25. FEJEZET

A SZENVEDÉLYEK VESZTE, A SZELLEMI ÉRZÉKBEN TÁPLÁLT LEGMAGASZTOSABB ALÁZAT

       1. Aki az Úr iránti szeretet érzését és működését világosan, a szent alázatét megfelelő módon, az áldott tisztaságét igazán, az isteni felvilágosításét tisztán, az istenfélelemét őszintén, a szív teljes bizonyosságáét feledés nélkül akarja szóval érzékeltetni, és azt véli, hogy az ilyen dolgokról szóló magyarázatokkal felvilágosítja azokat, akik azt nem ízlelték, az olyannak tette hasonlít ahhoz, mint aki szóval és példákkal akarja megérteni, milyen a méz édessége, azzal, aki azt még sohasem ízlelte. Az utóbbi bizony hiába értekezik, mondanám inkább: hiába hebeg. Az előbbi pedig vagy nem is tapasztalta, amiről beszél, vagy a hiúság már csakugyan kijátszotta őt.

       2. Ez a fejezet olyan kincset kínál kutatásunk tárgyául, amely cserépedényben vagyis a testben van biztonságba helyezve, és amelynek a mivolta minden magyarázat ellenére ismeretlen marad. Csak felül van rajta egy felfoghatatlan felirat, mely végtelen, fáradságos kutatást követel azoktól, akik ésszerűen vizsgálják. Ez a felirat szövege: a szent alázat.

       3. Mindenki, akit Isten Lelke vezet, jöjjön el velünk együtt ebbe a bölcs szellemi tanácsba, és szellemileg hozzon kezében istenírta tudománnyal megszerkesztett táblákat. Össze is jöttünk, közösen meg is vitattuk, vizsgálat tárgyává is tettük a becses felirat értelmét. És egyikünk ezt mondta róla: „Teljesítményeink folytonos feledése.” Egy másik: „Mindenkinél alábbvalónak és bűnösebbnek tartani magunkat.” Más valaki: „Mikor sértegetnek, megelőzni embertársunkat, és elsőként oszlatni el az indulatot.” Megint más: „Az isteni kegyelem és könyörület ismerete.” Ismét más: „A megtört lélek élménye, és önakaratunk megtagadása.”

       Én mindezt meghallgattam és magamban megfontoltam, józanul átvizsgáltam, de képtelen voltam az alázat áldott élményét hallásból tapasztalni. Ezért aztán legutolsóként, kutya gyanánt azoknak a tudós szent atyáknak az asztaláról lehulló morzsákból válogatva erre vonatkozólag a következő megállapításra jutottam:

       Az alázat a lélek kimondhatatlan kegyelme, melynek csak az a meg mondhatója, aki már tapasztalta, kifejezhetetlen kincs, Istentől való név vagyis adomány. Hiszen: „Tanuljatok” mondja, – nem angyaltól, nem embertől, nem könyvből, hanem „tőlem” vagyis abból, hogy én bennetek lakom és világítok és működöm, „mert szelíd vagyok és alázatos szívű” azaz gondolkodású, lelkületű, s „megtaláljátok lelketek nyugalmát” mármint a zaklatásoktól, és a megkönnyebbülést a bűnre hajló gondolatoktól.

       4. Ez a szent szőlőtő más színben tűnik fel még a szenvedélyek telén, másban a termés tavaszán és másban az erények nyarán, noha minden megjelenése egyetlen vidám szürethez segít, úgyhogy termésének mintegy sajátos ismertetőjelei vannak.

       5. Mert mihelyt kivirít bennünk ennek a szent erénynek a fürtje, üggyel-bajjal megutálunk minden emberi dicsőséget és dicséretet, s száműzzük magunkból a dühöt és haragot. Majd mikor az erényeknek ez a királynője szellemileg felnőtt a lelkünkben, semminek vagyis inkább utálat tárgyának tekintjük minden tettünket. Ekkor kezdjük fölfogni, hogy minden egyes napon a javaink esztelen szétszórásával csak gyarapítjuk terhünket és sejteni, hogy a kegyelem bősége, mellyel Isten elhalmoz bennünket, még büntetésünk további gyarapodását jelentheti, amennyiben méltatlanok vagyunk ahhoz. Ezen az úton elménk már sértetlen marad, mert biztonságba helyezte magát az alázat reteszével. Csupán a zsiványok dörömbölését és incselkedéseit hallja: de egyikük sem árthat neki, mert az alázat bevehetetlen kincstár.

