Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban (3)

alt3. 1. a plébániai közösség 

A plébániáról vallott felfogásunk jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben. A plébániát hosszú időn át az összegyház igazgatási egységének tartották, egy bizonyos terület lelkipásztori szolgáltató-intézményét látták benne. Úgy gondolták, hogy a plébános és munkatársai a szolgáltatók, a plébánia hívei pedig a gondozottak. Jól tükrözi ezt a szemléletet a régi Egyházi Törvénykönyv 216. kánonja is, mely szerint: "A plébánia a legkisebb önálló, területileg meghatározott lelkipásztori és egyházigazgatási egység, melynek élén a plébános áll." E felfogás szerint a plébánia legfőbb célja a területén lakó hívek "ellátása" volt. Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat ezt az elképzelést gyökeresen megváltoztatta, a köztudatban sajnos még ma is így él.

A zsinat az egyházat mint Isten népét, mint Krisztus titokzatos testét, vagyis mint közösséget határozta meg. A plébániát sem tekinti csupán az egyház helyi szervének, hanem magát az adott helyen konkrétan megvalósuló egyházat látja benne.

"Krisztus egyháza valóban ott van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében. Az Újszövetség ezeket is egyházaknak hívja, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek az Istentől meghívott új nép, a Szentlélekben és nagy teljességben. (vö. 1 Tessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetése bennük gyűjti össze a híveket. Megünneplik az Úr vacsorájának titkát ... E közösségben ... ott lakozik a Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat." (Az egyházról, 26. - Kiemelés tőlünk.)

A plébánia tehát nem igazgatási egység, hanem helyi közösség, melyben maga az egyház valósul meg. A zsinat ezzel visszatér az eredeti, az Újszövetség lapjairól ismert egyházfogalomhoz.

Természetes, hogy a zsinat szellemében készült új Egyházi Törvénykönyv is így határozza meg a plébániát: "A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége ..." (515. kán.) A közösségi jelleg fontosabb lett, mint a korábbi területi elv, ezért ad a törvénykönyv lehetőséget arra, hogy a hívők anyanyelve, nemzetisége, rítusa vagy más szempontok alapján is létre lehessen hozni plébániai közösségeket, például gyárplébániát, egyetemi plébániát, süketek, mozgássérültek plébániáit, és hasonlókat.

A zsinat óta másképpen fogalmazzuk meg a plébániai lelkipásztorkodás célját is. A hagyományos plébánia jórészt megrekedt a tanító és szentségkiszolgáltató funkciónál. Ezek természetesen nélkülözhetetlenül fontos eszközei a lelkipásztorkodásnak, de csak eszközei és nem céljai. A lelkipásztorkodás igazi célját ma ismét abban látjuk, hogy az embereket meghívja és elvezesse a krisztusi életre. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy belőlük testvéri közösséget hozzon létre. Nagyon határozottan tanítja ezt a zsinat is: "A lelkipásztorkodás nem szorítkozhat csupán arra, hogy a hívekkel egyénenként törődjék. Természetszerűen ki kell terjednie arra is, hogy kialakítsa a valódi krisztusi közösséget." (Presbiterorum Ordinis, 6.)

A közösség építése tehát nem mellékes, járulékos feladat, hanem a legfontosabbak közé tartozik, mivel az egyház csak mint közösség képes megvalósítani önmagát, csak közösségként képes teljesíteni küldetését. "Tanítvánnyá tenni" valakit nem csak azt jelenti, hogy az illetőt megtanítjuk bizonyos ismeretekre, hanem főképpen azt, hogy bevonjuk a tanítványi körbe, bekapcsoljuk a közösség életébe és ezáltal a Krisztus-test élő tagjává tesszük. Mert - ahogy az efezusi levélben olvassuk - "így növekszik a test és építi fel önmagát a szeretetben." (4,16)

Hogy valóban, a közösségben és a közösség által mennyire "önmagát építi fel a test a szeretetben", azt akkor látjuk legvilágosabban, ha közelebbről megvizsgáljuk az evangelizációban, vagyis az embereknek a krisztusi életre való meghívásban és elvezetésében játszott szerepét. Három mozzanatát tudjuk ennek megkülönböztetni:

1. A közösség a maga belső életével alakítja, formálja tagjait, akik így együtt egymást segítve, egymás hitét kölcsönösen erősítve válnak a szeretet gyakorlása és a küldetés közös teljesítése által egyre inkább krisztusi emberekké.

