Évről-évre több világi hallgató tanul a hittudományi főiskolákon és a hitoktatói tanfolyamokon. Egyre többen vállalnak teológiai végzettség nélkül is kisebb-nagyobb szolgálatokat plébániai közösségükben. Mintha rádöbbentünk volna, hogy az egyház küldetésének mi világiak is részesei vagyunk, hogy az Isten Országáért nekünk is tenni kell valamit.

De mit? Tulajdonképpen mi a mi feladatunk? Ma sokan a hiányzó papok pótlásában látják az egyházi szolgálatot vállaló világiak egyetlen, vagy legalábbis legfőbb szerepét. Csakhogy a világiak nagyon kevés dologban tudják helyettesíteni a papokat, és éppen a legfontosabbakban nem. Igaz, hogy ez a kevés is segítség, hiszen így pásztor híján nem széled szét a nyáj, és valamiképp azért az igeistentisztelet is megszenteli az Úr napját. De ezek csak szükségmegoldások. Az egyház ínséges helyzetében készséggel vállaljuk őket, igazi feladatunk azonban más.

Létezik az egyházban egy másfajta, a papokétól eltérő, azt nem helyettesíteni, hanem kiegészíteni akaró, sajátos világi szolgálat is. Az első keresztények hozták létre, a későbbi századok elfelejtették. Napjainkban azonban  –  mintegy igazolva  VI. Pál pápa prófétai előrelátását^[1] –  a szemünk láttára születik újjá a legkülönbözőbb modern formákban. Nem elméleti szakemberek találják ki, hanem az Isten ügyéért tenni akaró világiak találnak rá a Szentlélek vezetésével. Új, eddig elhanyagolt lehetőségeket fedeznek fel, a hagyományos lelkipásztorkodás fehér foltjait járják be. S ahogy ezeket a megszülető új formákat figyeljük, egyre bizonyosabbak leszünk benne, hogy a világi lelkipásztorkodás igazi területe valahol ott kezdődik, ahol a papi szolgálat lehetőségei véget érnek.

Néhány folyóiratcikket leszámítva, –  ezekre többször hivatkozni fogunk, –  ennek a fajta lelkipásztorkodásnak nincs még szakirodalma. Könyvünk szerény kísérlet arra, hogy az eddigi tapasztalatokat összegyűjtse és közreadja. Szándékosan nem foglalkozunk a világiak liturgikus szolgálatával, ebben a kérdésben az Országos Liturgikus Tanács nemrég megjelent kiadványa részletes eligazítást nyújtott.^[2] Éppen csak érintjük néhány alkalommal a világi lelkipásztor lelkiségének kérdését, mert erről meg Bálint József SJ írt nagyszerű könyvet a közelmúltban.^[3]

Nem tudományos művet, hanem a mindennapi szolgálatban jól felhasználható, gyakorlati kézikönyvet akartunk írni. A teológiailag kevésbé képzett olvasóra gondolva azonban röviden ki kellett térnünk néhány alapvető kérdés tisztázására is.

Könyvünket a plébániákon tevékenykedő világi munkatársak kezébe szánjuk, de titkon reméljük, hogy a benne közölt gondolatok a szolgálatukat irányító papokhoz is eljutnak. Annak különösen örülnénk, ha írásunk újabb világiakban ébresztené fel az egyház küldetése  iránti felelősséget, ha újabb világiakat késztetne arra, hogy e küldetés teljesítésében maguk is részt vállaljana

I. RÉSZ

ALAPVETÉS

1. AZ EVANGÉLIUM SZOLGÁLATA ITT ÉS MOST

“Tegyetek tanítványommá minden népet.”  (Mt 28,19)

Az üzenet nem csak azoknak szól, akik közvetlenül az Úr Jézus szájából hallották. Az üdvösség nem csupán azoké, akik  –  mint az öreg Simeon –  saját szemeikkel látták az Üdvözítőt, vagy akik Tamáshoz hasonlóan meg is tapinthatták őt. Az evangélium minden emberhez szól, Krisztus halála és feltámadása az emberiség valamennyi tagja számára megnyitotta az üdvösség útját.

Urunk megtehette volna, hogy minden kor minden egyes emberének személyesen mondja el örömhírét. Megtehette volna, hogy mindenkinek külön-külön, saját kezével nyújtsa az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét. Minden bűnösnek ő maga is elmondhatná a megbocsájtás igéit. Ő azonban úgy akarta, hogy mindezek emberi közvetítéssel jussanak el azokhoz a milliókhoz, akikkel akkor és ott, Judea, Galilea városaiban nem találkozhatott. Ezért hozta létre az egyházat, ezzel a feladattal küldte szét övéit a világba. A megváltás örömhíre és kegyelmi ajándékai az egyházon keresztül jutnak el távoli országok és távoli korok embereihez. A mai Magyarországon élőkhöz mirajtunk, egyházának mai, magyar tagjain keresztül. Problémáik súlya alatt görnyedező, vagy boldogságukat a szex, a gazdagság, a hatalom mámorában kereső honfitársaink a mi tanúságtételünkből tudhatják meg, hogy a szerető Isten őket is várja, hogy nála az ő problémáikra is van megoldás.