       6. Ennyiben mertünk tehát néhány gyatra szóval értekezni e fonnyadhatatlan gyümölcs virágzásáról és rövid fejlődéséről. Azt azonban, hogy mi a szent alázat teljes jutalma, kérdezzétek magától az Úrtól, hiszen az Úrhoz tartoztok! Mert ennek a szent erénynek a mértékéről beszélni képtelenség, a mivoltáról pedig még kevésbé lehet szólni. Próbáljunk hát meg ismét elgondolásunk szerint a jellegéről tárgyalni!

       7. Az alapos bűnbánat, a minden szennytől megtisztult bánkódás és másrészt a kezdők szentséges alázata úgy különböztethető meg egymástól, mint a liszt és a kovász a kenyértől. A lélek ugyanis megtörik és kifinomul a tiszta bűnbánattól, majd egyesül, vagyis hogy úgy mondjam, összeáll Istennel az őszinte bánkódás könnyei által, amiből aztán az Úr tüzén sülve kenyérré lesz, azaz megszilárdul az adott alázat, melyben nincs kovász, nincs felfuvalkodás.

       S ezért egyetlen hathatós erővé egyesülve ennek a szent, háromszoros láncnak, vagy inkább szivárványnak valahogy megvannak a saját tulajdonságai is. Úgyhogy ha bármiről állítjuk is, hogy jele az egyiknek, azt találjuk, hogy az a másik ismertetőjele is. Meg is kísérlem a mondottakat röviden bizonyítékkal igazolni.

       8. Ennek a gyönyörű, csodálatos háromságnak az első, jeles tulajdonsága a megvetés legkészségesebb elfogadása – a lélek tárt karokkal várva magához öleli, mivel az lecsillapítja és felégeti a lelki nyavalyákat, a nagy bűnöket. A második tulajdonsága a harag teljes kiirtása és annak lecsillapultával a szerénység. A harmadik, a legkiválóbb pedig a magunk erényei iránt érzett megbízható bizalmatlanság és az állandó tanulásvágy.

       9. A törvény és a próféták „beteljesülése Krisztus minden hívő megigazulására”. A tisztátalan szenvedélyek beteljesülése pedig, ha nem vigyázunk, a hiúság és a gőg. Ezek lerombolója éppen ez a szellemi szarvasüsző, mely sértetlenül meg is őrzi élettársát minden halálos méregtől. Hiszen hol látszik benne a képmutatás mérge, hol a rágalmazásé? Hol lappang a kígyó? Hát a szív földjéből napvilágra kerülve nemde inkább megölik, elpusztítják? Az ezzel való viszonyban már nyoma sincs a gyűlöletnek, nincs benne semmiféle ellentmondás, árnyéka sincs az engedetlenségnek, hacsaknem a hitről van szó.

       10. Aki ezzel jegyeseként egyesül, az gyöngéd, nyájas, érzékeny lelkiismeretű, mindenkinél megértőbb, nyugodt, vidám, készséges, derűs, éber, serény, és – mit szaporítsuk a szót? – szenvedélyektől mentes lesz, hiszen „megemlékezett rólunk megaláztatásunkban az Úr, és megszabadított minket ellenségeinktől”, mármint szennyes szenvedélyeinktől.

       11. Az alázatos szerzetes nem fürkészi kíváncsian a titkokat, a kevély viszont fürkészve feszegeti Isten ítéleteit.

       12. Az egyik legtudatosabb testvérnek szemmel láthatólag megjelentek a démonok, és magasztalták. A bölcs férfi azonban így szólt hozzájuk: „Ha nem dicsértek tovább belsőleg gondolatokkal, távozásotokból megértem, hogy derék ember vagyok, de ha tovább dicsértek, dicséreteitekből sejtem tisztátalanságomat, hiszen »minden gőgös ember utálat az Úr előtt«. Vagy távozzatok tehát, és máris derék ember vált belőlem, vagy dicsérjetek, és általatok nagyobb alázatosságra teszek majd szert! Mire azok a fogas kérdésen hirtelen megdöbbenve eltűntek.

