idején Ábrám (vö. Ter 12,1). Szent Józsefnek Egyiptomba kellett mennie, ami a korabeli zsidók számára egy nagy, idegen ország volt. Onnan szabadította ki Isten a népét négyszáz évnyi fogság után. Vagyis Józsefnek vissza kellett vinnie Jézust oda, ahonnan a népe egykor elmenekült. Miért került bele ez a történet az evangéliumba? Érdekes, hogy a Szentírás – az Ó- és az Újszövetség egyaránt – fontosnak tartja a haza elhagyását a hit szempontjából, bár nem elvont, személytelen közösségben gondolkodik.

Az evangélium híradása szerint az az ország, ahonnan őseinek el kellett menekülnie, gondoskodott Jézus túléléséről.

Ha mai kategóriákban gondolkodunk, Szent József és a Szent Család igazi menekültek voltak, hiszen tudták, hogy otthon nem maradhatnak.

A figyelmeztetés titokzatos módon érkezett, papírjaik nem voltak. Életük veszélyben volt, nemcsak a jobb megélhetést keresték. Ha azokat tartjuk migránsoknak, akik elhagyják hazájukat a jobb élet reményében, akkor még többen tartoznak ebbe a kategóriába.

A verbita misszionárius “hivatásos migráns”. Istentől kapja a hívó szót, és ez nemcsak egy másfajta életformára szól, hanem egy egészen más országba is. A kis Jézusnak el kellett mennie oda, ahol népe annyi keservet élt át. Nevelőapja eszköz volt ehhez Isten kezében. Nem tudták, hogy mi fog történni velük, de el kellett menniük. Mert ez volt Isten terve. Akiket Isten ma is külmissziós szolgálatra hív, azoknak nemcsak az idegen ételek elviselésében, az idegen szokásoknak való kiszolgáltatottságban, esetleg a többségi népesség furcsa tekintetének eltűrésében kell áldozatot vállalniuk, hanem a jövő bizonytalanságának elfogadásában is. Valószínűleg Szent Józsefnek és a Szent Családnak sem volt könnyű beilleszkedni Egyiptomban, és talán nem is sikerült teljesen.

Saját magam kétszer éltem át Magyarország végleges elhagyásának nehéz érzését. Először, amikor beléptem az Isteni Ige Társaságába: Ausztriába kellett mennem, mivel Magyarországon nem ismertem egyetlen verbitát sem. Nem volt könnyű. A második alkalommal a Magyar Rendtartományból kellett visszatérnem a külmisszióba. Erre több ismerősöm emlékszik, hiszen alig több mint tíz éve történt. Idős édesanyám nehezen tudta felfogni. Sőt, a rendtársak közül sokan, akik pedig saját maguk is (a legtöbb verbita misszionáriushoz hasonlóan) migrációs háttérrel rendelkeztek, szintén próbáltak lebeszélni. De ami az ember „génjeiben van”, vagyis amire Isten a Születésétől kezdve szánta, arról lebeszélni nem lehet.

Talán az volt a szerencsém, hogy magam előtt láthattam életem vörös fonalát és biztosan tudtam, hogy az idegenbe vezető utat nem én találtam ki magamnak, hanem Isten adta. Az evangélium azt mutatja be, hogy Szent Józsefet is ezzel a tudattal ajándékozta meg az Úr.

Sok menekült, vagy migráns, akikkel találkoztam, viszont véletlen körülmények egybeesésének tulajdonítja azt, hogy neki „mennie kellett”. Ezek közül a körülmények közül az első gyakran az, hogy ő „nem ott született, ahol kellett volna”, vagyis egy jobb helyen.

Amit Szent József Vándorlásából különösen át tudok érezni, hogy idegen országban kellett megvalósítania azt, amit a hazája, a népe iránt érzett nagyrabecsülése és kötelességtudata diktált.

Van-e ma is ilyesmi? Isten, aki bennünket születésünkkor egy népbe és egy bizonyos környezetbe illesztett, szélesebb látókörben gondolkodik. Számára a népek, nemzetek nem önmagukért léteznek, hanem fontos szerepük van az emberiség történetében is. Az egyházban pedig nem szabad kijátszani egymás ellen helyi és nemzetközi feladatainkat. „Itthon is olyan sok az istenkereső ember” – ez nem érv a maradásra, ha Isten valakit külföldi missziós szolgálatra hívott.

(forrás: Világposta, 2017/4. szám)

Létrehozva 2017. december 16.