Amint az Atya küldte a Fiút, úgy küldi a Fiú az ő egyházát a világba. Aki keresztsége által beleiktatódott ebbe az egyházba, Krisztus titokzatos testébe, az részese ennek a küldetésnek. Mielőtt végiggondolnánk, hogy mi világiak milyen szolgálatokat vállalhatunk, hogyan lehetünk itt és most Jézus Krisztus munkatársai, vessünk egy pillantást a mai magyar társadalomra, melyhez küldetésünk szól, és magyar egyházunkra, melynek tagjaként küldetésünket teljesíteni akarjuk.

Bonyolult, ellentmondásos társadalomban élünk. A négy évtizedes diktatúra nem csak gazdaságilag zilálta szét hazánkat, hanem szellemi, lelki, morális tekintetben is. A függetlenné vált magyarság ma tragikusan megosztott, a váratlanul ránkszakadt liberális piacgazdaság néhány év alatt gátlástalanul nyerészkedő, dölyfös dúsgazdagokra, és nyomorgó, a puszta létükért küzdő szegényekre választotta szét az ország lakóit. A politikai megosztottság még ennél is szomorúbb, és frontjai olyan gyorsan változnak, hogy néhány mondatban meg sem kíséreljük jellemezni.

Az evangelizáció szempontjából –  hiszen bennünket most ez érdekel –  röviden így vázolható a helyzet:

A kommunista diktatúra, majd az ennek összeomlása után elemi erővel beáramló szekularizáció hatására a korábbi keresztény társadalom végérvényesen felbomlott. Az első független kormány jó szándékú próbálkozásai ellenére mára a közélet, a kultúra, a közerkölcs a kereszténységgel ellentétes eszmei alapon áll, és a társadalom tagjai, különösen a felnövekvő nemzedék számára többé már nem, vagy alig közvetít keresztény értékeket.

A kereszténység kisebbségi helyzetbe került. A pontatlan, egymásnak sokszor ellentmondó statisztikai adatok ugyan nem fejezik ki hűen a valóságot, de azért elgondolkodtató, hogy míg a negyvenes években a lakosság 90 %-a, ma csupán 30 %-a vallja magát valamilyen formában kereszténynek. Ebben a számban azonban azok is benne vannak, akiknek vallási élete mindössze annyiból áll, hogy formálisan egyházi házasságot kötnek, karácsonykor elmennek éjféli misére, nagyszombaton a feltámadási körmenetre. Más adatok szerint a megkeresztelt katolikusoknak is mindössze 10-15 %-a jár rendszeresen templomba. De statisztikai felmérések nélkül is látjuk, hogy embertársaink többsége közömbös a vallással szemben.

Az is a képhez tartozik, hogy a kereszténység, különösen katolikus egyházunk a támadások, kritikák kereszttüzében áll. Ez a támadás a kommunista nevelés eredményeként szép számmal közöttünk élő gyakorlati materialistáktól és az ugyancsak a kommunistákból lett szélsőséges liberálisoktól kezdve a New Age követőin keresztül a legkülönbözőbb szektákig igen sok irányból ér ma minket.

Egyházunk pedig – legalábbis a szociológiailag megragadható jellemzők alapján – felkészületlenül és jórészt kiszolgáltatottan áll szemben ezekkel a kihívásokkal. Válságos állapotunkat leginkább a következők jellemzik:

Megfogyatkozott és elöregedett a papság. Egy átlagos városi plébánián egyetlen papra 15.000-20.000, néhol még ennél is több megkeresztelt hívő lelki gondozása várna. A falusi plébánosok helyzete sem jobb, átlagosan 5-6 falu lelkipásztori feladatait kénytelenek ellátni. Ráadásul ezek a papok jórészt 60 évnél idősebb, megfáradt emberek. Nem nehéz belátni, hogy a velük szemben támasztott elvárásoknak képtelenek eleget tenni.

A rendszerváltozás után jó néhány évvel is még hiányoznak, vagy alig-alig működnek az egyház intézményei, szervezetei. A pártállam felismerte az ezekben rejlő, számára veszélyes erőt, és még a negyvenes évek végén durva erőszakkal felszámolta őket. A diktatúra idején illegálisan kibontakozó ún. “földalatti egyház” nem hozhatott létre, de a lebukás veszélye miatt nem is akart létrehozni intézményes formákat, struktúrákat. Így a magyar lelkipásztorkodás egészére jelenleg is az egymástól jórészt független, összehangolatlan egyéni akciók jellemzőek.

A világegyháztól politikai okok miatt szándékosan elszigetelt magyar egyházban elmaradt a II. Vatikáni Zsinat utáni átalakulás, a liturgikus reformon kívül szinte alig jutott el hozzánk valami. Egyházunk az évezred végére is megmaradt hagyományos népegyháznak, sőt, a népegyház értékeket képviselő elemeinek elvesztésével még rosszabb helyzetbe került, sok esetben egyszerűen “szolgáltató egyházzá” vált.

Természetesen a képnek pozitív vonásai is vannak. Olyan örvendetes jelek és jelenségek, melyekre a jövő evangelizációja építhet.

