Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban (11)

III. RÉSZ
Családpasztoráció

11. A családpasztoráció fogalma, jelentősége, munkatársai

11.1. A családpasztoráció fogalma

A családokkal való foglalkozás gondolata századunk első felétől egyre gyakrabban jelenik meg az egyházi dokumentumokban. A II. Vatikáni Zsinaton igen hangsúlyos helyet kap, a zsinat okmányaiban mintegy harminc alkalommal szerepel.

Maga a “családpasztoráció” kifejezés, mely lényegében a családi lelkipásztorkodást, pontosabban a család lelkipásztori gondozását jelenti, a VI. püspöki szinódus (1980), és az annak nyomán keletkezett Familiaris Consortio (II. János Pál pápa apostoli buzdítása, 1981.) megjelenése óta használatos.

A fogalom, melyet jelöl, egyik dokumentumban sincsen pontosan meghatározva, és ez félreértésre adhat okot. A szövegekben ugyanis két dolog keveredik:

a.) A modern társadalomban válságba jutott család segítése szociális téren, illetve a pszichológiai-családpedagógiai segítségnyújtás eszközeivel,

b.) a családnak mint közösségnek evangelizálása.

Az első feladat szakképzettséget, például családpszichológusi, családgondozói, családpedagógusi végzettséget, valamint intézményi kereteket igényel. Itt éppen csak érintjük. A második azonban kifejezetten lelkipásztori tevékenység, melyben a világiakra jelentős feladatok várnak. Ezt nevezhetjük szűkebb értelemben családpasztorációnak.

11. 2 A családpasztoráció jelentősége

Annak, hogy a családpasztoráció az utóbbi néhány évtizedben ennyire az érdeklődés középpontjába került, részben szociológiai, részben teológiai oka van.

A szociológia már jó ideje felfigyelt rá, hogy a társadalom belső struktúrájának minden eddiginél gyorsabb iramú átalakulása, a rohamos urbanizáció, a lakásviszonyok és az életforma gyökeres megváltozása, a nők tömeges munkába állása, és a modern élet sok más velejárója a világ legtöbb országában válságba sodorta a családot. A válságba jutott család egyre kevésbé képes ellátni alapvető feladatait, azt, hogy nyugodt életteret, belső biztonságot, érzelmi feltöltődést nyújtson tagjainak, és hogy létrehozza és felnevelje, a társadalomba való beleilleszkedésre előkészítse a következő nemzedéket. Csökken a házasságkötések száma, helyette sokan a laza élettársi kapcsolatot választják. A megkötött házasságoknak is csaknem a fele felbomlik, a családok szétesnek, a gyerekek kallódnak. De még a szét nem hulló családok jó része is csak formálisan él együtt, a családtagok között nincs bensőséges szeretetkapcsolat, a gyerekek neveltségi szintje is gyakran messze elmarad az elvárhatótól. A család válságának jele az is, hogy a civilizált országokban egyre kevesebb gyermek születik, kevesebb, mint amennyi a társadalom reprodukciójához elegendő lenne.

Ugyanakkor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a család pótlására létrejött egyéb formák, az ú.n. “nyitott család”, a kommunák, az intézeti gyermeknevelés és az egyéb próbálkozások nem képesek átvenni a család szerepét. Kiderült, hogy a család intézménye pótolhatatlan.

Mindezek felismerése a profán társadalomban is számtalan családmozgalmat, családokat segítő intézményt hozott létre. Ezekhez kíván csatlakozni az egyház is. Mint “irgalmas szamaritánus” nem lehet közömbös az ember semmiféle baja, nyomorúsága iránt, nem nézheti tétlenül az emberi nem számára nélkülözhetetlen, a földi élet alakulását döntően befolyásoló intézmény, a család pusztulását sem.

De annak, hogy a család az egyház figyelmének középpontjába került, van egy teológiai oka is. A II. Vatikáni Zsinat közösségi egyházfogalmából következik, hogy a keresztény család, mint a Krisztusban hívő emberek közössége, maga is “egyház”. A család jelölésére újból előkerült Aranyszájú Szent János kifejezése: ecclesiola, vagyis kis-egyház, családi egyház. VI. Pál és II. János Pál is többször használja ezt a kifejezést.