       13. Ne legyen lelked ennek az éltető folyadéknak ciszternája, mely hol buzog, hol meg kiapad a dicsőség vagyis a gőg hevétől, hanem legyen inkább a szenvedélytelenség forrása, mely egyre ontja magából a szegénység folyamát! Tudd meg, kedves barátom, hogy a völgyek bővelkednek gabonával, azaz lelki gyümölccsel! A völgy az alázatos lélek, hegyek, azaz lelki erények között, mindig felfuvalkodás és indulatok nélkül.

       14. Nem böjtöltem, nem virrasztottam, nem földön aludtam, hanem „megalázkodtam”, és rögtön „megmentett az Úr”. A bűnbánat talpra állít, a vezeklés kopogtat az égen, a szent alázat azonban be is nyit oda. Ám én háromságot értek és imádok egységben, és egységet háromságban.

       15. A nap világít meg minden látható dolgot, ugyanígy minden ésszerű tettet alázat vezérel. Fény híján minden homályos, alázat híján mindenünk hitvány.

       16. Az egész teremtett világon belül van egy olyan hely csak egyetlen egyszer látott napot. Sokszor egyetlen gondolat szül alázatot. Egyetlen egy nap van, melyen az egész világ ujjong: ez az egyetlen erény, mely a démonoknak utánozhatatlan.

       17. Más fennhéjázni, megint más nem fennhéjázni, és más megalázkodni. Az első ugyanis minden nap ítél, a második nem ítél, de még magát sem ítéli el, a harmadik viszont, noha ítéleten felül áll, egyre elítéli magát.

       18. Más alázatosnak lenni, más alázatosságra törekedni, és más az alázatosakat dicsérni. Az első ugyanis a tökéletesek sajátsága, a második az igazán engedelmeseké, a harmadik pedig minden hívőé.

       19. Aki belsőleg alázatos, azt nem árulja el az ajka, mert ami nincs a kincseskamrában, az nem is jön ki az ajtón.

       20. A magányos ló gyakran jó futónak tűnik, ám ha ménesbe kerül, mégis rájön, milyen lomha.

       21. Ha az elme már nem tetszeleg természetes adottságokban, az az egészség kezdetének a jele. Amíg azonban az előbb említett dolog bűzét szagolja, a kenet illatát még nem érzi meg.

       22. Az én hívem – mondta a szent alázat – nem dorgál, nem ítél, nem parancsol, nem okoskodik, amíg csak velem nem egyesül. Miután pedig velem egyesült, nincs már számára vagy ellene törvény.

       23. A démonok egyszer dicséretet csempésztek be az egyik jó bajnok szívébe, aki másokhoz hasonlóan erre az erényes életre törekedett, mire az isteni sugallatra cselhez folyamodott, hogy jámbor furfanggal győzzön a szellemek gonoszságán. Fogta, és kunyhója falára sorban felírta a legjobb erények nevét: a tökéletes szeretet, az angyali alázat, a tiszta ima, a romolhatatlan tisztaság és más efféle erény nevét. Mikor aztán jöttek a gondolatok, hogy dicsérjék, így szólt hozzájuk: „Gyerünk vizsgázni!” Majd pedig ment, felolvasta a neveket, és magára kiáltott: „amikor ezek megvannak neked, akkor majd megtudod, hogy még távol állsz Istentől.”

       24. Mi nem tudjuk megmondani, mi ennek a napnak a lényeges tulajdonsága. Sajátos hatásaiból viszont felfoghatjuk, ami lényeges benne.

       25. Az alázat isteni ellenző, hogy ne lássuk saját teljesítményeinket. Az alázat gyarlóságunk tudatának minden tolvaj számára hozzáférhetetlen mélye, az alázat erős bástya az ellenség ellen. ,,Ellenség őt rá nem szedi, gonosz ember vagy inkább gonosz gondolat nem árt neki, szétzúzza színe előtt ellenségeit, és megfutamítja azokat, akik gyűlölik.”

       26. Az alázat kincsére már szert tett embernek az imént ismertetett sajátos jegyein kívül még vannak mások. Azok ugyanis, amiket az előbb említettünk, egyet leszámítva a látható jelei ennek a kincsnek.

       27. Tévedés veszélye nélkül csak arról tudod majd meg, hogy megvan benned ez a szent kincs, ha titokzatos fény áraszt el, és kimondhatatlan vágyat érzel az imára. Ezek észlelése előtt pedig arról, ha a szíved nem botránkozik mások vétkein. Az itt elmondottak előfutára: irtózni minden hiúságtól.