2. A testvéri szeretetben élő keresztény közösség élete tanúságtétellé, sugárzó jellé válik a kívülállók számára, ezáltal újabb embereket vonz az egyházba.

3. A közösség a megtérőket magába fogadja, és belső életével fokozatosan őket is krisztusi emberekké alakítja. A folyamatnak ezzel nincsen vége: A közösség a meghívás, a magába fogadás és a krisztusivá formálás lüktetésében él és növekszik tovább.

Elméletben ez teljesen világos és nagyon felemelő, a valóságban azonban gyakran semmit sem látunk belőle. Megvalósulhat-e az ősegyház modellje a mai körülmények között? Elképzelhető-e mindez ma, a sokezres lélekszámú plébániák keretében, ahol a hívők nem is ismerik egymást, gyakran még azok sem, akik azonos szentmisére járnak? Elvárható-e mindez egy mai plébánián, ahol az embereknek nincs kapcsolatuk egymással, ahol nincsenek közös cselekvési programok, nincsenek közös élmények, ezért nincs közösségi tudat sem? Valójában legtöbb mai plébánia nem is nevezhető közösségnek, legfeljebb igen laza kapcsolatú embercsoportnak! Hogyan segíthetnék így egymást a hitben? Hogyan tanúskodhatnának bensőséges közösségi életükkel a kívülállók előtt? Hogyan és hová fogadhatnák be a megtérőket?

Amíg egy plébánia csupán "lelki szolgáltató-egység", addig sehogyan sem. A magyar plébániák egy része azonban már elindult a közösségi plébániává alakulás útján. Az ősegyházi modellt ugyan nem ültethetjük át változatlan formában ezekbe a plébániákba, de egyrészt van már példa arra, hogy miként lehet magát a plébániát a korábbinál sokkal "közösségibbé" tenni, másrészt - erről később szólunk majd - a kisközösségi mozgalom nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy az ősegyház gyakorlatát a plébánián belül korszerű, modern formában élesszük újjá.

Olyan értelemben tehát nem tehető közösséggé egy mai nagy létszámú plébánia, mint amilyen értelemben közösség volt az első századbeli jeruzsálemi, korintusi, efezusi kis gyülekezet. De ha a plébánia vezetője - akár pap, akár világi - törekszik erre, ismeri a lehetőségeket és célja megvalósításához képes munkatársakat is maga mellé állítani, kialakítható egy olyan közösségi légkör, amely a plébániához tartozókban erős "mi-tudatot" ébreszt, és amelyet a kívülállók, a plébániával kapcsolatba kerülők is észrevesznek és vonzónak találnak.[7] Mi hozhatja létre ezt a közösségi légkört?

Mindenekelőtt a hívek elmélyült evangéliumi életből fakadó szeretete. Ha ez hiányzik, hiábavaló minden egyéb erőfeszítésünk. Ezért imádkozni, erre buzdítani, ezt minden lehető módon segíteni - a plébániai közösség építésének alapja.

Azután a liturgia, elsősorban az Eucharisztia ünneplése, és mindaz, ami valamiképpen hozzákapcsolódik. Akik egy kenyérből esznek, azok egy testté lesznek (vö. 1Kor 10,17), de hogy ezt érzékeljék is, ahhoz közösségi módon kell megszervezni az ünneplést. A közös ének, imádság, az olvasmányok és egyetemes könyörgések felolvasása, a kiengesztelődés kézfogása csak szerény lehetőség, mely sok helyen máris kiüresedett, megszokott formasággá vált. Érdemes volna visszaállítani - legalább ünnepi alkalmakkor - az evangéliumos könyvet kísérő és a felajánlási körmenetet. Jobban ki lehetne emelni az egyházi év fordulóinak, az egyes ünnepeknek a sajátosságait. Fel lehetne oldani a prédikáció egyirányú monológ-jellegét azzal, hogy a hívek valamilyen szervezett módon, írásban vagy élőszóban előzetesen témákat javasolhatnának, kérdéseket tehetnének föl, utólag pedig visszajelzést adhatnának arról, hogy a tanítást megértették-e, a válasz kielégítette-e őket.