Márpedig ha a család maga is “egyház”, akkor valamiképpen hordozója, részese az egyház küldetésének is. Mit jelent ez a gyakorlatban? A zsinat óta világosan látjuk, hogy a keresztény család egyrészt alanya az evangelizációnak, evangelizáló közösség, melynek tagjai továbbadják egymásnak az örömhírt, megerősítik egymást a hitben és segítik egymást a keresztény élet gyakorlatában. Ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy a család egyben tárgya is az evangelizációnak, evangelizálandó közösség, mert sok érv szól amellett, hogy a lelkipásztorkodás ne csupán az egyes emberre irányuljon, hanem a legtermészetesebb emberi közösségre, a családra is. Az emberek nagyobbik része ugyanis családban él, meghatározó számukra a családi közösség légköre, szellemisége. A gyermekek a családban nőnek fel, szellemi-lelki, erkölcsi fejlődésüket döntően a család befolyásolja. És míg a magányos, egyedülálló embert könnyebben elsodorhatja Istentől a szekularizált társadalom számtalan kísértése, addig az igazi keresztény családi közösségnek igen nagy megtartó ereje van. Ezért mondja II. János Pál pápa:

“Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, és valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családi egyháztól függ.”[14]

11. 3. A családpasztoráció munkatársai

A hagyományos lelkipásztorkodás a pápai buzdításoktól függetlenül, azt megelőzően is igyekezett foglalkozni a családokkal. Felhasznált erre minden kínálkozó lehetőséget, a jegyesoktatást, a gyermekkeresztséget megelőző beszélgetéseket, a hittanos gyerekek szülei számára tartott szülői értekezleteket. A tapasztalat az, hogy ezek a múltban sem voltak igazán gyümölcsözőek, és ma is igen kevés eredménnyel járnak. Az esetek nagy részében a kért “szolgáltatás”, a házasságkötés, a keresztség “igénybevétele” után a kapcsolat megszakad a család és a lelkipásztor között, és minden marad a régiben. A sikertelenség oka világos: néhány rövid találkozás alatt nem jöhet létre olyan mély személyes kapcsolat, melyben a hit, illetve a krisztusi élet modellje átadható-átvehető volna. A lelkipásztort pedig naponta újabb “szolgáltatást – kérők”, újabb feladatok várják, nem marad, nem is maradhat ideje és energiája arra, hogy minden elmaradozónak személyesen utánajárjon. A végeredmény az, hogy sok pap belefáradt és beletörődött a megváltoztathatatlanba…

A tanulságot nem nehéz levonni. Ahhoz, hogy  “a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön”, új, hatékony formák, ezek kivitelezéséhez pedig sok-sok idő és energia kellene. A túlterhelt papoknak azonban éppen ez nincs. Látható, hogy önmaguk nem képesek megbirkózni a feladattal. De nem is nekik kell megbirkózni vele:

“… a család lelkipásztori gondozása a helyi egyházi közösség minden egyes tagjának feladata,”[15] – mondja a pápa, és valamivel később így folytatja: “Elismerést és megbecsülést érdemel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom, vagy bármilyen nevet viselő közösség, amely … a család lelkipásztori gondjával törődik.”[16]

Vagyis: A családpasztorációban a Szentatya a világiakra és a közösségiekre számít!

11. 4. Családpasztorációs formák

A VI. Püspöki Szinódus után, a Familiaris Consortio megjelenését követően papok és elkötelezett világiak sokfelé az egyházban keresni kezdték a világiak lelkipásztori szolgálatának konkrét lehetőségeit, formáit. Nálunk Magyarországon, a pártállami időkben ezek a próbálkozások csak egyéni kezdeményezésként, és csak félig-meddig titokban folyhattak. Ennek ellenére, ahol a Lélek indítását követő világiak megértő, nem féltékenykedő, hanem a felkínált szolgálatot elfogadó, annak teret engedő papokra találtak, ott számottevő eredmények születtek.

Az elszigetelten folytatott próbálkozások, kísérletezések eredményeinek összegyűjtése és feldolgozása sajnos mind a mai napig nem történt meg. Néhány, a próbálkozások során megszületett családpasztorációs forma azonban tapasztalatcserék, látogatások, találkozások, valamint egy-egy folyóiratcikk, tanulmány révén szélesebb körben is elterjedt.[17] Feltételezhetjük, hogy ezek a leghatékonyabbak, a leginkább beváltak. Könyvünk következő fejezeteiben hat ilyen kifejezetten a világiak szolgálatára épülő családpasztorációs formát mutatunk be. Különböző oldalról közelítik meg ugyanazt a célt,  a családok evangelizálását, és általában különböző rétegek, a hitélet szempontjából különböző helyzetben levő családok evangelizálására irányulnak. Ugyanakkor sok ponton találkoznak, helyenként át is fedik egymást. Az lenne az ideális, ha minden plébánián mind a hat megvalósulna.

Létrehozva 2017. szeptember 9.