       28. Aki magát lelke mélyéig ismeri, a földbe vettetett: hiszen képtelenség, hogy abban, aki nem így vet, kiviruljon az alázat virága. Aki megismeri magát, eljut oda is, hogy elméjében az Úr félelme lakozzék, és azon az úton haladva elér majd a szeretet kapujáig.

       29. Az alázat az Isten országának kapuja: beviszi oda a közeledőket. Azt hiszem, erről mondta az Úr, hogy aki akar, félelem nélkül, „bejön és kimegy” az életből, és „legelőt talál’, azaz zsenge füvet a Paradicsomban. Valahányan más kapun át jönnek a szerzetesi életbe, a saját életüknek tolvaja és rablói.

       30. Ha ezt el akarjuk érni, ne hagyjunk fel az önvizsgálattal, és ha szívbeli meggyőződéssel azt gondoljuk, hogy embertársunk minket mindenben felülmúl, akkor közel az irgalom.

       31. Képtelenség, hogy hóból láng törjön elő, de még inkább az, hogy a tévhitűben alázat legyen. Ez az erény az igazhitű híveké, sőt azoké is csak akkor, ha már megtisztultak.

       32. Legtöbben bűnösnek mondjuk és talán azoknak is tartjuk magunkat, ám a szív próbaköve a megvetés.

       33. Aki e felé a csöndes rév felé igyekszik, az egyre élet és beszédmódokat, elgondolásokat és ötleteket, keresést és kutatást, gyakorlatokat és fogásokat, kérést és könyörgést végez, gondol ki és tervez, míg Isten segítségével és leginkább lealázó, leglebecsültebb gyakorlatokkal ki nem menti lelke sajkáját az önhittség szüntelen csak viharzó tengeréből. Aki ugyanis ettől megszabadult, az minden bűnére mentséget tudó vámossá válik.

       34. Némelyek mindvégig korábban elkövetett rossz tetteikre alapozzák alázatukat, még azok megbocsátása után is, s azokkal pofozzák az ostoba önhittséget. Mások Krisztus szenvedésére gondolva magukat örökre adósoknak számítják. Mások nap mint nap megmutatkozó fogyatékosságaik miatt becsülik kevésre magukat. Ismét mások esetleges kísértésekkel, betegségekkel, bukásokkal buktatják meg a fennhéjázást. Újra csak mások pedig a kegyelmi adományok hiányával teszik sajátjukká a kegyelmi adományok anyját.

       Vannak azonban – persze, hogy még most is vannak-e, azt már nem tudom megmondani – akik magukkal az isteni ajándékokkal egyenes arányban alázkodnak meg, mert méltatlanoknak tartják magukat ekkora gazdagságra, és úgy érzik, mintha naponta csak növelnék adósságukat. Ez az alázat! Ez a boldogság! Ez a tökéletes pályabér!

       35. Amikor azt hallod, hogy valaki néhány év alatt érte el a szenvedélymentesség legfelsőbb fokát, hidd el, hogy nem máson, hanem ezen az áldott, rövid csapáson haladt!

       36. Szent pár a szeretet és az alázat: az egyik fölemel, a másik pedig a fölemelteket megtartva soha sem hagyja őket elbukni.

       37. Más a töredelem, más az önismeret és más az alázat. A töredelem elbukás szülötte: aki ugyanis elbukik, az megtörik és biztos szólásjogától megfosztva ugyan, de dicséretre méltó vakmerőséggel fog neki az imádkozásnak. Mivel már összetört, a remény botjára támaszkodik, és azzal űzi el a kétségbeesés kutyáját.

       Az önismeret saját teljesítményeink pontos felmérése és közönséges hibáink állandó tudata. Az alázat Krisztus szellemi tanítása, melyet az arra méltók a lélek rejtekében szellemileg tesznek magukévá, s melyet emberi szavakkal nem is lehet érzékeltetni.

       38. Általában aki azt állítja, hogy érzi ennek a kenetnek az illatát, de mikor dicsérik, szíve – akár rövid időre is – mégis indulatba jön, vagy már fontolgatja a dicsérő szavak értelmét, ne ámítsa magát, elámították.

       39. Hallottam, hogy valaki lelki meggyőződéssel így szólt: „Ne nekünk Uram, ne nekünk, hanem nevednek adj dicsőséget!”, mert tudta, hogy amilyen a természetünk, nem maradna sérületlen, ha dicséret érné. „Nálad a dicséretem a nagy közösségben” azaz az eljövendőben. Előbb ugyanis nem tudnám azt veszélytelenül fogadni.