Vannak templomok, főleg városokban, ahol minden szentmise kezdete előtt néhány ezzel megbízott világi fogadja és eligazítja azokat, akikről látszik, hogy idegenek, először járnak ott. Másutt az a szokás, hogy a miséző pap szentmise után a templomkapuban néhány szót vált és kezet fog a templomból távozókkal. Ezek az apró gesztusok is erősítik a közösségi légkört.

Jelentős közösségformáló ereje van az élőszóban elhangzó, vagy az írásban közétett hirdetéseknek, illetve ezek tartalmának is, hiszen köztudott, hogy a jól szervezett információáramoltatás önmagában is közösséget összetartó tényező. Az a tény ugyanis, hogy rendszeresen tudomást szerzek mindarról, ami a plébániai közösségben történik, erősíti bennem az odatartozás érzését. Az olyan hirdetések pedig, amelyekben például valaki segítséget kér, vagy felajánlja segítségét, arról tanúskodnak, hogy itt egymásra figyelő, egymással törődő emberek vannak. Az információk áramoltatásának és egyben a szélesebb körű eszmecserének igen hatékony eszköze a jól szerkesztett plébániai újság, amelyet nem csak a templomba járókhoz, hanem az úgynevezett "peremen lévőkhöz" is el kell juttatni.

Építik a plébániai közösséget az időszakosan megrendezett találkozók, megbeszélések, zarándokutak, kirándulások, közös munkák, karitász-akciók is. Ezek egyik sajátos formájáról, a családok vasárnapjáról később, a családpasztoráció kapcsán részletesen is szólunk.

A közösségi plébániává válás szempontjából az se mindegy, hogy formálisan vagy valóságosan működik-e az egyházközségi képviselőtestület, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1993-ban kiadott Szabályzata igen jelentős lelkipásztori jogokkal ruház fel.[8] Ha tud élni ezekkel a jogokkal, óriásit lendíthet az egész  plébánia életén.

Egy plébánia annál inkább "közösségi", minél többen tevékenykednek benne. Örömmel kell fogadni a legkisebb szolgálatot is, hiszen mindaz, aki tesz valamit a plébániáért, az valamiképpen érdekeltté is válik annak élete alakulásában.

Talán felmerül a kérdés, hogy miért soroljuk el mindezeket itt, egy világiak kezébe szánt könyv lapjain? Hát nem a plébános a vezető, hát nem rajta múlik minden? Tehetünk mi egyáltalán valamit ezen a téren? Feltétlenül tehetünk. A plébánia felelős vezetője természetesen a püspök által megbízott plébános, de nyilvánvaló, hogy egymaga, vagy jó esetben káplánja segítségével képtelen megbirkózni ennyi feladattal. Mint a krisztusi küldetés részesei tegyünk neki reális, elfogadható javaslatokat, s ajánljuk fel közreműködésünket azok megvalósításában.

3.2. A kisközösségek

Az előbbiekben arról volt szó, hogy milyen módon alakítható ki jó közösségi légkör a plébánián. Ennek a légkörnek a megléte nagyon fontos. De valójában az tehet igazán közösségivé egy plébániát, ha benne személyes kapcsolatokra épülő kisközösségek működnek. Persze naivitás volna azt gondolni, hogy a kisközösségek száma addig növelhető, amíg minden hívő egy ilyen kisközösség tagja lesz, amíg az egész plébánia egyetlen kisközösségi hálózattá válik. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy minél több ilyen egymással és a plébánia egészével is szoros kapcsolatban álló kisközösség él egy plébánián, annál "közösségibb" ott a légkör. Az ilyen plébánia kisközösségei révén sokkal inkább képes arra, hogy a híveket elmélyítse a hitéletben, hogy a kívülállókat magához vonzza és a megtérőket befogadja. A kisközösségekkel ezért részletesen kell foglalkoznunk, annál is inkább, mert létrehozásuk, vezetésük, támogatásuk nagyrészt világiak feladata.

