17. FEJEZET

AZ ÉRZÉKETLENSÉG, VAGYIS A LÉLEK TOMPULTSÁGA, A SZELLEM HALÁLA A TEST HALÁLA ELŐTT

       1. Az érzéketlenség a felfogóképesség elhalása testi és szellemi értelemben egyaránt. Ez az eltompulás idült betegségének tudható be, és a hanyagság folytán vezet el az érzéketlenség megrögződéséig.

       2. A szenvtelen érzéketlenség már megrögzött hanyagság, zsibbadt gondolkodás, elmúlt bűnök maradékának magzata, a lelkesedés kelepcéje, bátorság csapdája, a töredelem teljes hiánya, a kétségbeesés kapuja, feledés anyja és szülés után önnön leányának lánya, az istenfélelem eltérítője.

       3. Az érzéketlen ember oktalan bölcselő, önmagát kárhoztató írásmagyarázó, önmagának ellentmondó tudós, vak létére látni tanít, seb gyógyításáról értekezik, de azt egyre csak vakarja. A testi szenvedély ellen szaval, de állandóan ártalmas ételeket eszik, imádkozik ellene, de tüstént megy, hogy elkövesse, elkövetésekor dühös magára, ám saját szavait nem szégyelli a nyomorult.

       „Rosszat cselekszem” – kiáltja, de mohó a tettre. Szájával imádkozik a szenvedély ellen, de teste csak úgy töri magát érte. A halálról bölcselkedik, de magatartása olyan, mintha sose halna meg. Kimúlásunk miatt sóhajtozik, de úgy szundikál, mintha örökké élne. Az önmérsékletről értekezik, de a torkossággal viaskodik. Méltatja az engedelmességet, de ő az első, aki azt megszegi. A közömbösséget dicséri, ám nem átall egy rongyért neheztelni vagy civakodni. Mikor dühbe gurul, elkeseredik, majd elkeseredésében újra csak dühbe gurul, és észre sem veszi, hogy vereséggel tetőzte a vereséget. Az ítéletről olvas, de mosolyra derül, aztán a hiúságról, ám magával az olvasással hivalkodik. A virrasztásról szónokol, de ő maga hamar álomba merül. Az imádság dicséretét zengi, de azt, mint a tüzet kerüli. Jóllakik, megbánja, majd egy idő múltán újra csak torkoskodik. A csöndet méltatja, de szófecsérlés ajkán annak dicsérete. Szelídségre tanít, de tanítás közben gyakran dühbe gurul, észre tér, felsóhajt, a fejét rázza, majd újra elfogja a szenvedély.

       Rosszalja a nevetést, de a bánkódásra mosolyogva tanít. Mások jelenlétében azzal vádolja magát, hogy hiú, de a váddal csak dicsőséget igyekszik biztosítani magának. Szenvedélyes szemmel néz az ember arcába, és a tisztaságról értekezik. A remetéket a világban élve dicséri, és nem veszi észre, hogy ezzel csak magára hoz szégyent. Az irgalmasokat dicsőíti, ám a szegényeket gyalázza. Mindig vádat von magára, mégsem akar – vagy hogy ne mondjam –, nem is tud észhez térni.

       4. Megfigyeltem, hogy sok ilyen a halálról és a félelmetes ítéletről hallva könnyezik, de mégis könnyes szemmel az ebédlőbe igyekszik. El is csodálkoztam ezen: hogyhogy ez az undok úrnő, ha nagy érzéketlenség keríti hatalmába, még a bánkódást is meg tudja futamítani!

       5. Szerény kis képzettségemmel tőlem telhetően fölfedtem ennek a kőkemény, durva, ostoba némbernek a cselfogásait és a tőle kapott sebeket. De hát sokáig nem bírok érvelni ellene. Aki azonban tud, ne restelljen az Úr segítségével tapasztalatból gyógyszereket rendelni a sérülésekre! Magam ugyan nem átallok ezzel szemben tehetetlenséget felhozni mentségül, mivel erősen a hatalmában tart. A cselfogásait sem tudtam volna kiszedni belőle, ha valahol meg nem fogtam, erőszakkal vissza nem tartottam és kínzással rá nem vettem volna, s az istenfélelem és folytonos ima korbácsával nem ostoroztam volna, hogy az előbb említett dolgait bevallja.

       Ezért aztán a gonosz zsarnok, mintha így szólt volna: „az én cinkosaim nevetnek, ha halottakat látnak, ima közben kőkemények, fafejűek és világtalanok: a szent oltárt látva is érzéketlenek, és úgy veszik magukhoz a szent Adományt, mintha csak közönséges kenyeret ízlelnének. Én a töredelem láttán gúnyolódom. Nemző apámtól megtanultam kiölni minden bátorságból és nagylelkűségből születő jót. Én vagyok a nevetség anyja, én az álom dajkája, a tele has barátja, én összefonódom az álszentséggel, nekem a feddés nem fáj.”

       Mire jómagam e dühöngő némber szavain megdöbbenve nemzője nevét tudakoltam. Ő meg így szólt: „Az én származásom nem fajtiszta, némileg korcs, és a fogamzásom is bizonytalan. A tele has erősít, az idő növel, a rossz szokás megszilárdít, akinek ez utóbbi megvan, az tőlem soha meg nem szabadul.

       Csak elmélkedj, sokat virrasztva, az örök ítéleten, és akkor talán kissé engedek neked! Figyeld meg, mi okoz, honnan származom benned, és küzdj szülőanyám ellen, mert ő nem egy és ugyanaz mindenkiben. Imádkozz gyakran a sírok között, s azokról eltörölhetetlen képet fess magadnak a szívedben, mert ha azt a böjtölés ecsetével meg nem fested, engem soha le nem győzöl.”

Létrehozva 2017. május 20.