A diktatúra idején, a “földalatti egyházban” életerős lelkiségi mozgalmak bontakoztak ki, nagyszámú kisközösség jött létre. Ezek ma is jelentős erőforrásai a magyar egyháznak. A jelen sürgető feladata, hogy ezek a közösségek feladják az illegalitásból magukkal hozott, akkor indokolt elszigeteltségüket, és autonómiájukat megtartva, egyéni sajátosságaikat megőrizve integrálódjanak az egyházba. Lelkipásztori tapasztalataikat is mielőbb közkinccsé kell tenni, ahol csak lehet, felhasználni. Az egész magyar egyház ügye, hogy ezek a közösségek és mozgalmak, megtalálva új helyüket az egyházban, tovább fejlődjenek és növekedjenek.

Érezhetően megnőtt a világiak küldetéstudata és aktivitása. Sok civil hallgató tanul hittudományi főiskolákon és a hitoktatói tanfolyamokon. A végzettek nagy része szolgálatokat is vállal az egyházban. Egyre többen vannak, akik teológiai végzettség nélkül, szabad idejükben, heti néhány órában segédkeznek a plébánián. Nemcsak gazdasági, adminisztratív feladatokat látnak el, hanem kifejezetten lelkipásztori teendőket is vállalnak: jegyesekkel foglalkoznak, közösségeket vezetnek, betegeket látogatnak, stb. Azon kívül, hogy az evangelizáció számára jelentős munkaerő-többletet jelentenek, új szemléletmóddal, új módszerekkel is gazdagítják a lelkipásztorkodást.

Az újjáéledt és számbeli növekedésnek induló szerzetesrendek ugyancsak bíztató jelei a magyar egyház életének. Nemcsak konkrét szolgálataik segítik az evangelizációt, de imádságos közösségi életükkel az elmélyült lelkiség kisugárzó központjai is.

Újjászerveződik lassanként az egyház intézményrendszere  is. Az egyházmegyei ifjúsági irodák, regionális központok, a családreferensi hálózat, a különféle egyesületek, szervezetek, szociális intézmények működésére ugyan még jobbára az útkeresés, a próbálkozás a jellemző, de jótékony hatásuk itt-ott már érezhető. Súlyos problémákkal küszködnek a négy évtizedes kényszerű szünet után most újra működő katolikus iskolák is. Fáradozásaik eredménye azonban néhány év múlva már bizonyára érzékelhető lesz az egyház és az egész magyar társadalom életében.

Nagy jelentőségű intézkedés volt az Országos Lelkipásztori Intézet létrehozása. Szervezésükben már évekkel ezelőtt megkezdődött a magyar lelkipásztorkodás helyzetének tényfeltáró elemzése. Ma már több bázisplébánia bevonásával nagy lendülettel folyik a korszerű pasztorális eljárások, modellek kidolgozása.^[4]

Mindezeket összefoglalva mondhatjuk, hogy magyar egyházunk ma missziós helyzetben van. Kis létszámú és elöregedett papsággal, növekvő számú és aktivitású világi munkatársakkal, hiányos, de már kialakulófélben lévő intézményrendszerrel, rossz anyagi-tárgyi feltételek között keressük a választ egy elvallástalanodott társadalom kihívásaira. Részletesen kidolgozott, átfogó missziós-programunk még nincs, de szolgálatunk legfontosabb alapelveit már meg tudjuk fogalmazni magunknak. Ezek:

– Egyszerre két irányban kell lépnünk. Élő közösségeket kell kialakítanunk az egyházon belül, de hallatnunk kell szavunkat kifelé is, meg kell szólítanunk a kívülállókat is.

– Közösségi lelkipásztorkodásra kell törekednünk, ugyanakkor nagyon személyesnek kell lennünk, minden egyes emberhez külön-külön is meg kell találnunk az utat.

– A meglevő plébániai hálózatra kell építenünk, de fel kell használnunk azt a nagy lehetőséget is, amelyet a különböző  lelkiségi mozgalmak és kisközösségek jelentenek az evangelizáció számára.

– Nem az a célunk, hogy a roskadozó népegyházi formákat restauráljuk, hogy valami “nosztalgia-egyházat” próbáljunk visszaállítani, hanem az, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében, a jövő felé tekintve egy  megújult, közösségi egyházat építsünk.

– Szolgálatunkban egyaránt felhasználjuk a múlt, és a mai nyugati egyházak tapasztalatait. Mégis alapvetően a helyi valóságból kell kiindulnunk.

– Tudomásul kell vennünk a tényeket, el kell fogadnunk egyházunk jelenlegi kisebbségi  helyzetét. Ez megóv bennünket attól, hogy légvárakat építsünk és hamis illúziókat kergessünk.

– Tudatára kell ébrednünk, hogy az egyéni “partizán-akciók” ideje elmúlt, a jövő az összehangolt, tervszerű lelkipásztorkodásé. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne adjunk szabad utat a Lélek indításainak.

– Meg kell tennünk minden emberileg megtehetőt, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház építése a benne működő Szentlélek műve.

(folyt.)

Létrehozva 2023. február 27.