Kisközösségeknek nevezzük azokat a 10-20 katolikus hívőből álló, viszonylag állandó jellegű csoportokat, melyeknek tagjai az első keresztény közösségek mintájára, az egyház keretein belül maradva és az egyház tanítását mindenben követve, egymással szoros személyes kapcsolatban állva, a hitben egymást kölcsönösen erősítve, közösen akarják megélni keresztény hitüket, együtt akarnak növekedni a krisztusi életben, együtt akarnak szolgálatokat vállalni a nagyobb egyházi közösségben.

Ezek a kisközösségek a II. Vatikáni Zsinat megújulást kereső légkörében spontán, "alulról jövő" kezdeményezésként jöttek létre előbb Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban, majd Európa nyugati felében, és a kommunista diktatúra ellenére nem sokkal később a kelet-európai országokban is.

Létrejöttüknek több oka van. Kialakulásukat szociológiailag a modern, elszemélytelenedett társdalomban élő ember társkeresésével, személyes kapcsolatok utáni vágyával magyarázhatjuk. Ennek az oknak a valódiságát mutatja, hogy hasonló csoportosulások a profán életben is létrejöttek. Az egyházi kisközösségek megszületésében ezzel párhuzamosan természetesen vallási okok is közrejátszottak. A szekularizálódó világban elmélyült vallási életre törekvő ember természetes igénye, hogy maga köré olyan mikro-környezetet hozzon létre, melyben a hitét teljességében megélheti. Minden bizonnyal a zsinat közösségi egyház-képe is bátorította az ilyen törekvéseket. De ha az egyes konkrét közösségek születésének körülményeit vizsgáljuk, ha a mozgalom rendkívül gyors terjedését és életerejét figyelembe vesszük, fel kell fedeznünk egy mélyebb, az előbbiek mögött álló, azokat magába foglaló okot is. Azt, hogy a Szentlélek e közösségek által és ezekben a közösségekben akarja megújítani korunkban az egész egyház életét.

Az egyház vezetőit váratlanul érte a kisközösségek megjelenése. A hivatalos reagálásokban két elem keveredett: öröm és reménység a megújulás láttán, valamint óvatosság és aggodalom, nehogy a kisközösségek kiszakadjanak az egyházból, nehogy a mozgalom újabb szektásodáshoz vezessen.

A kisközösségekre vonatkozó első, bizonytalan utalások már a zsinat dokumentumaiban megjelentek: "Jó volna, ha (a hívek) baráti közösségben egymásra találnának, és így kölcsönösen segítenék egymást abban is, hogy ... teljesebben élhessék a keresztény életet." (Presbiterorum Ordinis, 6.)

VI. Pál pápa 1975-ben kiadott Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának 58. fejezete teljes egészében a kisközösségekkel foglalkozik. Többek között ezt olvashatjuk benne: "Azok a közösségek, melyek kritikájukkal elhatárolják magukat az Egyháztól, és egyben megbontják annak egységét, csakis szociológiai értelemben nevezhetik magukat ,bázisközösségnek', de nem egyházi értelemben. ...

A ,bázisközösség' név jogosan csak azokat illeti meg, akik az Egyházon belül jönnek össze, hogy építsék az Egyházat. ... az ilyen közösségek ... valóban az evangelizálás területei, és nagy szolgálatot jelentenek a nagyobb egyházi közösségeknek, főleg a helyi egyházaknak." A pápa szerint ők "az egyetemes Egyház reményei".