       40. Ha a kevélység szélsőséges formájának ez a meghatározása, leírása, jellege: megtiszteltetés végett olyan erényeket színlelni, melyek nincsenek meg bennünk; nemde a legmélyebb alázat ismertetőjele csak a következő lehet: mások szeme láttára – lebecsülésük elérése végett – hibákat tettetni, melyekért nem vagyunk felelősek.

       Így tett az, aki kenyeret és sajtot vett a kezébe, meg az is aki levetette ruháját, és mivel tényleg tiszta volt, szenvedélytelenül ment át a városon. Nem aggódnak az ilyenek emberi botrány miatt, mert már megkapták a hatalmat, hogy ima révén észrevétlenül mindenkit megnyugtassanak.

       41. Akit az előbbi aggaszt, az az utóbbi hiányát árulja el. Mert ha Isten kész minket meghallgatni, mindent megtehetünk. Azon légy, hogy inkább embereket bánts meg, mint Istent, mert ő örül, ha látja, hogy szívesen vállaljuk a gyalázatot a hiú önteltség szorongatása végett.

       42. Az ilyen tettekre az idegen életmódja ad alkalmat: a rokonok gúnyolódásának elviseléséhez ugyanis valóban kiváló emberekre van szükség. Ne ütközz meg a mondottakon, hisz a létrára egyszerre senki soha fel nem mászhat!

       43. Nem arról tudja meg majd mindenki, hogy Isten tanítványai vagyunk, hogy a démonok engedelmeskednek nekünk, hanem hogy nevünk föl van írva az alázat mennyországában.

       44. A terméketlenség természetesen magasba szokta emelni az úgynevezett citromfák ágait, ám lehajolva hamar termővé válnak, akinek józan esze van, ért a szóból.

       45. Ennek a szent erénynek foka Isten előtt harminc, hatvan vagy százra emelkedhet. A legutolsóra a szenvedélyektől teljesen mentesek, a középsőre a bajnokok juthatnak fel, az elsőre pedig mindenki. Aki ismeri magát, sohasem fog – lépre csalva – erejét meghaladó vállalkozásokba, hanem már biztos léptekkel halad ennek a szent erénynek az ösvényén.

       46. Retteg a tyúk a héja látványától, ennek a gyakorlói meg az ellentmondás hangjától.

       47. Jövendölés, illumináció, csodajel nélkül sokan elérték az üdvösséget, az alázat nélkül viszont soha senki be nem jut a menyegzős terembe. Az előbbiek őre ugyanis éppen az utóbbi, míg ennek az előbbiek sokszor vesztére voltak, mégpedig a könnyelmű emberek esetében.

       48. Azért, hogy akaratunk ellenére is megalázkodjunk, az Úr ezt rendelte: Senki sem láthatja saját sérüléseit úgy, mint embertársa. Ezért szükséges, hogy egészségünk érdekében ne magunkra, hanem rá és Istenre hagyatkozzunk.

       49. Az alázatos lelkületű ember mindig iszonyodik az önakaratától, hisz csalárd az. Az Úrhoz intézett kéréseiben szilárd bizalommal figyel és engedelmeskedik, nem mesterei életmódjával törődik, hanem Istenre bízza gondját, aki a szükséges utasításokat szamár révén is megadta Bálámnak.

       50. Az ilyen munkás még ha mindent Isten akarata szerint tesz, gondol és szól, akkor sem tulajdonítja azokat saját magának. Az alázatosnak kín és teher a maga feje után menni, mint ahogy a kevélynek más szavát követni.

       51. A bűnök kelepcéjét kikerülni véleményem szerint angyali teljesítmény: hisz hallottam, hogy a földi angyal így szólt: „Nem érzem magam semmiben sem bűnösnek, de ez még nem jelent megigazulást. Az Úr mond fölöttem ítéletet.” Ezért kell magunkat folyton elítélni, azaz hibáztatni, hogy önkéntes rosszallásunkkal önkéntelen bűneinket elkerüljük, mert különben kimúlásunk idején elkerülhetetlenül szigorú felelősségre vonnak minket értük.

       52. Aki kevesebbet kér Istentől, mint amit megérdemel, az biztosan annál többet fog kapni. Ezt tanúsítja a vámos is: Noha csak bocsánatot kért, megigazulást nyert. A fölfeszített lator is csupán annyit kért, hogy az Úr emlékezzen meg róla az ő országában, és lám, az egész Paradicsomot örökölte.

