Brandmüller bíboros a pápai hitvallás szükségességéről

Walter Brandmüller bíboros, a Pápai Történelemtudományi Bizottság nyugalmazott elnöke és az eredeti négy dubia bíboros egyike, augusztusban egy hosszabb cikket írt a német Die Neue Ordnung lapban az újonnan megválasztott pápák hitvallásának ősi egyházi hagyományáról.

“A pápa mint hívő és a hívek tanítója” című írásában a német bíboros arra emlékezteti az olvasókat, hogy Jézus Krisztus azután adta Szent Péternek a küldetést, hogy az a szikla legyen, melyre Jézus az Egyházat építi, hogy Szent Péter megvallotta hitét. Az Egyházban hamar kialakult annak a hagyománya, hogy az újonnan megválasztott pápák hitet vallanak, kifejezvén a saját egységüket az egyetemes hittel és pápaelődeik tanításával, és kifejezvén az Egyház hitben való egységét. Brandmüller bíboros figyelmeztet, hogy az Egyház hitbeli válságának idején újra időszerű lehet feleleveníteni ezt a hagyományt.

Alább néhány részletet emelünk ki Walter Brandmüller bíboros írásából, mely teljes terjedelmében (7 oldal) magyarra fordítva letölthető a Katolikus Válasz blogról:

***

Brandmüller bíboros ezzel a bekezdéssel vezeti be a dolgozatát, felhívván arra a figyelmet, hogy az Egyház érdeke, hogy biztos lehessen a pápa autentikus hitében:

Péter Fülöp Cezáreájában tett hitvallása – „Te vagy a Messiás, az Élő Isten Fia” – volt az előfeltétele annak, hogy Jézus Simont, Jónás fiát kősziklává tette, amelyre fel akarta építeni egyházát. Az apostol hitvallására Jézus Péter egyedülállóan különleges elhívatásával válaszolt.

Mindezt tekintetbe véve világosan látszik, milyen alapvető jelentősége volt Péter hitének az egyház keletkezésében. Természetesen ugyanez az analógia érvényes Péter utódjára, a (mindenkori) pápára is. Mindenekelőtt ő is „meghallja az igét” (K. Rahner), vagyis hívő, s csak hívőként lehet az egyház számára a hit biztosítója és tanítója. De legfőbb tanítóként és pásztorként sem áll egyházával szemben, pláne nem egyháza fölött. Bár ő az Egyház (látható) feje, mégis az egy Test szerves kötődésű tagja is egyben.

Ha így áll a dolog, akkor magától értendően elemi érdeke az egyháznak, hogy biztos lehessen annak a férfinak eredeti és autentikus hitében, aki Péter apostol teljhatalmú utóda.

Brandmüller bíboros kifejti, hogy ez a hagyomány az 5. századra vezethető vissza, és noha nem megszakítások nélkül, de középkori, sőt 15. századi pápákról is tudjuk, hogy a megválasztásuk után hitvallást kellett tenniük. Ez a hitvallás “a pápa és az Egyház hívei” között a formális egységet jelképezte.   

Az új pápa hitvallása magába foglalta:

a Szentháromság és a megtestesülés misztériumát és az egyház többi „dogmáját”, melyeket az általános zsinatok, a pápák konstitúciói, valamint a kanonizált/hiteles egyháztanítók fektettek le

Brandmüller bíboros rámutat a kánonok kiemelt fontosságára a pápai hitvallásban:

Feltűnő, hogy milyen nyomatékosan hangsúlyozza a szöveg, különösen az utolsó bekezdés, a hagyomány, az érvényben lévő hittartalmak megőrzését: ígéretet tesz arra, hogy pápáink szent kánonjait és határozatait isteni és égi parancsként megtartja.

 

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. október 28.