II. János Pál pápa a plébániai élet megújításának egyik fő lehetőségét épp a kisközösségekben látja. Szerinte ahhoz, hogy a plébániák igazi közösségekké váljanak, a "helyi egyházi hatóságoknak elő kell segíteni: a.) A plébániai hálózat rugalmasabb megszervezését, ... különösen segíteni kell a világiak részvételét a lelkipásztori felelősségben, b,) a kis egyházi bázisközösségeket vagy életközösségeket ... "ahol a hívek Isten igéjét egymással közölni tudják, és ahol a szolgáló szeretetben kibontakozhatnak. Ezek a közösségek ugyanis az egyházi közösség hiteles kifejeződései, és az evangelizáció központjai, de mindig közösségben maradva a lelkipásztorokkal." (Christifideles Laici, 26. Idézi az 1987-es Püspöki Szinódus "Propositiones" okmányát.)

A kisközösségi mozgalmat nem valamely egyházi központ gondos szervező munkája, hanem a teremtő Lélek szabad kiáradása  hozta létre. Jól mutatja ezt a közösségek gazdag sokfélesége is. A spontán kialakult számtalan formát néhány főbb szempont alapján próbáljuk csoportosítani.

A közösségi élet jellege szerint vannak olyan közösségek, melyeknek tagjai családostól összeköltöznek, és bizonyos fokú vagyonközösséget is alkotva, együtt élnek. De vannak olyanok is, melyek csak bizonyos időnként, például hetenként jönnek össze néhány órára, bár természetesen a tagoknak ezen túlmenően is van kapcsolata egymással.

Közvetlen céljaikat tekintve kialakultak imaközösségek, bibliaolvasó, hittanuló, karitász-jellegű, esetleg egyházi szolgálatokra létrejött (például hitoktatói, lelkipásztori) közösségek, és ezek különféle kombinációi. Az eltérő közvetlen célon túl azonban minden kisközösség végső célja azonos: egymással szeretetközösséget alkotva megélni az Úrral való közösséget. (Vö. Mt 18,20)

Ha a hovatartozást tekintjük, találunk kifejezetten egy-egy plébániához tartozó, a plébániai keretén belül működő, vagy attól függetlenül, például azonos munkahelyen dolgozókból kialakult közösségeket.

A vezető személye szerint csoportosítva vannak pap, és vannak világi vagy világiak csoportja által vezetett közösségek. Van, ahol a vezető állandó, másutt meghatározott időre választják.

Megkülönböztethetünk valamely lelkiségi mozgalomhoz tartozó (fokoláre, karizmatikus, neokatekumen, Bokor, Regnum Marianum, stb.) közösségeket, és olyanokat, amelyek nem tartoznak ilyen mozgalomhoz.

A közösségeket a tagok életkora, családi állapota szerint csoportosítva beszélhetünk ifjúsági, felnőtt, házaspáros, családi és vegyes összetételű közösségekről.

Megkíséreljük néhány főbb vonásával jellemezni a kisközösségek gazdag belső életét is. Az egyik legfontosabb jellemző a tagok közötti bensőséges kapcsolat, egymás kölcsönös elfogadása. A tagok "elkötelezik magukat arra, hogy meghallgassák a másikat, helyzetébe képzeljék magukat, megértsék őt, összehangolódjanak vele, válaszoljanak igényeire, együtt örüljenek a másikkal, kölcsönös menedéket jelentsenek egymásnak veszély idején, boldogok legyenek egymás jelenlétében..." "A közösség tagjának nem kell megjátszania magát. Nincs szüksége arra, hogy jobbnak lássák, mint a többieket. Nem kell hőstetteket végbevinnie ahhoz, hogy szeressék. Fölfedezi, hogy önmagáért szeretik, és nem értelmi képességeiért vagy kézügyességéért." (Jean Vanier: A közösség). Egy jó közösség tagja elmondhatja: "Ha fölfedezem, hogy mások befogadtak és szeretnek, akkor én is jobban elfogadom és megszeretem önmagamat. A közösség az a hely számomra, ahol olyan lehetek, amilyen vagyok - félelem és kényszer nélkül ... Az öröm és nyíltság egészen különleges légköre jellemzi az igazi közösséget." (U.o.)