       53. A teremtésben nem látni természeténél fogva nagy vagy kis tüzet. Az igazi alázatban sem maradhat semmi, de semmi bűnös elem. Amíg szándékosan hibázunk, nincs bennünk alázat. Ez hát az alázat jelenlétének a jele.

       54. Tudja az Úr, hogy a lélek erénye hozzáidomul a külsőleg szerény viselkedéshez. Kendőt fogott hát, és megmutatta nekünk az alázatosság gyakorlásának módját. A lélek ugyanis tevékenységéhez hasonul, aszerint alakul, s ahhoz is idomul, amit cselekszik.

       55. A hatalom az egyik angyal számára – noha nem erre kapta – gőgre vezető alkalom lett.

       56. Más a magatartása annak, aki trónon és más annak, aki szemétdombon ül, talán ezért ült az a nagy szent a szemétdombon a városon kívül. Mert akkor a tökéletes alázat birtokában, szívbeli meggyőződéssel mondta: „Elismertem hitvány voltomat és sorvadás jött rám. Látom, hogy por és hamu vagyok.”

       57. Úgy látom, hogy az emberek közül a hírhedt Manassze vétkeihez senki máséi nem foghatók: az Isten templomát megfertőzte bálványokkal, az egész világ böjtje sem adhatott volna megfelelő elégtételt érte. Ám az alázat még a gyógyíthatatlan bajokat is képes volt benne meggyógyítani.

       58. „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna” – mondja Dávid Istennek –, böjttől meggyötört testben azonban nem telik örömöd, „áldozat Istennek…” – érti mindenki, ami következik. „Vétkeztem az ég ellen!” – kiáltott egyszer Istenhez ez az áldott alázat házasságtörés és gyilkosság miatt, és rögtön hallotta: „Az Úr megbocsátotta bűnödet.”

       59. Az örök emlékű atyák azt állították, hogy az erre vezető út és alkalom a test fáradságos gyötrése. Én meg azt mondom, hogy az engedelmesség és az egyenes szív, hiszen ezek már természetüknél fogva is ellenkeznek az önhittséggel.

       60. Ha ez az utóbbi némelyeket angyalokból démonokká tett, akkor amaz bizonnyal démonokból is csinálhat angyalokat. Bízzanak hát azok, akik elestek.

       61. Igyekezzünk, küzdjünk teljes erőből, hogy ennek a csúcsára feljussunk, vagy legalább a vállán vitessük magunkat, de ha még lankadunk akkor legalább a karjaiból ki ne essünk! Mert aki onnan leesik, nem tudom, vajon hozzájut-e bármi örök ajándékhoz.

       62. Ennek az erénynek az idegszálai, vezetékei – de nem tünetei! A szegénység, az idegen élet vállalása, tudásunk észrevétlen eltitkolása, mesterkéletlen beszédmód, koldulás, nemes származásunk elhallgatása, bizalmaskodás száműzése, bőbeszédűség eltávolítása. Mert semmi soha úgy meg nem alázhatja a lelket, mint a szegény sor, a koldusok életmódja. Mert akkor látszik meg, hogy törekszünk a tökéletességre s hogy szeretjük Istent, ha előmenetelre volna ugyan lehetőségünk, de azt határozottan elkerüljük.

       63. Ha valaha fegyvert ragadsz bármi szenvedély ellen, ezt nyerd meg szövetségesül! Mert „áspison és viperán fogsz járni, s az oroszlánt és sárkányt lábbal tapodod” – s én erről azt mondom, hogy a bűnt, a kétségbeesést, az ördögöt és a test sárkánykígyóját.

       Az alázat mennyei mágnes, mely a bűnök mélységéből fölránthatja lelkünket egészen az égbe. Egyszer valaki saját szívében szemlélte ennek a szépségét, és ámulatba esve tudakolta a nemzője nevét, mire az derűs, nyugodt mosollyal így szólt hozzá: „Hogyhogy a nemzőm nevét igyekszel megtudni? Hisz névtelen! Nem is mondom meg neked, míg el nem jutsz Istenhez. Övé a dicsőség örökkön örökké. Ámen.”

       A forrás anyja a mélység, a belátás forrása pedig az alázat.

Létrehozva 2017. augusztus 29.