Euszebiosz egyháztörténete az Egyház első századairól tanúskodik arról, hogy az ősegyház tagjai sem kompromisszumra, sem párbeszédre nem voltak hajlandók tévtanítások képviselőivel. Tették ezt nemcsak a kor társadalmi megvetését, de akár a legkegyetlenebb mártírhalált is vállalva.

Az ősegyház írott története ma is tanúságtevője annak, hogy az igazságban nem lehet kompromisszum, tévtanításokkal pedig nem lehet párbeszéd – nem szeretetlenségből, hanem az igazság lényegi természetéből adódóan: elég egyszer meg- és felismerni a 2+2=4 igazságát, hogy ennek lényege szerint többé lehetetlen legyen kompromisszumot kötni vagy párbeszédet folytatni azzal, hogy 2+2 esetleg vagy néha =3.

Minden kompromisszum vagy párbeszéd ezzel objektíve azt fejezi ki, hogy a 2+2=4 igazságát sohasem ismertük fel, vagyis a hitünk megalapozatlan, a tanúságtételünk mellette pedig álságos és hamis.

Párbeszéd az igazságról csak az igazságot ismerőkkel, az igazságkeresés módszertanáról pedig az őszinte igazságkeresőkkel lehetséges.

Nem meglepő ezért, hogy a korai egyház nem más (bálványimádó) vallások papjaival és tanítóival, vagy eretnek tanok hirdetőivel kereste a párbeszéd lehetőségét, hanem a korabeli tudomány képviselőivel, és a művészi esztétika magasfokú művelőivel. Hogy ez a párbeszéd Isten dicsőségére gyümölcsözővé, végső soron pedig az egyetemes emberi kultúra építőjévé és őrzőjévé vált, a világtörténelem tanúskodik róla.

A tévtanításokkal és hamis vallásokkal csak konfrontálódni, vagy – azokat “atyjukra”, vagyis “minden hazugság atyjára” (vö. Jn 8,44) bízva – azoktól távol maradni lehet. Sokatmondó Euszebiosz, Ireneusz, és Polükarposz egyik közös története minderről: arról, mennyire volt nyitott az apostolok egyike, “a szeretett tanítvány”, János evangélista a párbeszédre, és a ma divatos (valójában szubjektivista) toleranciára tévtanítások képviselőivel szemben.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. július 11.