A közösség tagjai kölcsönösen segítik egymást abban, hogy növekedjenek a krisztusi életben, "... nyílt fórumot biztosítanak, hogy tagjaik egymás között kifejezzék gondolataikat, érzelmeiket, reménységüket. Mindez sajátos motivációkhoz, célokhoz és eszközök felismeréséhez vezethet, melyek a közös cselekvés, a szeretet tetteinek gyakorlása nyomán az egész egyház életét gazdagíthatják. Ugyanakkor e közösségek tagjai új, belső fejlődési folyamatoknak, belső gazdagodásnak válnak részesévé azáltal, hogy segítik egymást transzcendens irányzódásuk felismerésében és elmélyítésében. ...lassan úrrá lesznek saját önzésükön, individualizmusukon, ...az egész keresztény közösség előtt feltárják a hitből fakadó életnek, megtérésnek és megújulásnak jelentőségét és szépségét." Az ilyen kisközösség maga az egyház, mert "ahol az egyik hívő a másik tanúságtételét elfogadja, vele egy közösségbe kerül; ahol az egyik a másik hitét szavakkal vagy tettekkel erősíti, ahol az egyik hittestvér a másikat vigasztalja és támogatja, ahol ketten-hárman Jézus nevében összegyűlnek (Mt 18,20), - ott konkrét, megragadható módon, valóságban és életszerűen jelen van az egyház." (Szennay András: Isten vándorló népe)

A kisközösségek egyik legfeltűnőbb sajátossága a szokásostól eltérő, megújult, nagyon személyes és mégis teljességgel közösségi imádság. "Szinte betű szerint annak megvalósulását látjuk sokfelé, amit Szent Pál ajánl az efezusiaknak: ,Teljetek el Lélekkel, egymás között énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindenért Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.' (5,18-20). Különösen a fiatalok értékelik az ima spontánabb jellegét, ami néha testileg is kifejeződik, például a közösség tagjai egymásba fogódznak épp a közösség jeléül, vagy fölemelik kezüket. Az imádságnak ez a stílusa -  középúton a tisztán vett magánima és a szoros értelemben vett liturgikus ima között -  hozzájárul az imádság megelevenítéséhez, elmélyítéséhez. ... A spontán imádság nagymértékben elősegítheti, hogy az emberek ismét megtalálják a hiteles, az életből fakadó ima értelmét, gyakorlatát..." (U.o.)

A helyes úton járó kisközösség nem zárkózik magába, hanem nyitott a nagyobb egyházi közösség szolgálatára. Az ilyen kisközösségben a tagok nem csak "kölcsönös erkölcsi támaszra találnak, szívből tudnak együtt imádkozni, nyitottak egymás felé, de az egész egyházközség, annak ügyei, problémái felé is. ... Az ilyen közösségekben lehet igazán ,begyakorolni' a krisztusi, keresztény életet, a testvéri szeretetet, türelmet, a szolgálatkészséget, karitatív munkát és sok minden egyéb, az egész kereszténységet is építő ... feladatot." (U.o.)

Az ilyen kisközösségek tagjai "örvendeznek azon, hogy együtt lehetnek keresztények, és készen állnak szolgálni másokat, ott, ahová a Gondviselés vezeti őket." (U.o.)

A kisközösségek sok plébánián jelentős szolgálatokat látnak el. Közreműködnek a liturgiában, felolvasnak, összeállítják és előimádkozzák az egyetemes könyörgéseket. Körmenetet, keresztúti ájtatosságokat, szentségimádási órákat, nagycsütörtöki virrasztásokat szerveznek és vezetnek. Segítenek a jegyesoktatásban, újabb közösségeket szerveznek a fiatal házasokból és segítik ezeket a kezdő közösségeket. Foglalkoznak az elsőáldozó és bérmálkozó gyerekek szüleivel, látogatják az öregeket, betegeket. Kapcsolatot tartanak egy-egy távolabbi fília híveivel, pap hiányában vezetik az ottani igeliturgiát, stb.

Mindezekkel távolról sem mutattuk be azt a nagy gazdagságot, amit a Szentlélek a közösségeken keresztül ajándékoz az egyháznak. Egy dologgal azonban feltétlenül ki kell egészíteni az elmondottakat: Ott, ahol élő közösségek vannak, megpezsdül a plébánia élete, s ennek legfőbb jele a növekedés. A krisztusi közösség Krisztushoz vonzza az embereket. Az ilyen plébánián gyakoriak a megtérések.

Bár nagyon sok kisközösség működik már a magyar egyházban, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy minden plébánián jelen vannak. Hogy lehet ilyen közösséget létrehozni ott, ahol még nincs?

A zsinat utáni időszakban általában kétféle módon születtek kisközösségek. Az egyik mód az volt, hogy az elmélyültebb keresztény életre vágyó, gyakran hasonló lelkiélményt átélt emberek keresték és megtalálták egymást. Létrejött a közösség magja, melyhez idővel újabb társak csatlakoztak. Az egyik, erre leginkább alkalmas tag fokozatosan vezetővé vált. Ha túl nagy lett a létszám, osztódtak, így közösség-rendszerek, esetleg lelkiségi mozgalmak jöttek létre.

A közösségek szerveződésének másik módja az volt, hogy egy "karizmatikus" személyiség -  pap vagy világi-  maga köré gyűjtött tanítványaiból, baráti köréből, templomi ismerőseiből néhány elkötelezett világi keresztényt, és együtt közösségi életet kezdtek élni. Rendszerint a kezdeményező lett a vezető. A létszám növekedésével ez a közösség is osztódhatott, belőle is közösségrendszerek, mozgalmak jöhettek létre.

A mai gyakorlatban közösség létrehozásának a következő főbb esetei lehetségesek:

- Egy felnövekedett ifjúsági hittancsoport magját a hitoktató együtt tudja tartani, lassanként közösséggé formálja, esetleg újabb tagok meghívásával kiegészíti. A vezető egyaránt lehet a korábbi hitoktató, vagy valamelyik, erre alkalmas tag.

- Az egyes lelkiségi mozgalmak a náluk kialakult, már hagyományos módon hoznak létre a mozgalomhoz kapcsolódó újabb közösségeket. A karizmatikus mozgalom például Szentlélek-szeminárium szervezésével, a neokatekumenek újabb katekumenátus meghirdetésével és szervezésével, a Bokor "bokrosodással", vagyis a megnövekedett közösségről az újabb tagok csoportjának leválasztásával és önállósításával, stb.

- Járható útja a közösségszervezésnek, hogy a csoportos házassági előkészítő foglalkozások, a hétvégi lelkigyakorlatok, a hittanos gyerekek szüleivel való megbeszélések résztvevőt, illetve azok egy csoportját a vezető pap vagy világi munkatárs továbbra is együtt tartja és fokozatosan közösséggé alakítja. A vezető ez esetben is vagy ő maga, vagy egy a résztvevők közül.

- A rendszeres közös tevékenység során közösséggé formálódhatnak eredetileg lazább plébániai csoportok is, mint például az énekkar, a szkóla, a gitáros ifjúsági csoport, a ministránsok, a karitász-munkatársak, vagy akár a templom-gondozók. A vezető ilyenkor általában adva van.

- Ma is lehetséges a spontán szerveződés, amikor az azonos célú, lelkiségű, társakat kereső hívek megtalálják egymást, és közösséggé válnak.

- Legkevesebb esélye annak van, ha felhívással, hirdetéssel akarunk kisközösséget toborozni.

Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy az élő kisközösségek léte azért fontos a lelkipásztorkodás számára, mert

- bennük érzékletesen, "kézzelfoghatóan" valósul meg az egyház, mely lényege szerint közösség,

- a kisközösség a krisztusi élet kiváló iskolája, gyakorló tere, de egyben megélési lehetősége is,

- a kisközösségek a nagyobb egyházi közösség, a plébánia kovászai, kisugárzó fókuszai, életének hajtómotorjai,

- a kisközségek tagjai egymás iránti testvéri szeretetükkel, bensőséges közösségi életükkel vonzóvá teszik a kívülálló számára a kereszténységet,

- képesek magukba fogadni és evangelizálni a megtérőket.

"Ha a kisebb egyházi közösségeket az összegyházzal vetjük össze, akkor az előbbieket az egyház sajátos  ,utópiájának' tarthatjuk. Annak, mert folytonos, de teljességgel soha meg nem valósítható a cél: a közösségi élet kibontakoztatása egész egyházunkban. Efelé az  ,utópia' felé igyekszik az egyház. Ennek mintegy  ,bemutatói' ,köztünk élő, és előttünk járó  ,megélői' az egyházi kisközösségek." (Szennay András: Isten vándorló népe)

Isten mindannyiunkat "nevén szólít" . Ez nem csak azt jelenti, hogy jól ismer, hanem azt is, hogy személyes, bensőséges kapcsolatot akar tartani velünk. Mindannyiunkkal külön, egyedi terve van. Mindannyiunkat más-más úton vezet maga felé.

A krisztusi életre szóló meghívás se egy anonim tömegnek, hanem mindig az egyes embernek szól. A nagy pünkösdi megtérés, amikor Péter apostol egyetlen prédikációjára háromezer ember csatlakozott Krisztushoz, a Szentlélek egyszeri csodája volt, ezzel indította útjára az egyházat. A mindennapos ,a jellemző modell' Fülöp diakónus és az etióp udvari ember esete ... (Vö. Apcsel 8,26 kk)

Ma sincs másképp. Illúzió lenne azt gondolni, hogy csak egy jó "akciót" kell szerveznünk, és tömegek térnek meg. Ne tévesszenek  meg bennünket a szekták "evangelizációs" kampányai! Ezek a nagy költséggel létrehozott és rafinált pszichés eszközöket bevető rendezvények valójában nem tömeges megtérést, csupán látványos tömegszuggesztiós hatást érnek el. A mai evangelizációnak személyes kapcsolatokra kell épülnie, az egyént kell megszólítania, és mindenkit a maga sajátos útján kell Isten felé vezetnie.

Nincs ez ellentétben az előbb tárgyalt témával, az egyház és a lelkipásztorkodás közösségi jellegével?

Nincs ellentmondás. A közösségi és a személyes jelleg - több síkon is - kölcsönösen kiegészítik egymást. Mert igaz ugyan, hogy a közösségi élet tanúságtétele az a jel, amelyre a kívülálló rákérdez és amely elindítja őt Isten felé, mégis, valójában személyes problémáira keresi ott a választ. És ha megkapta, ugyancsak a maga sajátos, egyéni útján kell vezetni, hogy megtalálja a helyét a keresztény közösségben. Még feltűnőbb kölcsönhatást találunk az egyén és a közösség lelki életének fejlődésében. Mert egyrészt csak Istennel személyes kapcsolatban lévő egyénekből jöhet létre igazi keresztény közösség, másrészt épp a közösség segíti az egyént abban, hogy benne ez az istenkapcsolat létrejöjjön és erősödjék.

Nem lehet kétséges, hogy az embereknek Istenhez vezetésében, a lelkipásztorkodás egész területén egyaránt fontosak a közösségi és az egyéni szempontok, formák, módszerek. Ezek szorosan összetartoznak, ugyanannak a dolognak két oldalát jelentik.

Ezért a lelkipásztorkodásban részt vállaló világinak, a paphoz hasonlóan, nem csak a közösségi életben kell járatosnak lennie, nem csak azt kell tudnia, hogy miként lehet egy közösséget létrehozni, vezetni, működtetni, hanem tisztában kell lennie azzal is, hogy az emberek igen különbözőek, hogy mindenkit más úton és más módon lehet Isten felé vezetni. Ha úgy akarja megfogalmazni az embereknek az evangélium üzenetét, hogy az válasz legyen személyes kérdéseikre, ha szeretné megtalálni az utat, melyen elvezetheti őket Istenhez, ha segíteni akar nekik gondjaikban-bajaikban, lelki problémáikban, akkor tudnia kell - nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is -, milyen módon léphet velük bizalmas kapcsolatba, hogy miként ismerheti meg gyakran elrejtett, eltitkolt gondjaikat, nehézségeiket, és hogy miként beszélgessen velük úgy, hogy az valóban segítség legyen számukra.

A következőkben ezekről a kérdésekről lesz szó.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.